Az európai irodalom története (1.)

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Babits Mihály Az európai irodalom története című munkája először 1936-ban jelent meg, azóta több alkalommal kiadták.

Az alábbi idézetek a könyv HOMÉROSZTÓL 1760-IG című első részéből valók.

(A nyomtatott nagybetűvel írt szakaszcímek a könyvből valók; az összes többi – a költők-írók neveivel – csupán a könnyebb áttekintést és keresést szolgálja.)

A könyvből vett további idézeteket lásd még:


Babits europa 1.jpg

BEVEZETÉS[szerkesztés]

Európa nemzeti irodalmai kétféle szerepet töltenek be. Egyrészt a világirodalom haladó és változó folyamatába kapcsolódnak. Másrészt egy-egy nemzeti kollektivitás külön lelkét képviselik és őrzik. Olykor e két irányzat küzdelme teszi ki történetük gerincét; mint a magyarnál. Aki egy nemzeti irodalom történetét írja, annak fontosabb lehet a nemzet, mint az irodalom.

A világirodalom történetírójának azonban csak az irodalom a fontos. Ő túlszállt a nemzeteken. Nem a "közösség lelkét" keresi az irodalomban. Azt keresi, ami minden közösség számára jelent valamit. Aminek értéke független helyétől. Valami abszolútat tár e relativista hajlamú kor elé: a szellem közös valutáját.

  • A világirodalom az emberiség tudatra ébredése.

HOMÉROSZTÓL 1760-IG[szerkesztés]

Aiszkhülosz[szerkesztés]

  • Az emberi vallás igazi nagy himnusza a Leláncolt Prométheusz. Himnusz, vagyis megint líra! Ez az első "drámai költemény", a Faust-félék őstípusa. A nagy emberi harc, kultúra és nyers erő küzdelme, itt mitologikus síkon jelenik meg. Hatalom és Erőszak megszemélyesítve is fellépnek: ős, barbár istenek. A hésziodoszi, primitív mitológia ez, csupa titánok közt vagyunk. De a titán, ki megszánja az embert, és megváltja, és megszenved érte: ez már keresztény gondolat. A leláncolt Prométheusz a megfeszített Krisztus előképe.

Szophoklész[szerkesztés]

  • Aiszkhülosz: a sorsára rádöbbent ember lírája; Szophoklész már nem annyira líra. Ő már kívülről néz, és körüljár, s döbbenés helyett csodálkozik. (…) A döbbenés elvakít, a csodálkozás élessé teszi a szemet. Szophoklész az a művész, aki teljesen ráfeledkezik tárgyára. A tiszta világszem.
  • Lehet-e a jég forró? Lehet, egy másodpercre, egyszer, egyetlenszer, a legelőször, mikor váratlan hozzáérsz. Ehhez hasonlítom a Szophoklész tökéletességét. A tökéletes művész fölötte áll anyagának. De ez mindig valami hidegséget jelent: csak egyszer, legelőször lehet forró szenzáció. A világirodalomnak voltak más nagyjai, egyenrangúak Szophoklésszel, talán gazdagabbak... De a tökéletesség egyedül az övé.
  • (Az Antigoné): Mily modern dilemma: a hazafias kötelesség s az emberies érzés közt! A költő, ahogy mondani szokták, egy nő szívét teszi a dilemma harcterévé. Nem Szophoklész küzd itt, hanem Antigoné. Szophoklész csak rajzolja a küzdelmet, egyszerűen tényként fogadja el a dilemmát, a nyomában járó végzettel együtt. Rajza páratlanul gyengéd, meleg, s amellett igaz és objektív. Az Antigoné párbeszédeiben, vitáiban mély emberismeret és bölcsesség szól. De csak azért, hogy a jellemeket megvilágítsák, melyek egy óramű pontosságával gördítik le a sorsot. Sima, megolajozott kerekeken, logikusan, takarékosan. Akár egy modern francia dráma jelenetei.

Arisztophanész[szerkesztés]

  • Arisztophanész, a "gráciáknak ez a neveletlen kedvence", ahogy Goethe hívja, az "ókori Heine", alapjában konzervatív s arisztokrata szellem. Aggódó pacifista s régi erkölcsök nosztalgikusa. Gyűlölője a demokratizmusnak és jelszó-hazafiságnak: reálisztikus világlátású s mégis a tömeg fölé emelkedő művész. Ez a lelki attitűd érthetővé teszi, mi vezethette hozzá Arany Jánost. Hisz ő is megérte egy nagy korszak után egy lekicsinylő, világnézettelen és demokratikus kultúra éveit. Két költő és két kor véletlen rokonságának köszönhetjük az egyetlen fordítást, melyből egy görög klasszikus auktort magyarul is élvezhetünk. De a rokonság mögött nagy ellentétek bújnak, s aki Arisztophanészt csak Aranyból ismeri, könnyen láthatja hamis színben képét.
Arany modernizálta (shakespearizálta) Arisztophanész versformáját, hogy "mozgékonyabbá tegye". Mégis: Arany vaskos, nehézkes, falusi. Arisztophanész pedig könnyű, gonosz, lebegő, urbánus. Ez az erkölcsbíró mindenhez hasonlít, csak erkölcsbíróhoz nem.

Platón[szerkesztés]

  • Az egész modern esszéirodalom platóni eredetű. Esszé? Platónnál még inkább novella, sőt a nagyobb alkotásokban, mint az Állam, dialektikai regénynek mondhatnám. Aki a platóni dialógusokat olvasta, sohsem felejti el az első lapjaikat, melyek a gondolatok emberi miliőjét rajzolják meg. (…) De másutt elvesztjük a színt és színpadot, a szereplő személyek szemünk előtt változnak át testetlen gondolatokká, a novella szinte észrevétlen kicsúszik térből és időből, s az eszmék időtlen birodalmába száll. Az emberi valóságnak csak annyi szerepe van, hogy az eszméket a kellő hőfokra hevítse. Amikor nincs többé szükség rá, egyszerűen eltűnik.
  • Platón az első író, aki előtt a világ csak szimbólum. Hosszú sor fog utána következni. Nem véletlen, hogy hosszasabban beszéltem róla. Az európai irodalomra alig volt szellem akkora hatással, mint az övé. Különös, hogy éppen avval hatott, amit ő maga, úgy látszik, hajlandó volt megtagadni és elítélni: a művészetével. Tiszta fogalmi levezetései elavulhattak. De szimbolizmusa örök érvényű attitűd marad az irodalomban.

Theokritosz[szerkesztés]

  • "Szicília napsütött mezőinek illatát hozta ő" - így mondja az irodalmi frázis. Aki Theokritosz nevét hallja, annak a pásztoridill jut eszébe. Pásztorfurulyák, naiv, szerelmes Daphniszok, ugráló, bolondos kosok és bakkecskék... Pedig Theokritosz igazi dekadens városi szellem, lágy, kéjes, kulturált, s otthona is mindig valamely "modern" nagyváros volt: Szürakuszai, Kósz vagy Alexandria.
  • Ez a városi költő minden falusi költészet őse ma. A mezei idill a városi ember lírájából született meg. Nosztalgia szülte, s nem is születhetett máskor, mint az alexandriai korban. Utolérhetetlen frisseségét, elragadó szuggesztivitását éppen annak a lírai erőnek köszönheti, mely minden nosztalgiából árad. Ahogy Platón mondja: a szerelem mindig arra vágyik, ami hiányzik belőle.
  • Ha valaki megkérdezné tőlem, melyik az a görög költő, akit olyan élvezettel olvashat, mint egy modern nagy lírikust, egyikét az emberi nyelv és lélek kéjes nagy muzsikusainak, amilyen például Baudelaire vagy Tennyson volt: habozás nélkül Theokritoszt ajánlanám.

Vergilius[szerkesztés]

  • Vergiliust gyengéd, lányos léleknek tartotta az ókor. "Szűzies" volt a mellékneve. Ilyen szűzies zseni olvasztotta meg először a latin nyelv férfias keménységét, kimondhatatlanul lágy és tiszta verseiben.
  • (Aeneis:) Homérosz nem akart nemzeti eposzt írni. Ő egyszerűen hősöket énekelt. A hősök egyének: semmi más. Egy egész nemzetet szimbolizálni egy reprezentatív ősben, egy nemzet sorsát egy ember végzetében: ez Vergiliusra várt. Az Aeneis az első nemzeti eposz a világon. S a többi mind ennek utánzata.

Horatius[szerkesztés]

  • Horatius nem a nagy világeszmék költője, mint Vergilius. Nem is a gyengéd, légies szépségeké. Ő gyalogjáró, szellemes, modern típusú és urbánus poéta, az emelkedettség legcsekélyebb igénye vagy póza nélkül. Az olvasóval szinte azonnal bizalmas viszonyba lép, akár egy modern napilap csevegő s népszerű cikkírója.
  • Horatius minden ízében lírikus, egyike a legnagyobbaknak. Könyve egy emberi attitűd hiánytalan lírai monumentuma. Költők vannak talán gazdagabbak, szárnyalóbbak. De könyv, verseskötet nincs tökéletesebb. Talán csak egyet tudnék hasonlót megnevezni: a Fleurs du Mal-t.[1] Az persze egészen más attitűdnek vet monumentumot. Ha úgy tetszik, egy modern attitűdnek a klasszikussal szemben. De az is, és ez is: egy-egy halhatatlan típusa az emberi lélek szembenézésének evvel a halálos élettel – vers-zenébe és szózamatba sűrített életíz, mely halálig vissza-visszatér ínyünkre, ha egyszer megízleltük.
  • Idősebb korában verses leveleket ad ki. Epistolák-at, intim barátaihoz címezve. Ezekben egészen meztelenül mutatja meg magát, s talán egyetlen könyvét sem olvasom ma nagyobb élvezettel. Saját művészetéről is beszél, irodalmi ítéleteket mond, józanul, csevegve, nagyképűség nélkül, s megírja azt a levelet is, melyet az utókor Ars poeticá-nak nevezett el. Mintegy mellékesen és félvállról megalapítója és őse lesz minden modern irodalmi kritikának.

Elégiaköltők[szerkesztés]

  • Ezek a költők többnyire szerelmes elégiákat írtak, mint Tibullus és Propertius is, akik ennek a műfajnak nagyjai a latinban. Elégia itt természetesen csak disztichonokban írt költeményt jelent, s nem valami modern értelemben vett elégiát. Tibullus és Propertius nem is hagytak ránk mást, csak disztichonokat. Tibullus lágy, édes, egy kissé dekadens és siránkozó; Propertius érzéki, forró, s tele mitológiai szárnyalással, akár Kallimakhosz. Ő teljesen az alexandriaiak hatása alatt írt, míg Tibullus inkább a régi görög elégikusokhoz tért vissza.
Egyben hasonlítanak: ők már meg sem kísérlik a nemzeti ügynek szolgálatára lenni verseikkel. Tibullus elátkozza a háborút. Propertius pedig őszintén megvallja, hogy a szép Cynthia több neki, mint Augustus, minden diadalaival. Ez az individuálizmus megvan Ovidiusban is, a harmadik híres latin elégikusban, aki iskoláinknak még ma is oly kedves auktora. Ovidius rengeteget írt, s igazán csak a vers öröméért. Vele megjelent a latin irodalomban is a könnyű rutin.

Szent Ágoston[szerkesztés]

  • A keresztény író tekinti először a világot saját életének illusztrációjaként, s Szent Ágoston Vallomásai az első belülről látott lélekrajz a világirodalomban.
  • …mert életkérdés neki az igazság.
  • Megfogni az igazságot ott, ahol éget, mint a tüzes vas; legyőzni a nagy lélek természetes becsvágyát; meztelenné tépni önmagát az igazságért: ez a mindennél nagyobb küzdelem csábította.
  • Írása csupa bensőség: mert nem kívül van az, amit keres. Ha az igazságnak nincs helye és ideje a külső világban, akkor az csak bensőnkben, a lélekben élhető meg.

Dante[szerkesztés]

  • Mert nem Dante volt az első, aki poklokra szállt. A középkori fantáziának kitaposott pályája ez. Dante mégsem e jámbor szerzetesek nyomait követi, s nem valamely önsanyargató hisztériás szentet választ kalauzul. Nem – hanem Vergiliust. Aki nem is volt keresztény, mégis már leereszkedett pogány hősével az Alvilágba, abba az Alvilágba, melyet a legősibb és legemberibb fantázia már, kortól és vallástól függetlenül, megszőtt álmaiból s önnön lelkének sötét mélyeiből. És Beatricét, azaz a Szerelmet, amit minden lélek magában hordoz.
Az a kereszténység, mely ezeket választja vezérül, nem egy kor vallása, hanem egy léleké. Nem is egy léleké: magáé az emberi Léleké.
S az a Túlvilág, ahova e szimbolikus Vergilius és Beatrice elvezetnek, nem valami élettől idegen képzelet üres fantazmagóriája. Ellenkezőleg: maga az Élet ez, fölfokozva, sűrítve, mélyítve és kiteljesítve, egy másik regiszterben, ennek az innenső világnak hangjaival, képeivel, sőt szagaival és illataival teli. Ez a fantasztikum az Élet anyagából van szőve és az Életet jelenti. Nem volt még mű, mely ennyire az életből nőtt ki, s ennyire magát az életet foglalta össze. Egy egészen egyéni életet, mindavval együtt, ami ezt az életet alkotta: vagyis mindavval, amit ez a lélek életében látott, hallott, tudott, érzett. Az egész történettel, az egész életrajzzal. (A mai irodalomban csak Proust lehetne példa hasonlóra.)
  • Ebben a túlvilágban éppannyi szó esik az élőkről, mint a halottakról. Ez az Isteni Színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték, a pokoli bűnök és szennyek naturálizmusától az emberi lélek csudálatos fölemelkedésének paradicsomi zenéjéig ívelve, rendkívüli sűrítettségében szinte beláthatatlan gazdagságú és tarkaságú életanyagot ölelve föl, alakok, események végérhetetlen sokaságát, amelyek együtt egyetlen nagy lélek vallomásává, egyetlen szimbolikus és rendeltetéses élet tartalmává szövődnek.
  • Ez a belső líraiság az, mely Dante költeményét különválasztja a világ többi úgynevezett "nagy eposzaitól", azaz "magasztos" költeményeitől. Azok egy-egy nemzeti vagy vallási közösség lelki vagy történeti válságait kollektív és objektív módon, kívülről nézve fejezik ki. Dante eposza nem ily "kollektív". Ő a saját lelkének belső történetét mondja. De éppen ezáltal lesz műve az egész emberiség eposzává. Az emberi lélek belső eposzává.
  • Tulajdonképpen azt szokás gondolni, hogy ez a középkorból való fölszabadulás, a művészetek és irodalmak "újjászületése", a renaissance, a költészetnek valami nagyszerű fölvirágzását jelenti, amelynek Dante eposza bevezetése volt.
Pedig igazában a Divina Commedia inkább betetőzése egy fölgazdagodott középkori költészetnek, s utána a nagy, igaz poézis gyérül és ellaposodik, vagy csak vendégként jelenik meg itt-ott.

Boccaccio[szerkesztés]

  • Boccaccio akkor van elemében, ha anekdotát mondhat. Szeret különös helyzeteken mulatni és furcsa emberekről mesélni. A különleges és kicsi dolgok érdeklik, a külső világ tarkasága. Igazi műfaja még csak nem is az önéletrajz vagy az érzelmeket festő regény. Igazi műfaja még nincs is a világon: neki magának kell megalkotni. Ez a novella.
  • Egyáltalában az, amit Boccaccio ehhez az egész középkori szórakoztató irodalomhoz hozzáad: a művészet. A művelt, klasszikus mintákon iskolázott humanista művészete. Ezt lehetetlen félreismerni. Akármilyen könnyed, egyszerű csevegésnek hat is a Dekameron stílusa, épp ez a könnyedség és simaság, a mesélés virtuóz folyamatossága, az áradó mondatok tökéletes dinamikája, nem képzelhetők klasszikus, sőt cicerói tanulmányok nélkül. De nem képzelhető a kompozíció sem, a hibátlan kerekség és ekonómia, mely a mai irodalom egyik legfontosabb műfaját, a novellát, kialakította.

Villon[szerkesztés]

  • Villon két végrendelete, de főleg a Nagy testamentum, csupa cinikus és zokogó vallomás: Ágoston óta nem volt ily őszinte könyv.
  • Villon naturálizmusa nem a reneszánszé, hanem a középkoré. A gótikus figurák kísértetes naturálizmusával rokon, melyek a katedrálisok homlokzatán példázzák az élet semmiségét és csalékonyságát. Középkori a bűnbánata is, vezeklésével, imáival és mentségeivel. Hisz a hercegek és királyok ugyanazt tették nagyban, amit Villon kicsiben... A költő megénekli a tengeri rablót, akitől egy császár hajdan megkérdezte: "Miért vagy kalóz?" "Mert kicsi a hajóm - feleli a bandita. - Ha nagy volna, császár lennék."

Rotterdami Erasmus[szerkesztés]

  • Ő a kor Voltaire-e, mint ahogy Lukianosz a maga korának Voltaire-e volt. Hit és aszkézis kedvezhettek a költészetnek. A fölvilágosodás viszont kedvezett a csúfolódásnak minden hit és aszkézis ellen. Erasmus tudós volt és csúfolódó.
  • A "reneszánsz Voltaire-e" teljesen fölszabadult s mindenen fölülemelkedő szellem… Az elegancia és szellemes stílus embere volt, a műveltségé és világiasságé. Szatírái a tökéletes latinság és kötetlen fölény remekei.

Michelangelo[szerkesztés]

  • …versekbe öntötte tűrhetetlenül nagy lelkének küzdelmeit s hánykódásait a világ és a formák nyűgében. Szonettjei kitörnek a Petrarca sima hagyományaiból: a művésznyugtalanság új hangulatát és témáit hozzák. Valami különös ízt, mely túl is van már a reneszánszon. Valami modern ízt: a test felfedezése után a léleknek újból való fölfedezését, amit jobb szó híján, barokknak nevezhetnénk. Michelangelo a barokk apja a művészetben is. Michelangelo lelke nem könnyű, hanem súlyos, mint a márvány, amelyet farag, amelyről énekel is. Amelyben "a szobrok alszanak".

Ariosto[szerkesztés]

  • …a középkor egész nagy meseörökségét átitatta a reneszánsz könnyű lelkével, s mintegy birtokba vette az újkor nevében.
  • (Őrjöngő Lóránt:) Én bevallom, sohse tudtam ezt a szűnni nem akaró verses lovagregényt végigolvasni; pedig ez már maga is túl van azon, amit mesél, s bizonyos mulattató fölénnyel kezeli az egész lovagvilágot. Igazi ragyogó reneszánsz szellemjáték, tele invencióval s félig gúnyos túlzásokkal, pazar leírásokban s tökéletesen zengő olasz stanzá-kban.

Rabelais[szerkesztés]

  • Rabelais-ből nagyon is rabelais-i alakot csináltak: a műből rekonstruálták szerzőjét. De annyi bizonyos, hogy aki a Gargantua és Pantagruel históriáit megírta, csöppet sem lehetett puritán hajlamú ember. Sőt elképzel és lerajzol egy Utópiába illő "apátságot", amelynek fölirata: "Tégy, amit akarsz!" Fais ce que voudras! Ez az erkölcsi ideálja. Semmi emberi sem áll távol tőle. Mindenben gyönyörködik, és mindent nevén nevez.
  • Tudásban, műveltségben éppoly habzsoló, mint bármi másban. De habzsoló a művészkedésben is, egész a szavakig, amiket szinte fizikailag tud élvezni, oldalszámra öntvén a zamatos és furcsa szinonimákat, míg az olvasó belekábul. Mindenben gazdag és sűrű. Nem a szépségét szereti a szavaknak, hanem erejét, szagát, borsosságát és furcsaságát. Egyáltalán nem a szépséget szereti, a formát, úgy, ahogy a humanisták értették. Az életet szereti.

Ronsard[szerkesztés]

  • Ronsard-ról azt szokták mondani, hogy Victor Hugója volt korának. Bizonyos, hogy Hugo sokat tanult tőle. De Ronsard őszintébb s szerényebb hangú költő; bár ha babéraira gondol, ő se szerény. Babér bőven jutott neki, s lehet mondani, hogy "királyok hódoltak lábainál". Ebben csakugyan hasonlított Victor Hugóhoz. A kor hálás volt költőjének, aki a klasszicizmus tudós és tekintélyes köpenye alatt a modern érzelmesség veszedelmes ajándékát csempészte lelki kincstárába.

Montaigne[szerkesztés]

  • Ugyane köpeny alatt talán még veszedelmesebb ajándékot csempészett oda egy másik francia: Montaigne. A veszélyes újdonság ezúttal a szkepticizmus volt.
  • Montaigne mindenben hisz. És mindennek az ellentétében is! Annyira látja mindennek a másik oldalát is, annyira komplikáltan látja a világot. (…) Egyformán izgatta mindennek végtelen gazdagsága és tökéletes semmisége, de egyik sem nagyon egyoldalúan, mert mindig látta a másikat is. Az ellentétekben nem érzett ellentmondást, s egyszerre volt hivő és sztoikus, keresztény és pogány. "Mit tudom?" Que sais-je?

Tasso[szerkesztés]

  • Tasso ezernyi verse vagy pásztorjátéka, az Aminta (amit Csokonai prózában magyarított) bámulatos művészettel olvasztja zenévé a banalitást és a semmiséget.
  • (Megszabadított Jeruzsálem:) Nem valami keresztény poéma, noha a keresztes háborút énekli. (…) Vallási ürügyeivel ez a költemény csakugyan igazolja azt, amit Arany János (aki egy töredékét fordította) a költőjéről mond, hogy "szenteskedő, kéjsóvár olasz".

SHAKESPEARE KORA[szerkesztés]

  • Mert ez már az a kor, amit a művészet története barokknak nevez. A barokk nem puszta elromlása a reneszánsz klasszikus formáinak, ahogy azelőtt felfogták. A lényeg mélyebb. Valami lelki nyugtalanság dolgozik itt, valami lírai erő. A modern lirizmus munkál titokban, ugyanaz, ami Ronsard-ék verslejtésében is jelentkezett, vagy Montaigne szkepticizmusában. A hisztérikus pompában vagy a féktelen trágárságokban is ez tört ki. Lassankint hisztérikus pompa borította el magát a nyelvet is.
  • Ha "Dante koráról" beszélek az irodalomban, alig gondolok másra, mint Dantére. De Shakespeare kora nemcsak Shakespeare-t jelenti. Talán soha oly nagy tömege a költői tehetségeknek nem jelent meg egy helyt és egyszerre. Soha olyan buja áradata a költészetnek nem öntött el egy országot, mint az Erzsébet Angliáját. Ez az ország csak most nyugodott meg; nagy vallási és dinasztikus viharok után. S mintha népének lelkét egyenesen a költészetre formálta volna Isten és a sors, ahogy harcai csillapultak, kibuggyant a zengő betűk áradata. Mint a madárkórus, zivatar után.
  • Marlowe igazán nem az édes és zenés ömlésben látja a szépséget. Faragása durva, olykor primitív: a versformát is leegyszerűsíti. Ő a megteremtője a blank vers-nek, a rímtelen jambusnak, mely nemcsak a shakespeare-i dráma versformája lesz, és nemcsak általában az angol drámáé, hanem például a magyaré is...

SHAKESPEARE, A KÖLTŐ[szerkesztés]

  • Általában a versforma terén Shakespeare helyett mások végezték el a forradalmi újításokat. A szonettben Surrey, a drámában Marlowe. De csak a rímelés egyszerűsödött. A nyelv annál pompázóbb; s a gondolatfűzés barokk, túlterhelt, kanyargós. Az ifjú költő semmi gazdagságot sem vet meg. Szinte szenvedélyesen utánozza a pazarkodó kor költői divatait, pózait, témáit. A szonettek tartalmából egy könyvtárnyi filológiai kutatásnak sem igen sikerült kihámozni, mi a költő igazi élménye, s mi a képzelt helyzet, a fölvett tárgy, a hetyke és csapongó stílpróba? (…) Egy bizonyos: e költeményekből a tökéletes pogányság levegője csap ki. Ennek az ifjúnak egyetlen istene a szépség, egyetlen paradicsoma a földi szenzációk. Egyetlen pokla a szerelem kínjai.
  • (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom:) Forró, komplikált, barokk líra, játékos és méla versekben, amint a hirtelen és esztelen szerelmet siratja vagy kicsúfolja... A Szonettek költője nem tagadja meg magát.
  • Úgy tűnik föl, mintha semmiben sem lett volna nagyon benne, mintha mindenen kívül állna. Mindenen kívül, és mindenbe belátva, másokba és magába egyformán. Azért nem tudjuk a verseiben sem, hol végződik a maga érzése, s hol kezdődik a költött? A saját érzésein is kívül állt, és figyelte őket. Csak így tudta megteremteni a lélekelemzést, melynek ő az első mestere a világirodalomban.

SHAKESPEARE, A DRÁMAÍRÓ[szerkesztés]

  • Ha van vallás, amit műveiből leszűrhetünk, az éppen az emberi erőnek, szenvedélynek, s cselekvésnek, magának az életnek vallása. S ha l'art pour l'art világnézete eltávolítaná korunk rokonszenvétől: az életnek ez az imádata közel hozza a mai szellemekhez. Legérettebb korában, tökéletes művészettel s szinte tudatosan és programszerűen, a nagy emberi szenvedélyek ábrázolására vetette magát. Minden fölöslegesről lemondott, barokk pompáját elvetette, versét szinte készakarva rögössé és dísztelenné tette.
  • De leglíraibb drámája az, ahol megrajzolja a cselekedni nem tudó embert. A Hamlet. Itt igazán a lélek legmélyére tör. Lehet valaha a végét érni e mélységnek? Shakespeare nem éri el, hanem fölkavarja. Művéből nem az a benyomásunk, mint egy modern regényből: hogy megértettük ezt a lelket. Nem. Nem értjük. Éppoly kevéssé, mint magunkat vagy legközelebbi hozzánktartozónkat... (…) Ez a lélek szemlélődő és embervizsgáló, pesszimista és szkeptikus, érzéki és bölcselgő, érzelmekkel tele és tettre képtelen, akár magáé a költőé. Ha van alakja, akibe sokat vetett ki önmagából, Hamlet az.
  • Minden Shakespeare-problémánál nagyobb probléma például, hogy miféle értetlenség szülhette meg azt a dramaturgiai elméletet, amelyet XIX. századbeli (főleg német) kritikusok Shakespeare-ből "levontak", s amely kritikánkban s színházi közvéleményünkben ma is kétségbevonhatatlan dogma gyanánt áll. Ezek Shakespeare-ben a tipikus színpadi és színpadra való írót látták. Ezt pedig úgy értették, hogy nála minden a cselekvés, a külső akció céljait szolgálja. (…) Shakespeare drámáiban éppen azt emelték legmagasabbra, ami a legalacsonyabb! Amit a költő maga is megvetett, annyira, hogy olykor még legjobb műveiben is éppen a mese, a "cselekmény" valósággal gyönge, a konvencionális valószínűtlenségek, a színpadi sablonok sorozata, többnyire idegen művekből átvéve! S mindazt, ami Shakespeare-ben igazán nagy, a lírai és filozofikus magasságokat, a szóval való jellemzés csodás művészetét, a nyelv és vers imponderábilis gyönyörűségeit, a leírások pazar természetbűvöletét, a miliőteremtés epikai biztonságát és mély hangulatát inkább fátyolba vonni törekedtek. Hisz ezeknek túlságos csillogása dramaturgiai elméletükkel ellenkezett volna! A színigazgatók pedig az ilyen részeket lehetőleg ki is törölték a Shakespeare-darabokból.

Molière[szerkesztés]

  • Ez a józanság jellemzi Molière "költészetét". Ami csak nagyon tág értelemben költészet, még ha versben szól is. Az ész hangja ez is, de már nem a heroikus észé. Inkább a "polgári" észé. Nemhiába tartják Molière-t a modern polgári irodalom ősének. Őszintén szólva, nem nagy dicsőség.
Akármifajta is, a molière-i ész absztrakt, mint minden ész. Az emberből csak a kicsúfolni való jellemvonást látja. Molière embereiről semmit sem tudunk, életükről, viszonyaikról sejtelmünk sincs. Csupán egy bizonyos gyarlóságuk az, amit felénk fordítanak. A szenteskedő, a fösvény, az "úrhatnám polgár", a képzelt beteg... Ez a tökéletes ellentéte Shakespeare módszerének.

Swift[szerkesztés]

  • Talán betegnek és bolondnak kellett lenni ebben a században valakinek, hogy túlmenjen a kor lapos józanságán, s nagy író lehessen. Mert Swift volt a század egyetlen igazán nagy írója. Művei féktelen szatírák, vad politikai, vallási, irodalmi vitairatok. Ő a világ legnagyobb szatirikusa.
  • Swift művészete kész és végleges előttünk, az első pillanattól. A művészet, amelyről azt mondják, a gyűlölet edzette meg, a dac tette tökéletessé. A beteg kedélynek egyetlen fölénye volt ez a művészet, egyetlen bosszúja a világ ellen. Egyetlen, de teljes. Itt ő maradt fölül.
  • (Gulliver:) A könnyű, szinte népies édességű meséből lassan, észrevétlenül szűrődik az olvasóba az emberi dolgok szörnyű relativitásának döbbenete. A szatíra lényegéhez tartozik, hogy ne tűnjék föl szatírának. Swift természetes hangon és egy arcrándulás nélkül mondja el a leghökkentőbb dolgokat. Lilliput és Brobdingnag még csak bevezetés. Aztán Laputa jön, a filozófusok országa, a legkülönösebb. Az Ész szatírája az Ész századában. Az emberi tudomány gyilkos paródiája! De ez még nem minden. Miután széttépte az emberi nagyság illúzióit, s megalázta az ész büszkeségét, amely azokért kárpótolhatna, a végén azt az országot mutatja meg, ahol az ember állatsorban él, s a lovak kormányoznak. Az ország neve egy nyerítés, s az emberállaté Yahoo.
Nincs nyomorultabb, undorítóbb állat e földkerekségen, mint a Yahoo.
Evvel a tanulsággal végződik a nagy mű. Végső leszámolás az emberrel és minden emberivel. Olvasása valóságos pokolba szállás.

Rousseau[szerkesztés]

  • Mert ő az érzelmek embere volt, szinte a hisztériáig.
  • Teljes szívvel szegődhetett az enciklopédistákhoz. Ő is "filozóf" volt. Ő is gyűlölte a korlátokat, lerombolni vágyott az előítéleteket. És mégis cikkeiben úgy hatott, mintha reakció volna. Védelmébe vette az érzelmet az ész ellen, a lelkiismeretet, a morált, sőt a gondviselésben való hitet is! Voltaképp még jobban gyűlölte a megkötöttségeket, mint a többiek: az Ész korlátaiból is fölszabadította magát. Gyökeresebb támadója volt a hagyományoknak, mint a többiek! Az érzés jogait követelte, és ez volt az igazi forradalom! Igen, a morált és hitet is védte, mint az érzés jogát! Az egyén jogát, amelynek még az Ész sem szabhat gátat! Ő nem az Ész szerint kívánta berendezni a világot, hanem az érzés szerint: mindenkinek az érzése szerint, ami még sokkal lehetetlenebb.
  • Műveiben a gondolat gyakran felületesnek tűnik föl, az érzés teátrálisnak. Mégis egy nagyon mély és nagyon őszinte érzéstenger háborog minden írása mögött: a saját érzései. (…) S így fejlett ki benne az önmagán való rágódás is valóságos betegséggé: amiből oly veszedelmes és makacs járvány lett később a modern világban. Ez a rágódás íratta vele ágostoni könyvét, a Vallomások-at. Egyetlen könyvét, mely ma is friss, mintha tegnap írták volna, melyet az irodalom romolhatatlan kincsei közé számíthat.

ÖSSZEFOGLALÁS ÉS ELŐRETEKINTÉS[szerkesztés]

  • Elmondtam az európai irodalom történetét, a megszokott irodalmi skatulyákra és osztályozásokra való minden tekintet nélkül egész a francia forradalmat megelőző korig. Időrendben, úgy, ahogy megtörtént, s ahogyan voltaképp még senki el nem mondta.
  • Az európai irodalom egységét és folytonosságát akartam ábrázolni, azt az erős és biztos életet, amit a régi él az újban... (…) És szándékosan nagy gyorsasággal írtam meg. Nem akartam időt engedni magamnak tanulmányra és elmélkedésre. Úgy adom itt az európai irodalom történetét, ahogyan bennem él, közvetlenül s mintegy hirtelen vízióban. Vallomás ez, napló egy élményről... Nem engedtem, hogy ezt az élményt bármi is meghamisítsa, megváltoztassa, mielőtt leírnám.

Források[szerkesztés]

  1. Charles Baudelaire A romlás virágai című kötetének címe