Alekszandr Szergejevics Puskin

Alekszandr Szergejevics Puskin
	Vaszilij Tropinyin festménye; 1827
Lásd még
	Szócikk a Wikipédiában
	Művek a Wikiforrásban
	Művek a Cervantes Virtualon
	Médiaállományok a Wikimédia Commonsban
	Művek a Project Gutenbergben

Alekszandr Szergejevics Puskin (1799. június 6. Moszkva - 1837. február 10. Szentpétervár) orosz költő, író, drámaíró.

Az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja volt. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője. Mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre.

Versek

A falu

Köszöntlek, árva zug, hol béke, munka vár,
Hol ihlet ébredez magános rejtekedben.
Sorsom folyója itt, mint láthatatlan ár,
Folyik derűsen, önfeledten.
Tiéd vagyok, tiéd – a cári kör henyén
Tivornyázó, ledér zaját cseréltem én fel
A békés tölgyek és halk rétek éjjelén
Eszméket érlelő, szabad semmittevéssel.
(…)

De most lelkembe vág e tájak szörnyű vádja:
A szántók és hegyek között
Csak szégyent lát, nyomort az emberek barátja,
Tudatlanságot és halálos-vak ködöt.
Melyhez se könny, se jaj nem ér fel:
Az emberpusztító, veszett nagyúri rend
Törvényt tipor cudar, kegyetlen szenvedéllyel;
Csak korbáccsal fizet s a pórtól azt, mi szent:
Munkát, időt rabol – s a jussából kizárja.
A földeken sovány, kisajtolt szolgahad
Lihegve görnyedez az ostorszíj alatt
Az irgalmatlan úr javára.

Franyó Zoltán fordítása
(68-69. oldal)

A nap tüzét

A nap tüzét az árny kioltja;
Lágy esti köd borult a kék vizekre már.
Repess, repess, te készséges vitorla,
Csak tombolj itt alul, sötétlő tengerár!
Egy partra látok, arra messze,
Ott már a Déli Föld bűbájos tája int;
Hová oly nyugtalan kívánkozom megint,
Emlékek mámorába veszve…
(…)

Hamis leányok légiója,
Arany tavaszkorom sok titkos árulója:
Mind elfeledtem én!... De nincs, mitől beforrna
A mély szerelmi seb, nincs ír a szívre már…
Repess, repess, te készséges vitorla,
Csak tombolj itt alul, sötétlő tengerár!...

Franyó Zoltán fordítása
(80-81. oldal)

A tengerhez

Ég áldjon, szabadság hatalma!
Utolszor hömpölyög felém
Hullámaid kék áradatja.
Csillámlik rajtuk büszke fény.

Jó barát kínját így kiáltja,
Ha végső órán búcsuzik.
Hívásod fájó mormolása
Utolszor is még elbusít.
(…)

A föld kihalt… Hová sodorna
Hívásod ismét, óceán?
Mindenütt egy az ember sorsa:
Jólét mögött strázsál mogorva
Zsarnoki gőg, vagy tudomány.

Ég áldjon, tenger! Nem felejtem
Ünnepi szépséged sose.
Sokáig zúgni fog fülemben
Morajod esti éneke.

Erdőknek, néma pusztaságnak
Elviszem, véled telve még,
Szikláid, öblöd, fényed, árnyad,
Beszédes habjaid neszét.

Fodor András fordítása
(136-137. oldal)

Október 19.

Ejti bíborvörös díszét a rengeteg.
Ezüstös fagy lepi az alvó rétet.
Mogorván néz a nap, nincs benne élet.
Takarják már a környező hegyek.
Lobogj, kandalló, elhagyott szobámban,
S te bor, hidegben jó barát, jövel,
Töltsd keblemet a vigasz mámorával,
Kínom egy percre hadd feledjem el.
(…)

Barátaim, szövetségünk mi szép!
Örök és bonthatatlan, mint a lélek,
Derűs, szabad, nem rendítik veszélyek,
Testvér-múzsák közt forrt eggyé ekép.
A végzet minket bárhová vezessen,
Lehet a sors akármely bíztató,
Idegen lesz a föld, de rendületlen
Marad hazánknak Carszkoje Szelo.
(…)

Fodor András fordítása
(158-159. oldal)

Téli reggel

Szobánk borostyán-fénysugárban
Fürdik velünk. Lobog vidáman
A kályha pattogó tüze.
A heverőn tűnődni oly jó,
De ugye jobb a már toporgó
Kancát a szánba fogni be?

Gyerünk a reggel friss havába,
Suhanjunk együtt, hív a vágta,
Hajtsuk a szán tüzes lovát!
Űzzük elárvult pusztaságon,
Erdőn, mely oly dús volt a nyáron,
S a régi kedves parton át.

Fodor András fordítása
(207. oldal)

Ördögök

Gyűl a felleg, száll a felleg,
Búvik fenn a holdkaréj,
Záporoznak sűrű pelyhek,
Zord az ég és zord az éj.
Szánon szűz havakba vágunk,
Cseng a csengő: csin-csin-csin…
Szörnyű út ez pusztaságunk
Láthatatlan útjain.
(…)

Nő a hóvihar vadulva,
Szél zihál, a ló nyihog.
Nézd csak: ott van, ott les újra,
Nézd, a két szem hogy lobog!
Száguld már a ló riadva,
Cseng a csengő: csin-csin-csin…
S látom, már a rém csapatba
Gyűl a puszta halmain.

Áprily Lajos fordítása
(224-225. oldal)

Ősz

VI.
Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint – tán másoknak is – egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hívja már a síri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám;
Arcának még tünő, eleven pírja gyúl,
Ma él, itt van velünk – holnapra sírba hull.

VII.
Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasukban a szél suhogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos haju tél közelgő mormolása.
Rab Zsuzsa fordítása
(253. oldal)

A három forrás

Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.

Dsida Jenő fordítása

Téli utazás

Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.

Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.

És nótára gyujt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.

Tűz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.

Szabó Lőrinc fordítása

Anyegin

(Áprily Lajos fordítása)

S mikor jött lázas ifjusága,
Sok bús és édes érzelem,
Sok vágy s reménység szomjusága,
Elcsapták Monsieurt hirtelen.
Hősünk szabad. Ez drága napja,
Haját divat szerint nyiratja
És felvesz egy dandys ruhát.
S örül, világ, hogy végre lát.
Tud franciául udvarolni,
Sőt írni is jól megtanult.
Könnyű lábbal táncol mazurt,
S fesztelen tud meghajolni.
Kell több? S jóhíre terjedez:
Értelmes, kedves ifju ez.

Tatjana levele Anyeginhez

Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panasz-szavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához, s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudtunk jöttén örülni.

Minél hűvösebben szeretjük,
A nő annál jobban szeret,
S ha hálónkat reá kivetjük,
Fogásunk csak biztos lehet.
Ez így van. Ezelőtt sok évvel
A szeretés művészetével
Hideg ledérség kérkedett,
S szív nélkül szerelmeskedett.

De titeket, díszes-kevélyek,
Sátáni könyvtár átkai,
Melyektől meggyötörve félnek
Az új kor rímkovácsai,
Melyek díszét Tolsztoj ecsetje
Csodás tudással festegette
S versük Baratinszkij-remek -
Bár villámtűz égetne meg!

Sírok... Ha azt a régi Tanját
El nem feledte, tudja meg:
Inkább tűrném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét,
A leveleket s könnyeket.
Akkor másként viselkedett,
Fiatal álmom szánva nézte.
Tisztelt egy lányt. Ez volt a mult...
De most! - lábamhoz mért borult?
Milyen gyarló érzés igézte?
Ily hűvös észt s ilyen szivet
Gyarlóság rabbá hogy tehet?

Kik első strófáim figyelték,
Szétszórta már a messzeség,
Vagy már a sírok átölelték,
Ahogy megírta Szádi rég.
Nélkülük lett kész művem, árván,
S kiről eszményképem, Tatjanám
Kapott nemes vonásokat...
Jaj, elragad a sors sokat!
Boldog, ki serlegét fenékig
Nem hajtja fel élet-torán,
Otthagyja ünnepét korán,
Regényét nem forgatja végig,
S megválik tőle könnyedén,
Mint Anyegintól válok én.

Mesék

Mese Szaltán cárról

(Kormos István fordítása)

Három ékes hajadon
Fonogat a guzsalyon.
Szól a legnagyobbik fennen:
„Kérne csak a cár meg engem!
Sütni-főzni állanék,
S mindenkit jóltartanék!”
Szól utána a középső:
„Engem kérne cári kérő!
Szőne-fonna gyors kezem
Új ruhát bőségesen!”
Szól kis húgocskájuk végül:
„Kérne engem feleségül!
Szülnék neki daliát,
Szebbet álmába se lát!”

Még a szava el se röppen,
Nyikordul az ajtó csöndben:
Szaltán cár a küszöbön,
A leányokra köszön.
Csacsogásukat kihallva
Állt ablakuknak alatta,
Föl is buzdult hamarán
A legkisebbik szaván:
„Aj, te zsenge szál virágom!
Légy te cárné, azt kívánom.
S mire délre száll a lúd,
Szülj egy vasgyúró fiút!
És ti, kedves húgocskáim,
Kövessetek, báránykáim,
A nyomunkba lépjetek,
Udvaromba jöjjetek.
Az öregebb süssön-főzzön,
A kisebbik fonjon-szőjjön!”

A pitvarba lép a cár,
Egy ugrásra ott a vár;
Üzennek mindjárt a papnak,
S még azeste lagzit laknak.
Ül a cár a lakomán
Ifjú neje oldalán,
Végül viszik éjszakára
Elefántcsont nyoszolyára,
S otthagyják az ifjú párt,
Ott a cárnét és a cárt.
Fazekánál a szakácsné,
Székénél sír a takácsné,
Dúl-fúl, egyik se mulat,
Úgy irigylik húgukat.
Az pedig, amint ígérte,
Még el sem telt nászi éje,
Cár-urától megfogan.

Mese a halászról meg a kis halról

(Vas István fordítása)

Az öreg a halat elbocsátja
S szól utána kedvesen becézve:
"Isten veled, szép aranyhalacska!
Nem kell nekem váltságdíj tetőled.
Menj, siess a kék tenger vizébe,
Bolyongani szabad messzeségbe!"
Ballag haza öregasszonyához,
Szól neki a félelmes csodáról:
"Nem fogtam ma, csak egy kis halacskát,
Aranyhal volt, nem akármilyen hal,
Szólt a kis hal, úgy, ahogy mi szólunk,
Kéredzkedett kék tengerbe vissza,
Váltságdíjat érte felajánlott,
Váltságdíjat, amit én kívánok.
Váltságdíjat venni féltem én,
Kék tengerbe visszaeresztettem."
Öregasszony az öreget szidja:
"Ó, te mamlasz, ó, bolond fajankó!
Hogy nem vettél váltságot a haltól!
Legalább egy teknőt kérj nekem,
A mienk már szétrepedt egészen."

Megy az öreg kék tenger partjára.
Látja, hogy már elborul a tenger.
Parton áll, az aranyhalat hívja.
Odaúszik s kérdi az aranyhal:
"Öregapó, hát neked mi kell?!"
Szól az öreg, mélyen meghajolva:
"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Szidalommal várt az öregasszony,
Nem hagy nyugton engem, öregembert.
Házat akar a rigolyás asszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével.
Nem kell félned: meglesz majd a ház."

"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő,
Még bolondabb lett az öregasszony,
Nem hagy nyugtán engem, öregembert.
Nem lesz többé durva parasztasszony,
Akar lenni ősnemes nagyasszony."
Azt feleli erre az aranyhal:
"Ne búsulj hát, menj isten hírével."

"Szánj meg engem, ó, aranyhal úrnő!
Mit tegyek az átkozott banyával?
Akar lenni tenger királynője,
Akar élni óceán-tengerben,
Azt akarja, szolgáld te magad,
Te magad légy futosó cselédje."
Nem szól erre semmit az aranyhal,
Loccsan egyet farka a habokban.
Beleúszik tenger mélységébe.
Vár válaszra, vár a tengerparton,
Elunja az öreg, hazaballag -
Látja újra: előtte a kunyhó,
A küszöbén ül az öregasszony,
Lába előtt ott a törött teknő.

Ruszlán és Ludmíla

(Fodor András fordítása)

             Előhang

       Zöld tölgy a tenger szögletében,
Színarany lánc a derekán,
S egy tudós kandúr nappal-éjjel,
A láncon folyton körbejár:
Ha jobbra indul – dalt dalolgat,
Ha balfelé – mesét regél.

       Csodás az ott: manók bolyongnak,
Az ágon tündér üldögél;
Ott ismeretlen úton járva
Rejtélyes állatok nyoma;
Ott kunyhót tart a réce lába,
Se ajtaja, se ablaka.
Ott erdő, völgy dús titku tája,
Hullámot hajtó tenger árja
Hajnalban puszta partra hág,
A harminc vitéz pompás csoportja
A tiszta habból kel ki sorba,
Hozván a vízi-bácsikát,

       Útközben ott királyfi ejt el
Fogolyként rettentő királyt,
S a nép előtt a fellegekben
Erdőkön át s a vízen át
Varázsló hurcol daliát.
Királynő sír ott börtönében,
Hű farkas őrzi szóra készen;
Kunyhó a vén banyával ott
Maga-magától vánszorog.
Zsugori cár ott kincsén virrad,
Hazai ott a lég s az illat!
Ott járva mézsört ittam én,
Zöldellni láttam parti tölgyet,
Alatta kandúrt ülni, bölcset,
Amint meséiből mesél.
Emlékszem egyre. Ím az ének,
Amit most néktek elbeszélek...

Próza

A pikk dáma

Narumoff testőrtisztnél kártyáztak. A hosszú téli este észrevétlenül tűnt el; reggel öt óra felé vacsorához ültünk, A nyertesek nagy étvággyal ettek, a többiek elgondolkozva néztek üres terítékeikre. De aztán jött a pezsgő, a társalgás élénkebb lett és valamennyien részt vettünk benne.

− Hogy ment neked, Surin? − kérdezte a házigazda.

− Vesztettem, mint rendesen. Nincs szerencsém; mirandolet játszom, sohasem izgulok, nem engedem, hogy bármi is kihozzon a sodromból és mégis állandóan vesztek!

− És sohasem ragadtatod el magad? Sohasem teszel routera? Csodálatosnak tartom állhatatosságodat.

− Hátha még Hermannt látnátok! − mondta az egyik vendég...

Források

Alekszandr Puskin válogatott költői művei Európa Könyvkiadó, Budapest, 1964
(Versek: 7–280. oldal. Jevgenyij Anyegin: 523–690. oldal. Mesék: 691–762. oldal. Ruszlán és Ludmila: 287. oldal.)
Az Anyegin a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Puskin-mesék a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Külső hivatkozások

A Wikipédiában további információk találhatóak

Alekszandr Szergejevics Puskin témában.

Wikiforrás

Alekszandr Szergejevics Puskin szerzőhöz kapcsolódó forrásszövegek a Wikiforrásban.