Heinrich Heine

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

Ugrás: navigáció, keresés

Heinrich Heine (1797-1856) német költő

Moritz Oppenheim : Heinrich Heine

[szerkesztés] Neki tulajdonított idézetek

Dieu me pardonnera, c'est son métier!

Isten megbocsát nekem, ez a mestersége.

A nagy költőkhöz hasonlóan a természetnek is megvan az a képessége, hogy a legkisebb eszközökkel a legnagyobb hatásokat váltsa ki.
Ne esküdj - csókolj ahelyett...
A világ vak és esztelen, s mind piszkosabb a nyelve!
Én nem hiszem az égről, mit prédikál a pap, tebenned hiszen én csak, bűvös szem, földi nap!
Becsét a tárgynak az adja meg, mivé a művész alakítja.
Légy önbecsednek bírája: árad annyi lesz, amekkorára fölverekszed.
Az arany-almák meg ne zavarják pályád és célod, ne hagyd magad.
Csak az nem fél, aki balga.
Az angyalok úgy hívják: égi gyönyörűség. Az ördögök úgy nevezik: pokoli kín. Az emberek azt mondják: szerelem.
Sohasem lehet tudni a nőnél, hol végződik az angyal, és hol kezdődik az ördög.

[szerkesztés] Verseiből

Loreley

(...)

Végűl ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár...
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.

(Szabó Lőrinc fordítása)

A titok

(...)

Kérdezd bölcsőn a csecsemőket,
kérdezd sírban a tetemet,
talán ők felfedik előtted,
mit sosem mondtam el neked.

Kínzó álom

(...)

Sose tudom meg, mit felelt – korábban
fölriadtam s megint láttam magam:
a beteget, ki a betegszobában
évek óta fekszik vigasztalan.

Enfant perdu

Bár tudtam: a győzelmet meg nem érem,
s utolsó cseppig el fog folyni a vérem,
s a matrac-sírban ősz lesz a hajam:
szabadságharcok elhagyott állását
huszonhat évig védtem egymagam.

Ott álltam éjjel-nappal őrt az ágyuk
mellett a vártán bús zászlók alatt,
barátaim jót szundítottak sátruk
mélyén s mindig felkeltett hortyogásuk
ha bóbiskolni kezdtem néhanap.

Így töltöttem sok száz unalmas éjet
és gyakran elfogott a félelem
(mert én is féltem: csak hülyék nem félnek)
s hogy elkergessem, egy-egy gúnyos ének
melódiáját kezdtem hirtelen.

Gyakran jött rám a német tölgyek vágya,
de álltam készen és lövésre várva,
így védvén a szabad, frank kerteket,
s ha egy bitang jött: kezem rút hasába
egy tűzforró golyóbist kergetett…

De volt úgy is, hogy oly bitang akadt,
ki lőtt oly jól, mint én – és mit tagadjam? –
nem egyszer volt a hosszú harc alatt,
hogy a golyókból egyet én is kaptam;
sebeim égnek, vérem elszalad.

Új földrengéseket hiába várok,
versenyt horkolnak az alvó polgárok,
s tudom, hogy a frankfurti csalogányok
dalát nem hallom meg már sohasem.
De itt kitartok még az őrhelyen.

És hogyha egy nap egy golyó megölt:
akad majd száz, ki helyemet betöltse,
mert dicstelenül nem hullok a földre,
veretlen voltam s kardom nincs eltörve,
csupán a szívem az, mely összetört.

S a németek nagy örömére végre
én, Heinrich Heine, feljutok az égbe,
s ha igaz az, hogy néha rosszat tettem,
úgy majd az Isten törvényt ül felettem,
és megbocsájt, mert az a mestersége.