Theodor Storm
Theodor Storm (teljes neve: Hans Theodor Woldsen Storm) (Husum, 1817. szeptember 14. –
Hanerau-Hademarschen, 1888. július 4.) német író és költő, a német realizmus kimagasló képviselője.
Eredeti hivatása jogász volt, kezdetben bíróként tevékenykedett..
Idézetek verseiből
[szerkesztés]Távol a világtól
(részlet)
Mély, tiszta csönd; a sík piheg
a forró nap hevében;
lágy, rózsaszínű fény lebeg
ragyogva régi sírkövén fenn;
virul a rét, az illatár
a nyári kék magasba száll.
Futrinka surran odalent
páncélosan a cserje alján,
a méhe ágról ágra leng
fürtökben a virág harangján,
majd egy pacsirta húz elő,
s csupa dal lesz a levegő.
(Rónay György)
A város
(részlet)
Erdő nem zúg, madár dala
ravasszal sem gyönyörű;
csak keményhangú vadliba
húz át itt ősszel éjszaka;
a parton reszket a fű.
Mégis szeretlek, áldalak,
te szürke, parti város,
hisz ifjuságom őre vagy,
minden ragyogás te vagy, te vagy,
te szürke,parti város.
(Szabó Lőrinc)
A csalogány
(részlet)
Éjjel a fán a csalogány
énekel szakadatlan,
és édes dallama nyomán
- a hang, a visszhang tette tán -
a rózsa mind kipattant.
És ő, a mindig fürge vad,
csak megy - sóhajt időnként;
kezében kis szalmakalap,
tűti, hogy égesse a nap,
s nem érti, hogy mi történt.
(Petra-Szabó Gizella)
Gyöngéd ajkadba mart a fogad
(részletek)
Gyöngéd ajkadba mart a fogad,
vér is serkent nyomába;
tudom én. azért akartad így,
mert egyszer a szám lezárta.
(...)
Tűzhelynél állsz, körülfog a füst,
kezed szikkad, repedezget;
azért akartad így, tudom én,
mert kedves volt a szememnek.
(Eörsi István)
Jácintok
(részlet)
Ott zeneszó; itt sűrü csendes éj,
szendergő szirmok lélegzete lüktet;
ó, mindig, mindig rád gondoltam én;
aludnék most, de téged táncba vittek.
Már szünet nélkül járja mindahány;
gyertyák lobognak, nyirettyű rikácsol,
hol bomlik, hol ölelkezik a tánc-sor -
és izzik mind, csak te vagy halovány.
(Petra-Szabó Gizella)
Amit szavakra bízni átall
(részletek)
Amit szavakra bízni átall,
ajkamra égeti a szád
s ütőered mély dobbanással
egy kedves titkot tudtul ád.
Riadt madárka, messze szöknél
a vállad szorítja mellemet,
a szerelem prédája lettél,
és szavad is már megremeg.
(...)
Így félve és epedve, bárhogy,
megtelik végül a pohár
A szép szemérem arra vár, hogy
a szerelem megölje már.
(Vas István)
Jer, játsz velem
Hogy illan minden bájával a nyár!
Már édes ősz fuj. Lesz-e tavasz ujra?
Fakó napcsóva omlik le a porba -
Jer, játssz velem, te hamvas pilleszárny!
Jaj, nincs se szekfű már, se rózsa már;
az égen hideg fellegfalka jár!
Hogy illan minden bájával a nyár!
Ó jer! Hol vagy te hamvas pilleszárny?
(Petra-Szabó Gizella)
Temesd csak el a kedvest!
(részlet)
Temesd csak el a kedvest! Ámde most
tovább kell élned; - és a napi kínban
éned megóva új erőre kapsz.
- Ezt mondták nemrég, barátok körében,
hol hangossá dagadt az izgatott szó;
s nem én voltam a leghallgatagabb.
(Eörsi István)
A pusztán
Léptem a pusztán messzire döng;
dobban a rögből vissza a csönd.
Hol van a nyár már? Tél szele jő.
Volt-e valaha boldog idő?
Ködgomolyok kisértete jár;
Fű feketélik. Az ég de sivár!
Ó az a május mennyire fáj!
Életem...álmom - hogy tovaszáll!
(Petra-Szabó Gizella)
Ne menj be
(részletek)
Fent a folyosón az oldalszobában,
hol hirtelen oly nagy lett a magány
-nem az elsőben, hol ifjú fejét
sápadt kezére hajtva máskor ült,
(...)
túl, ott, ott a nagy homályos teremben
- hősége fullaszt -, a spanyolfalon túl,
ott, az ágyon, van valami - ne menj be!
(...)
Csak néhány órával előbb
szőke feje még ott pihent a párnán;
már sápadt a kíntól, mert az élet
fonala hamar szakad; de szeme
még édesen szólt, és néha mosolygott,
mintha arany messzeségbe nézne.
(...)
Ott ahol feküdt,
most valami fekszik - maradj! Ne menj be!
Idegenül és irtózatosan
néz rád; és napokig nem élsz, ha láttad.
"És mást - hiszen szeretted - , egyebet
nem tudsz mondani, semmit?"
Semmi mást.
(Szabó Lőrinc)
Felhasznált forrás
[szerkesztés]- Klassszikus német költök. II.kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.
