Lev Davidovics Trockij

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Lev Davidovics Trockij
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Cervantes Virtualon
Művek a Project Gutenbergben

Lev Davidovics Trockij (Лев Давидович Троцкий; eredeti nevén: Bronstein), (Janovka, Oroszország, 1879. november 7. – Mexikóváros, Mexikó, 1940. augusztus 21.), orosz-szovjet marxista politikus, forradalmár, az 1905-ös oroszországi forradalom, majd a Nagy Októberi Szocialista Forradalom egyik vezéralakja, a Vörös Hadsereg megalapítója. Lenin halála után a száműzött Trockij ellenzi Sztálin politikáját. 1940-ben egy szovjet ügynök Sztálin utasítására jégcsákánnyal agyonverte. Coyoacánban, Mexikóban temették el.

Műveiből[szerkesztés]

Az elárult forradalom (1936)[szerkesztés]

  • Társadalmi alapjuk mélyreható különbségei ellenére, a sztálinizmus és a fasizmus szimmetrikus jelenségek. Több vonatkozásban nyugtalanító módon hasonlítanak egymásra.
  • Amikor kevés az áru, a vevők sorbaállni kényszerülnek. Mihelyt a sor túl hosszú lesz, a rend fenntartása végett azonnyomban szükséges egy rendőr jelenléte. Ez a szovjet bürokrácia kiindulópontja. S ez a bürokrácia jól tudja, hogy kinek adjon, és kinek kell türelmesen várni.

A szovjet thermidor[szerkesztés]

  • A termelés jelenlegi állapota még messze van attól, hogy mindenkinek biztosítsa a szükségest. De azt már lehetővé teszi, hogy a kisebbségnek fontos előnyöket juttasson és hogy a többség számára az egyenlőtlenséget ösztökeként használja. Ez az elsőrendű oka annak, hogy a termelés növekedése mindeddig az állam burzsoá és nem szocialista vonásait erősítette meg.
  • Ama gazdasági tényező mellett, amely a jelenlegi szakaszban a munka bérezésének a kapitalista módszereihez való visszatérést igényli, politikai tényező is működik, amely magában a bürokráciában testesül meg. Ez jellegénél fogva megteremti és védelmezi az előjogokat. A kezdet kezdetén úgy tűnik fel, mint a munkásosztály burzsoá szerve. Miután kialakítja és megszilárdítja a kisebbség előjogait, természetesen a legnagyobb részt hasítja ki magának. Aki elosztja a javakat, még soha nem rövidítette meg magát. A társadalom szükségleteiből így születik egy szerv, amely jóval meghaladva szükséges társadalmi funkcióját, önálló tényezővé, és ugyanakkor az egész társadalmi szervezet számára nagy veszélyek forrásává is válik.
  • A tömegek szegénysége és műveletlensége újból egy hatalmas fütykössel ellátott fegyveres vezér fenyegető alakjában materializálódik. A valaha eltávolított és megszégyenített bürokrácia a társadalom szolgálójából annak urává lett. Ez társadalmilag és erkölcsileg olyan messze távolodott a tömegektől, hogy többé tettei és jövedelme fölött semmiféle ellenőrzést nem engedhet meg.

A család, az ifjúság és a kultúra[szerkesztés]

  • A forradalom hősies kísérletet tett a posványos, ósdi „családi körnek”, e rutinos, fullasztó őskori intézménynek a megsemmisítésére, amelyben a dolgozó osztályok asszonyai gyermekkoruktól halálukig tartó kényszermunkára voltak ítélve. A forradalmárok elképzelése szerint a családot mint egy bezárt, kicsiny „vállalatot” a szociális közszolgátatások rendszere volt hivatva helyettesíteni: szülőotthonok, bölcsődék, óvodák, éttermek, tisztítóvállalatok, orvosi rendelők, kórházak, sportszervezetek, mozik, színházak stb. A család gazdasági funkcióinak a szocialista társadalom által vállalt teljes átvétele, amely egy egész nemzedéket fon össze a szolidaritás és a kölcsönös segítség révén, lehetővé kellett tegye az asszony, és így a házaspár igazi felszabadulását az évszázados járom alól. Mindaddig, amíg ez a mű nem nyer befejezést, a negyven millió szovjet család nagy többsége a középkori erkölcsöknek, az asszony szolgaságának és hisztériájának, a gyermek mindennapos megaláztatásának, mind az egyik, mind a másik babonáinak a zsákmánya marad.
  • Ahol kiváltságosok, ott páriák is vannak! A csavargó gyermekek nagy száma az anya keserves helyzetének az egyik legtragikusabb és legcsalhatatlanabb bizonyítéka. E téren még az optimista Pravda is keserű beismerésre kényszerül. „Sok asszony számára komoly veszélyt jelent egy gyermek születése…” A forradalmi hatalom éppen ezért adta meg az asszonynak a magzatelhajtás jogát, amely egyike az asszony legfontosabb polgári, politikai és kulturális jogainak mindaddig, míg nyomor és családi elnyomás létezik, bármi legyen is erről mindkét nem heréltjeinek és aggszűzeinek a véleménye. Azonban ez a szomorú jog, a társadalmi egyenlőtlenség folytán előjoggá válik. Megdöbbentőek a magzatelhajtásról közölt részleges sajtó-felvilágosítások: „százkilencvenöt asszonyt tettek rokkanttá az angyalcsinálók”, akik közül harminchárom munkásnő, huszonnyolc tisztviselőnő, hatvanöt kolhozparasztasszony, ötvennyolc háztartásbeli került be 1935-ben az egyik urali falusi kórházba. Ez a vidék annyiban különbözik a többitől, hogy a rá vonatkozó adatokat közölték. Hányra tehető az egész Szovjetunióban azoknak az asszonyoknak a száma, akiket a rosszul végrehajtott magzatelhajtások kapcsán megcsonkítanak?
  • Az állam, miután kimutatta, hogy képtelen a magzatelhajtásra szoruló asszonyokat a szükséges orvosi segítséggel és higiénikus berendezésekkel ellátni, hirtelen irányt változtat és a tilalmak útjára lép. Mint más esetekben, a bürokrácia ezúttal is erénynek próbálja feltüntetni az eszmei szegénységet. Solz, a szovjet Legfelsőbb Bíróság egyik tagja, a házassággal kapcsolatos kérdéseknek a szakértője, a magzatelhajtási tilalommal foglalkozó, közeljövőben meghozandó rendelet indoklását abban keresi, hogy - mint mondja - mivel a szocialista társadalomban nincs munkanélküliség, a nőnek nem áll jogában visszautasítani az „anyaság örömeit”. Mi ez, ha nem papi filozófia, amely ráadásul zsandárököllel rendelkezik? Az imént olvastuk a párt központi lapjában, hogy a gyerekszülés az asszony számára - és igazságosabb lenne azt mondani: a legtöbb asszony számára - „veszélyt jelent”. Az imént hallottuk egy magas állású szovjet személyiség megállapítását, hogy „a csavargó és felügyelet nélküli gyermekek helyzetének a rendezése gyengén folyik” ami minden bizonnyal a gyermekcsavargás növekedését jelenti; és íme, egyik magasrangú köztisztviselő kijelenti, hogy az „édes élet országában” a magzatelhajtást börtönnel büntetik, pontosan úgy, mint a kapitalista országokban, ahol szomorú az élet. Előrelátható, hogy a Szovjetunióban éppúgy, mint nyugaton, többnyire éppen a munkásnők és parasztasszonyok, a cselédek lesznek azok, akiknek nehéz lesz eltitkolni bűnüket, akik tehát a fegyőrök martalékává lesznek. Ami a „mi asszonyainkat” illeti, akiket a jó minőségű parfümök, és más hasonló cikkek érdekelnek, ők továbbra is csinálják, ami nekik tetszik a jó akaratú igazságszolgáltatás orra előtt. „Szükségünk van az emberekre”, teszi hozzá Solz, és behunyja szemét az elhagyott gyermekek láttán. A dolgozó nők milliói válaszolhatnának neki, ha a bürokrácia nem forrasztotta volna torkukra a szót: „Csináljatok magatok gyerekeket!” Ezek az urak láthatólag elfelejtették, hogy a szocializmusnak ki kellene küszöbölnie a magzatelhajtásra kényszerítő okokat, nem pedig aljasul rendőrt állítani a nő intimitása elé, hogy így kényszerítse rá „az anyaság örömeit”.
  • A család jelenlegi kultuszát kiváltó legkényszerítőbb ok kétségkívül abban keresendő, hogy a bürokráciának szüksége van a kapcsolatok szilárd hierarchiájára, valamint a tekintély és a hatalom támpontjaként szolgáló negyven millió családi otthon által kordában tartott ifjúságra.
  • A szocializmus, ha egyáltalán megérdemli a nevét, az emberek közötti, érdektől mentes kapcsolatokat, az irigység és a cselszövés nélküli barátságot és a lealacsonyító számítástól mentes szerelmet jelenti. A hivatalos tan annál megfellebbezhetetlenebb módon állítja, hogy ezeket az ideális normákat már megvalósították, minél nagyobb energiával megcáfolja azt a való helyzet.
  • A legtöbb durvaság és kegyetlenség kétségtelenül a bürokrácia felsőbb rétegeiben található, ahol magas azoknak az alacsony kultúrával rendelkező felkapaszkodottaknak az aránya, akik úgy tartják, hogy nekik mindent szabad. A levéltárak és az emlékiratok fel fogják egykor tárni azokat a valóságos bűntetteket, amelyek a régi hitvesek, és általában a nők ellen azok követtek el, akik a családi erkölcsöt és a törvény szemében sérthetetlen „anyaság” kötelező „örömeit” prédikálják.
  • A szellemi alkotásnak szüksége van a szabadságra. Az a kommunista eszme, amely a természetet a technikának és a technikát a tervnek óhajtja alárendelni, és az anyagot arra kényszeríteni, hogy az embernek vonakodás nélkül mindazt megadja az embernek, amire szüksége van, sőt jóval többet - ez az eszme a legfennköltebb célt tűzi maga elé: az ember alkotó képességeinek a mindörökre való felszabadítását valamennyi béklyó alól, a megalázó függőségektől vagy a szigorú kényszertől. A személyes kapcsolatokra, a tudományra, a művészetre nem szabad semmiféle tervet erőszakolni, a kötelezettségnek semmilyen árnyékát sem kényszeríteni. Milyen mértékben lesz a szellemi alkotás egyéni vagy kollektív? Ez teljes egészében az alkotóktól függ.
  • A bürokrácia babonásan retteg mindattól, amely nem őt szolgálja és amit nem ért.
  • Fájdalmas tapasztalatokon okulva a természettudósok, a nyelvészek, a hadművészet teoretikusai elkerülik az átfogó általánosításokat, mert attól félnek, hogy az egyik „vörös professzor”, aki a leggyakrabban tudatlan karrierista, nekik ront Lenin- vagy Sztálin-idézettel. Ilyen esetekben a gondolat és a tudományos méltóság védelme holtbiztosan megtorlás szigorát vonja maga után.
  • A százszázalékos konformizmus felszabadít a földi bajoktól, de magában rejti saját bűnhődését, a meddőséget.
  • Annak ellenére, hogy a Szovjetunióban a marxizmus a hivatalos tan, az utóbbi tizenkét esztendőben egyetlen olyan, a közgazdaságot, a szociológiát, a történelmet, a filozófiát tárgyaló marxista művet sem adtak ki, amely érdemes lenne a figyelemre vagy a más nyelvre való fordításra. A marxista irodalom nem lépi túl a skolasztikus tudományok kereteit, amelyek ismételgetik a kipróbált régi eszméket és a pillanat szükségleteinek megfelelően újra felhasználják a régi szövegeket. Az állam terjeszti azokat a milliós példányszámban megjelenő könyveket és brosúrákat, amelyekre senkinek a legkisebb szüksége sincs, és amelyeket talpnyalással és egyéb lepedékes kellékkel tákoltak össze. Lakat alá tették vagy hallgatásra intették azokat a marxistákat, akik valami hasznosat és személyeset tudnának mondani. Mindez akkor, amikor a társadalmi formák alakulása minden pillanatban a nagyszabású problémák tömegeit veti föl!
  • Elméleti munka nem létezik tisztesség nélkül, amit viszont lábbal tipornak. Minden új kiadás alkalmával töviről-hegyire átdolgozzák a Lenin írásaihoz fűzött magyarázó jegyzeteket avégett, hogy a kormányzó vezérkar személyes érdekeit szolgálják, dicsőítsék a „vezéreket”, befeketítsék ellenlábasaikat, eltüntessenek bizonyos nyomokat…
  • Ugyanazon könyv tizenkét év alatti újabb és újabb kiadásainak az egyszerű összehasonlítása számot ad a vezetők gondolkodásának és öntudatának az elfajulásáról.
  • S mintha csak vérig akarnák sérteni az irodalmat, a stílus egyik klasszikusának nyilvánítják azt a Sztálint, aki képtelen leírni egy helyes orosz mondatot. Bohóc vonásai ellenére van valami mélységesen tragikus ebben a bizantinizmusban, ebben a rendőruralomban.

A külpolitika és a hadsereg[szerkesztés]

  • A szovjet bürokrácia, szolgáltassunk neki igazságot, széles körü tapasztalatra tett szert az embertömegek kezelésében: még ha arról is van szó, hogyan kell őket elaltatni, megosztani, meggyengíteni vagy egyszerűen becsapni avégett, hogy abszolút hatalmat gyakoroljon felettük. De éppen emiatt elveszítette forradalmi nevelésük minden lehetőségét. A bürokrácia miután elfojtotta a néptömegek spontán kezdeményezéseit a saját országában, a világban másutt sem képes felkelteni a kritikai gondolatot és a forradalmi vakmerőséget.

Trockijról[szerkesztés]

Az európai sajtóban a legkülönfélébb interjúk jelentek meg a kommunizmus vezéreivel. Ezek közül kettő volt feltűnő: az egyik H. G. Wells író különös sétája Leninnel a jövendő városaiban (közben egy rendkívül energikus fotográfus vidáman kattogtatta gépét körülöttük), a másik pedig a madridi Buenos Dias újság tudósítójának beszámolója arról, hogyan falja Trockij mértéktelen mohósággal a burzsuj kisdedek húsából készült aprócska fasírtokat.

Jegyzetek[szerkesztés]

Commons
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Лев Троцкий témájú anyagokat.
A Wikipédiában további adatok találhatóak
  1. Ilja Ehrenburg első regényét, a Julio Jurenitót 1921-ben írta Belgiumban, amikor kiutasították Párizsból, mint a bolsevik orosz avantgárd művészet propagálóját.