Friedrich Nietzsche
Friedrich Nietzsche |
---|
Lásd még |
Szócikk a Wikipédiában |
Művek a Wikiforrásban |
Művek a Cervantes Virtualon |
Művek a Project Gutenbergben |
Friedrich Nietzsche (Röcken, Németország, 1844. július 30. – Weimar, Németország, 1900. augusztus 25.) klasszika-filológus, egyetemi tanár, német filozófus.
- »Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék.
S ha hosszasan tekintesz egy örvénybe, az örvény visszanéz rád.« – 1886.
Idézetek műveiből
[szerkesztés]Első alkotói periódus
[szerkesztés]A művészet fejlődése az apollói és dionysosi szellem kétféleségével kapcsolatos: ugyanúgy, mint ahogy a nemek kétféleségéből támad az élet, állandó küzdelem és csak ideiglenes megbékülések közepette… Mint ahogy a filozófus a lét valóságához, úgy viszonylik a művészi hajlamú ember az álomnak valóságához; beléje néz tüzetesen és örömest: mert a képekből sejti meg az életet, rajtuk képezi ki magát az életre.
- ...
Be kell látnunk, hogy mindaz, ami létrejön, fájdalmas pusztulásra van ítélve, bele kell pillantanunk az egyéni élet borzalmaiba - s mégsem kell elszörnyednünk: metafizikai vigasz hirtelen kiszakít bennünket a változó jelenségek forgatagából... A félelem és részvét ellenére is megtelünk az élet boldogságával, de nem mint egyedek, hanem mint maga az élő Egy, melynek teremtő kedvével összeolvadtunk.
- A tragédia születése
Második alkotói periódus
[szerkesztés]Esztelen ember.: - Nem hallottatok arról az esztelen emberről, aki fényes délelőtt lámpást gyújtott, a piacra futott, és szüntelen ezt kiáltozta: "Istent keresem! Istent keresem!" - Minthogy ott éppen sokan verődtek össze azok közül, akik nem hittek Istenben, nagy nevetést keltett. Talán elveszett? - mondotta egyikük. Talán eltévedt, akár egy gyermek? -mondotta a másik. Vagy elbújt? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? - így kiáltoztak és kacagtak össze vissza. Az esztelen ember közébbük szökkent és átfúrta őket pillantásával. "Hová tünt Isten? - rivallta, megmondom nektek! Mi öltük meg őt - ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk!
- Vidám tudomány (III. könyv 125 fejezet).
A legnagyobb zongoraművész talán csak keveset gondolkodott speciális technikai kérdéseken, és durva hibát csinálna ilyesmirõl szólva.
A legszerencsésebb sorsú az a szerző, aki öregemberként elmondhatja, hogy minden éltető, erőt adó, felemelő gondolat és érzelem, ami csak volt benne, írásaiban él tovább, és ő maga nem egyéb, mint por és hamu, a tüzet viszont megmentette és továbbadta.
Engedjük el kissé magunkat, ne uralkodjunk magunkon, engedjünk szabad folyást haragunknak, vágyainknak, s mindjárt így kiált föl mindenki: milyen szenvedélyes ember! De az individuumot marcangoló, gyakorta önemésztő, mélyről jövő szenvedéllyel másként áll a helyzet: aki ezt éli át, az aligha írja le drámákban, zeneművekben vagy regényben. A művészek gyakran féktelen emberek, de csak magánszemélyként.
- Emberi, túlságosan is emberi
Harmadik alkotói periodus
[szerkesztés]Egy ösvény, mely dacosan vezetett föl zuhanó kőtörmeléken keresztül, gonosz, magános ösvény, melyen nem nőtt már se fű, se fa: egy hegyi ösvény csikorgott lábam daca alatt.
Némán lépkedve kavicsok gúnyos nyikorgása közt, széttaposva a követ, melyen elcsúszott: im-ígyen kényszeríté magát lábam fölfelé.
Fölfelé: - hogy dacoljon a szellemmel, mely lefelé húzá, a mélységbe húzá, a nehézség szellemével, sátánommal, esküdt ellenségemmel.
Fölfelé: - ámbátor rajtam ült, a félig törpe, félig vakondok; bénán, bénítóan, fülembe ólmot, agyamba ólmos gondolatokat csöpögtetve.
"Óh Zarathustra - mormogá keserű gúnynyal, szótagot szótag után hebegve - óh, bölcsesség köve! Magasra dobtad magad, de minden földobott kőnek - esnie kell!
Óh Zarathustra, bölcseség köve, te parittyakő, te csillagromboló! Magadat dobtad magad oly magasra, de minden földobott kőnek - esnie kell!
Magadra ítéltetve és tulajdon megkövezésedre: óh Zarathustra, messze dobtad ugyan a követ, - de te reád esend az vissza!"
Erre elhallgatott a törpe; és ez soká tartott. Hallgatása azonban nyomasztó volt nékem; és az ilyetén együttlétben az ember valóban magánosabb, mint magában!
Fölfelé hágtam, tovább, tovább, álmodék, gondolkodám, - de minden nyomott. Beteghez valék hasonlatos, kit elfáraszt gonosz kínja, és kit álmából még gonoszabb álom ébreszt föl.
De van bennem valami, a mit bátorságnak hínak: ez eleddig agyonütött bennem minden bátortalan kedvet. Ez a bátorság parancsolá, hogy végre megálljak és így szóljak: "Törpe! Te! Vagy én!"
Mert bátorság a legjobb agyonütő szerszám, - bátorság, amely támad: mivel minden támadás pengő játék.
Az ember pedig a legbátrabb állat; ezzel bírt le minden állatot. Pengő játékkal bírt le minden fájdalmat is; az emberi fájdalom pedig a legmélyebb fájdalom.
A bátorság agyonüti a mélység szédületét is: és hol nem áll az ember mélységek szélén! Avagy látni nem annyi-e, mint - mélységeket látni?
Bátorság a legjobb agyonütő szerszám: a bátorság agyonüti az együtt-szenvedést is. Az együtt-szenvedés pedig a legmélyebb mélység: a milyen mélyre belenéz az ember az életbe, olyan mélyre néz a szenvedésbe is.
Bátorság a legjobb agyonütő szerszám, a bátorság, a mely támad; az még a halált is agyonüti, mert így szól:
"Ez vala az élet? Rajta! Még egyszer!"
Az ilyen szóban pedig sok a pengő játék. Kinek füle van az hallja.
"Megállj, törpe!" - szólék. - "Én! Vagy te! De én vagyok az erősebb kettőnk között -: te nem ösméred mélységes gondolataimat! Azt - te nem bírnád elviselni!"
Ekkor megkönnyebbített valami történet: mert a törpe leugrott vállamról, a kiváncsi! És ott gunyasztott előttem egy kövön. És éppen kapubejárás előtt állánk meg.
Lásd ezt a kaput! Törpe! - folytatám -: ennek két arca vagyon. Két út találkozik itt: ezeken még senki sem ment végig.
Ez a visszavezető hosszú utca: örökkévalóságig tart. És az a hosszú utca kifelé - ez egy másik örökkévalóság.
Ellentmondanak egymásnak ezek az utak: éppen egymás fejéhez ütődnek: - és itt, ennél a kapunál találkoznak. A kapu fölött ez vagyon irva: "Pillanat."
De ha ki egyikükön tovább menne - és mindig távolabb: hiszed-e, törpe, hogy ezek az utak örökké ellentmondanak egymásnak?"
"Minden egyenes hazudik" - mormogá hányi-vetin a törpe. - "Minden igazság görbe, az idő maga is körvonal."
"Te, nehézség szelleme! - mondám haraggal, - "ne vedd túlságosan könnyen a dolgot! Különben ott hagylak gunnyasztani, a hol gunnyasztasz, te béna - pedig én magasra vittelek!
Lásd, - folytatám - ezt a pillanatot! Ettől a pillanat-kaputól hosszú, örök utca vezet visszafelé: mögöttünk örökkévalóság vagyon. Nem kell-e, hogy az, a mi mindenek közül megeshetik, már egyszer megesett, megtétetett, mellettünk elfutott légyen?
És ha már minden volt: mit tartasz, törpe, erről a pillanatról? Nem kell-e, hogy már egyszer ez a kapubejárás is volt légyen?
És vajjon nincsenek-e mindenek oly erősen egymásba bogozva, hogy ez a pillanat minden jövendőket maga után vonjon? Tehát - még magát is?
Mert mindennek, a mi futni tud: ezen a hosszú úton kifelé is - kell még egyszer futnia!
És ez a lassú pók, a mely a holdvilágban mászik, és maga ez a holdvilág, és én és te a kapubejárásnál, egymással susogva, örök dolgokról susogva - nem kell-e, hogy már egyszer mi is voltunk légyen és nem kell-e visszajönnünk és azon a másik utcán futnunk, kifutnunk, magunk előtt, ezen a hosszú borzadályos utcán, - nem kell-e örökkön-örökké visszatérnünk?
Im-ígyen beszélék és egyre halkabban, mivelhogy féltem tulajdon gondolataimtól és rejtett gondolataimtól.
- Im-ígyen szóla Zarathustra (III. rész 1. fejezet: A látomásról és a talányról)
Végül pedig a nő! Az emberiség egyik fele gyönge, tipikusan beteg, ingadozó, állhatatlan - a nőnek szüksége van erőre, hogy legyen mibe kapaszkodni, és a gyöngeség vallására, amely gyöngeséget isteninek magasztalja, előírja a szeretetet, az alázatot ... vagyis jobban mondva, legyengíti az erőseket, akkor uralkodik, ha sikerül az erőseket legyőzni.
- Az értékek átértékelése, Társadalom, állam, egyén
Én vagyok a magány mint ember... Hogy engem soha egyetlen szó nem ért el, ez kényszerített rá, hogy elérjem önmagam... Semmit sem akarok másként, visszafele sem - semmi sem szabad másként akarnom ... Amor fati ... Még a kereszténység is szükségszerűvé lesz: csak az életre mondott: Nem e legmagasabb, legveszedelmesebb, legcsábítobb formája hivja ki a legmagasabb igenlését - engem.
- Ecce Homo (6.könyv)
Forrás nélküli idézetek
[szerkesztés]- Egy férfi két dolgot akar: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, aki a legveszedelmesebb játékszer.
- Egy nő barátságot köthet egy férfival, de ehhez kis mértékű fizikai antipátia is szükséges.
- Nem tudok hinni egy olyan istenben, akihez mindig imádkoznunk kell.
- A mennyből az összes érdekes ember hiányzik.
- Nincsenek tények, csak interpretációk.
- A két európai narkotikum, az alkohol és a kereszténység.
- Az idealista javíthatatlan. Ha kipenderítik a mennyországból, eszményt kovácsol a poklából.
- Schopenhauer nem akar látszatot kelteni soha: mert önmagának ír, és senki nem akarja, hogy becsapják, legkevésbé az olyan filozófus, aki önmagát teszi meg önmaga törvényévé: ne csapj be senkit, még önmagadat sem!
- „A boldog élet lehetetlen; a legtöbb, amit kívánhat az ember, az a heroikus életút. Heroikus életet él az az ember, aki mindenfajta nemes ügyért áldozatos, kemény küzdelmet folytat és végül győzelmet arat, ám rosszul fizetik vagy egyáltalán nem is fizetik meg.” (Schopenhauer) Az ilyenféle heroikus életút, a közben véghezvitt önsanyargatással együtt, persze a legkevésbé sem felel meg azok erről alkotott nyomorúságos fogalmának, akik a legtöbbet fecsegnek róla, ünnepélyeket rendeznek nagy emberek emlékére és tévesen hiszik, hogy a nagy ember éppen úgy nagy, ahogyan kicsik ők, tehát valami ajándék révén, és saját kedvtelésre, mintegy szórakozásból, vagy mintha valami mechanikus kényszer kényszerítené e belső kényszer ellenében vak engedelmességre; tehát aki nem kap ilyen ajándékot, vagy nem érzi a kényszert, az éppúgy joggal kicsi, ahogy az említett ember nagy.
- A szenvedély képtelen várni; nagy emberek életében a konfliktus gyakran nem az idővel és az embertársak aljasságával következik be, hanem a várni nem tudásból adódik.