Nyikolaj Vasziljevics Gogol

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Gogol3.jpg

Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809 – 1852) ukrán származású orosz író, drámaíró; a 19. századi orosz irodalom egyik legnagyobb hatású alakja.

Prózai művek[szerkesztés]

A köpönyeg[szerkesztés]

Akakij Akakijevicset kivitték a temetőbe, és elhantolták. És Pétervár Akakij Akakijevics nélkül maradt, mintha sohase lett volna benne Akakij Akakijevics. Eltűnt, nyoma se maradt annak a lénynek, akit senki se védett meg soha, aki senkinek se volt kedves, senkinek se volt érdekes, aki még a természetbúvár figyelmét se vonta magára, bár az nem mulasztja el, hogy tűjére tűzze a közönséges házilegyet, és mikroszkóp alatt vizsgálgassa; eltűnt az a lény, aki béketűréssel viselte az irodai gúnyolódásokat, aki elköltözött ebből az árnyékvilágból anélkül, hogy valami rendkívülit is cselekedett volna, de aki előtt - noha csak élete legvégén - mégis megjelent a jótékony fényes tündér egy köpönyeg alakjában, hogy megélénkítse egy pillanatra szegényes életét, és akire azután olyan elviselhetetlenül zúdult rá a szerencsétlenség, ahogy lecsap e világ hatalmasainak fejére is!
     (Fordította: Makai Imre)

Az orr[szerkesztés]

- Itt lakik Kovaljov törvényszéki ülnök?
- Kerüljön beljebb! Kovaljov őrnagy itt van - szólt ki Kovaljov; sietve felugrott, és kinyitotta az ajtót.
Egy nem túlságosan szőke, de nem is barna pofaszakállú, csinos külsejű, eléggé pufók arcú rendőrtiszt lépett be, ugyanaz, aki az elbeszélés elején az Izsák-hídnál állt.
- El tetszett veszíteni az orrát?
- Igen, úgy van!
- Megvan! Megtaláltuk!
- Mit mond? - kiáltott fel Kovaljov őrnagy. De az öröm elvette a szavát. Mind a két szemét rámeresztette az előtte álló rendőrtisztviselőre, akinek pufók arcán és duzzadó ajkán ide-oda imbolygott a gyertya lobogó fénye.
- Hogyan?
- Furcsa véletlen folytán. Útközben csípték el. Már postakocsiban ült, és Rigába akart utazni. Útlevele is volt, amelyet jó régen állítottak ki egy hivatalnok nevére. Érdekes: eleinte magam is úriembernek néztem. De szerencsére nálam volt a pápaszemem, és így tüstént észrevettem, hogy - egy orr. Én ugyanis rövidlátó vagyok, és ha ön elém áll, én csak annyit látok, hogy önnek van arca, de se orrot, se szakállt, se semmit nem tudok megkülönböztetni rajta. Anyósom szintén egészen vaksi.
Kovaljov magánkívül volt.
- Hol van? Hol? Mindjárt szaladok.
- Ne törje magát. Tudtam, hogy szüksége van rá, és magammal hoztam.
     (Fordította: Makai Imre)

Egy őrült naplója[szerkesztés]

2000-ben, április 43-án.
A mai nap nagy, nagy ünnep! Spanyolországnak van már királya. Megtalálták. Ez a király én vagyok. Csak az imént tudtam meg. Szinte egyik pillanatról a másikra belém hasított a világosság... De hát hogyan! Hogyan is hihettem akárcsak egy másodpercig is, hogy én valamiféle címzetes fogalmazó vagyok? Én! Hogyan fészkelhette be magát az agyamba ez az őrült gondolat? Tiszta szerencse, hogy valakinek nem jutott eszébe bolondokházába záratni miatta. Na de most végre minden tiszta és világos. Eddig szörnyű volt. Én egyszerűen nem értettem semmit. Mintha valami szürke ködbe burkolózott volna az egész világ. Mindez azért van, mert az emberek azt hiszik, hogy az agy a koponyában székel. Hát ez egyáltalán nem így van! Egy szél hozza, amely a Káspi-tenger felől fúj. Én tüstént feltártam Mávra előtt, ki vagyok. Micsoda ostoba teremtés ez a Mávra. Amikor megtudta, hogy Spanyolhon királya előtt áll, összecsapta a tenyerét, majdnem meghalt a rémülettől:
- Szent isten! Segítség... segítség!
Életében nem látott még spanyol királyt.
     (Fordította: Czimer József)

Holt lelkek[szerkesztés]

Manyilov végül olyan furcsa és szokatlan dolgokról szerzett tudomást, amilyeneket emberi fül még sosem hallott.
- Ön azt kérdezi: mi célra kell ez nekem? Hát meg is mondom: lelkeket szeretnék vásárolni... - felelte Csicsikov, de itt megakadt és elhallgatott.
- De engedje megkérdeznem - szólalt meg Manyilov -, hogyan szándékozik lelkeket vásárolni: földdel együtt, vagy csak magukat a lelkeket, azaz föld nélkül?
- Nem, tulajdonképpen nem is egészen olyan lelkeket akarok én - mondta Csicsikov -, hanem halottakat...
- Tessék? Bocsásson meg, kissé nagyothallok, úgy értettem, mintha valami nagyon különös szót mondott volna...
- Holt lelkeket akarnék vásárolni, akik azonban a revíziós jegyzékben mint élők volnának feltüntetve - mondta Csicsikov.
Manyilov azon nyomban kiejtette szájából a pipát a földre, szája kerekre nyílt, és néhány percig tátva is maradt. A két barát, aki az imént még a jó szomszédi kapcsolatok kellemetességeit fejtegette, most mozdulatlanná dermedt. Úgy meredtek egymás szemébe, mint két arckép, amelyet hajdanában a tükör két oldalán, egymással szemben volt szokás felakasztani. (…)
- Úgy látom, habozik... - jegyezte meg Csicsikov.
- Én?... Nem, dehogy... csak hát... - motyogta Manyilov, - nem tudom felfogni... (…)
- Ilyenformán, ha nincs semmi akadály, isten nevében megköthetjük az adásvételi szerződést - mondta Csicsikov.
- Micsoda? Adásvételi szerződést, holt lelkekre?
- Dehogy! - felelte Csicsikov. - Azt írjuk, hogy életben van valamennyi, mint ahogyan a revíziós jegyzék mutatja. Mert én semmiben, sohasem szoktam eltérni a polgári törvények rendelkezéseitől, habár éppen emiatt sokat kellett szenvednem hivatali szolgálatom folyamán, de már bocsásson meg, a kötelesség számomra szent, s a törvény előtt elnémulok.
     (Második fejezet)
 
Hogy miért volt Proskának olyan nagy csizmája, azt mindjárt megtudjuk: Pljuskinnál az egész udvari cselédségnek - lehetett az bármilyen nagyszámú - együttesen mindössze egyetlen pár csizmája volt, amelynek mindig a pitvarban kellett állnia. Ha egy cselédet beszólítottak az urasági lakosztályba, akkor az rendszerint mezítláb ugrándozott végig az egész udvaron, de mihelyt a pitvarba ért, felhúzta a csizmát, és úgy lépett be a szobába. Amikor kiment a szobából, levetette a csizmát, a pitvarban hagyta, és megint a saját talpán ment végig az udvaron. Ha valaki őszi időben néz ki, különösen, amikor reggelenként már dér képződik, láthatta volna az ugrándozó cselédeket oly magasra szökellni, hogy még a legügyesebb színházi táncosok is aligha tudnák túlszárnyalni őket.
      (Hatodik fejezet)

Színpadi művek[szerkesztés]

A revizor[szerkesztés]

(Komédia öt felvonásban)

Polgármester:
...(őrjöng:) Emberek! Emberek! Ide nézzen az egész világ! Az egész kereszténység! Gyalázat! Csúffá tettek egy polgármestert! Vén hülye! Vén hülye! (Öklével veri a homlokát) Te hájfejű, te! Hogy nézhettem nagykutyának azt a kákabélű taknyost. És most ott csilingel az országúton! Fűnek-fának elújságolja! Kiröhögnek - de ez még semmi! Végül majd akad egy nyavalyás firkász, aki komédiát fabrikál belőle! Ez a bosszantó! Fütyül a rangra, címre! Az emberek meg tapsolnak, hasukat fogják a nevetéstől - Mit röhögtök? Magatokon röhögtök! (Toporzékol) Hej, de elkapnám a nyakát minden koszos firkásznak, minden rohadt liberális sátánfajzatnak! Ízzé-porrá törném-zúznám minden csontjukat, hogy a poklok fenekén se szednék össze az ítéletnapig!
       (5. felvonás, 8. jelenet)
(Fordította: Mészöly Dezső és Mészöly Pál)

Gogolról[szerkesztés]

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij::
Gogol rendelkezett a nevetés rettentő hatalmával, azzal a hatalommal, amely ekkora erővel még soha, senkiben és sehol, semelyik irodalomban nem fejeződött ki, amióta világ a világ. És lám, ez után a nevetés után Gogol a szemünk előtt haldoklik, agyongyötörve magát, mert nem volt ereje megteremteni és pontosan megfogalmazni azt az eszményt, amelyen képes lett volna nem nevetni.[1]

Keresztury Dezső:
Gogol nekem a világirodalom legrokonszenvesebb alkotói közé tartozik. Szerénységének gyenge felhámja alatt sziklakemény írói tisztesség rejtőzik, maró gunyorosságának emberi felelősség ad célt és értelmet, kajánságát bölcs részvét szelídíti, életörömének harsány színeit az elmúlás érzésének halk mélabúja fátyolozza be; bár mindig a valóságról beszél, kristálytiszta mondatai szárnyra kelnek, képzeletének sólymát az igazság lábzsinórja béklyózza: tetszelgés, fitogtatás nélküli nagy művész.[2]


Források[szerkesztés]

Wikipedia-logo.png
A Wikipédiában további adatok találhatóak
  1. Idézi Dukkon Ágnes: Nyikolaj Gogol - Holt lelkek Lord Könyvkiadó és Maecenas Könyvkiadó, 1996; In: Hetényi Zsuzsa (szerk.) Huszonöt fontos orosz regény – Műelemzések ISBN 9638544473 44. oldal. (Idézetének forrása: Az író naplója, Дневник писателя Könyvműveltség és írástudás, Книжность и грамотность, 1875).
  2. Idézi Bakcsi György: Gogol világa Európa Könyvkiadó, 1986; ISBN 9630737388 221. oldal.