Friedrich Hebbel
Christian Friedrich Hebbel (Wesselburen, 1813. március 18. - Bécs, 1863. december 13.) német drámaíró és költő.
Idézetek verseiből[szerkesztés]
Szonett
(részlet)
Mi az illat? Van, ki rámondja, semmi,
alig érezzük, mikor ellebeg,
s ami benne titkon, izzón remeg,
ha sejtjük is, nincs mód birtokba venni.
Mi az illat? beteg tud rá felelni,
ki kétli, hogy vár még rá kikelet,
s szíve homályos vággyal akar egy
utolsó virulásra kirügyezni.
(Kálnoky László)
A szerelem titka
(részlet)
Hűvös álomnak mondod a szerelmet,
én azt hiszem, fájdalmas ébredés;
egy semmihez köt és a lánc nem enged,
kopár, sötét álmunkon bú tenyész,
megborzadunk, megráz és int: szerezd meg
az életet, de az erőd kevés.
A karjaink meg vannak mind kötözve,
kedvünk s a vágyunk roskatag dől össze.
(Kosztolányi Dezső)
A beszéd
(részlet)
Mint fő csodáját az emberi észnek,
áldom a beszédet, mit mély magányba
merülve, önmagából szült világra,
mert ez lett eszköze minden egyébnek.
Igen, céljának tartom s lényegének,
hogy a lelket nyomó átkot lerázta.
mely azt komor egyedüllétre szánta,
s megölte volna, mielőtt fölébred.
(Kálnoky László)
A sír
(részletrek)
Egyszerre ástam, ástam,
míg testem izma bírt:
ájult lidércnyomásban
ástam egy csúnya sírt.
(...)
Fáradt karom lecsüggedt,
elkészültem vele
és vágytalan-sötéten
hulltam magam bele.
(Kosztolányi Dezső)
Éjszakai érzés
(részlet)
Ha este. mint aki ráér,
ruhámat levezem,
előre és hátrafelé visz
elfáradt képzeletem.
Emlékszem a múltra, akkor
anyám vetkőztetett;
bölcsőbe tett le szelíden,
kinn zúgtak a szelek.
Majd végórám jut eszembe,
hol szomszédoké e dolog;
némán tesznek le a földbe,
sokáig nyugszom ott.
(Kálnoky László)
Esti érzés
(részlet)
Öröm s bú, érzem,
megszűnt ma, de
elhozta kézen
fogva az álmot ide.
és szárnyalóban,
föl egyre még,
halk altatódal
az élet, semmi egyéb.
(Kálnoky László)
Őszi nap
Ez lesz talán a legszebb őszi nap!
Mintha nem lélegeznénk, áll a lég.
Csak szépséges gyümölcsök hullanak,
csak surranásuk hallik szerteszét.
A nagy természet ünnepel ma itt!
Ne zavarjuk a házi szüretet.
Mert ágakról csak az hull most, amit
a napfény szelíd sugara leszed.
(Tandori Dezső)
Két vándor
Egy néma barangol a földön,
üzent vele az ég,
nem érti ö, amit hoz,
s akinek szól a titkos
üzenet, nem látja még.
Egy süket az Ég szavára
a földön útra kél,
ennek a füle dugva,
annak az ajka csukva,
míg útjuk egybe nem ér.
Megszólal akkor a néma,
a süket is érti szavát,
talányát űzi-fűzi,
az égi igét kibetűzi,
s mennek Keletre tovább.
Hogy e pár egymásra leljen,
Ember, buzogva kérd!
Ha, kik magukba járnak,
egymásra rátalálnak,
a világ célhoz ért.
(Kardos László)
A halálhoz
(részletek)
Félig ocsúdok a mély
álom alélt zavarából -
elborított, behatárolt
körben a végtelen éj!
Alkonyi fény csak a lét,
béna az érzet, az eszme!
Énem a semmibe veszve,
árnyként foszlana szét!
(...)
Talpra taszít az iszony,
élni, felizzani vágyom,
Isten hív, a világ von,
őket, e fényt akarom!
Így volt, s élek; a lét
máskor alig csepeg, álmos
csermely az árama, ám most
hirtelen árja elért.
Meglepsz néha, halál,
hogyha elomlok az éjben,
de téged idézve, a lényem
újra magára talál.
(Tótfalusi István)
Esti dal
Árad az éji elem,
lüktet az ég, csupa csillag:
estről-estre mi virrad,
mondd, az örök tereken!
Retten a szív: mit akar
árja - apálya e létnek;
titkos erő! az enyémet,
érzem, emészti hamar.
Álom, jöjj közelebb,
mint gyermekhez a dajka.
reszket e láng - betakarja,
védő körbe, kezed.
(Tandori Dezső)
Felhasznált forrás[szerkesztés]
- Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.
