„Edgar Allan Poe” változatai közötti eltérés
aNincs szerkesztési összefoglaló |
→A holló (The Raven): idéző- és gondolatjelek …a wikEd segítségével |
||
7. sor: | 7. sor: | ||
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott, |
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott, |
||
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás. |
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás. |
||
„Vendégtől van – így motyogtam – ajtómon a koppanás. |
|||
Csak az lehet, senki más. |
Csak az lehet, senki más. ” |
||
Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december |
Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december |
||
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott |
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott – halódva bár. |
||
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva, |
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva, |
||
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már, |
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már, |
||
20. sor: | 20. sor: | ||
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás. |
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás. |
||
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam: |
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam: |
||
„Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást. |
|||
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást. |
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást. |
||
Ki a csuda lenne más? |
Ki a csuda lenne más? ” |
||
Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan: |
Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan: |
||
„Uram! – szóltam – vagy Asszonyom! Bárki légy, már megbocsáss, |
|||
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan |
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan |
||
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás. |
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás. |
||
Hallottam-e, az se biztos. |
Hallottam-e, az se biztos.” Ajtóm tártam, s nem vitás: |
||
Csak az éj kint, senki más. |
Csak az éj kint, senki más. |
||
34. sor: | 34. sor: | ||
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás. |
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás. |
||
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben, |
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben, |
||
Csak egy szó: |
Csak egy szó: „Lenóra!” – így hangzott a suttogás. |
||
Én motyogtam csak: |
Én motyogtam csak: „Lenóra!”, s visszhangzott a suttogás. |
||
Csak ez hangzott, semmi más. |
Csak ez hangzott, semmi más. |
||
Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla, |
Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla, |
||
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás. |
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás. |
||
„Persze - gondoltam nyugodtan – csak egy gally a rácsozatban, |
|||
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás. |
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás. |
||
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás. |
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás. |
||
Csak a szél lesz, senki más. |
Csak a szél lesz, senki más.” |
||
Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral |
Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral |
||
Berontott egy roppant holló |
Berontott egy roppant holló – tűnt korokból vén követ. |
||
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva, |
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva, |
||
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett. |
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett. |
||
53. sor: | 53. sor: | ||
Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva |
Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva |
||
Ült ott |
Ült ott – így mosolyra váltva búmat – ez ében madár. |
||
„Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek, |
|||
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár. |
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár. |
||
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár? |
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár?” |
||
S szólt a holló: |
S szólt a holló: „Sohamár”. |
||
Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta. |
Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta. |
||
64. sor: | 64. sor: | ||
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján, |
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján, |
||
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján? |
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján? |
||
Ilyen névvel: |
Ilyen névvel: „Sohamár”. |
||
És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván: |
És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván: |
||
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár. |
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár. |
||
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent, |
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent, |
||
S míg sutyorogtam ijedten: |
S míg sutyorogtam ijedten: „Barátom mind oda már, |
||
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár. |
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár.” |
||
Szólt a holló: |
Szólt a holló: „Sohamár”. |
||
78. sor: | 78. sor: | ||
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután |
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután |
||
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát |
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát |
||
allta gyakran e bús refrént |
allta gyakran e bús refrént – reményei gyászdalát. |
||
Ezt a |
Ezt a „Soha-sohamárt”. |
||
Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe |
Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe |
||
86. sor: | 86. sor: | ||
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár, |
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár, |
||
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár, |
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár, |
||
Mit ért azon: |
Mit ért azon: „Sohamár”? |
||
Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva |
Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva |
||
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár. |
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár. |
||
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten, |
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten, |
||
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom |
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom – vén kéjsóvár – |
||
(Mert e bársonyt nem érinti) |
(Mert e bársonyt nem érinti) – csak meredt rám, gúnnyal bár |
||
(Szép Lenórám soha már.) |
(Szép Lenórám soha már.) |
||
S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne |
S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne |
||
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár. |
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár. |
||
„Nyomorult – sírtam fel végre – Urad megszánt, nézz az égre, |
|||
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár. |
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár. |
||
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár! |
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!” |
||
S szólt a holló: |
S szólt a holló: „Sohamár”. |
||
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, ki volnál, követ, vagy állat, |
|||
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár? |
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár? |
||
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára, |
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára, |
||
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár, |
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár, |
||
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár. |
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár.” |
||
S szólt a holló: |
S szólt a holló: „Sohamár”. |
||
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat, |
|||
Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár; |
Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár; |
||
Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem |
Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem |
||
Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár? |
Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár? |
||
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál. |
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál.” |
||
S szólt a holló: |
S szólt a holló: „Sohamár.” |
||
„Ez a szó legyen hát búcsúd. Csőrös démon, kísérts másutt! |
|||
Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár! |
Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár! |
||
Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat! |
Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat! |
||
Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár! |
Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár! |
||
Tépd ki szívemből rút csőröd, s hordd el irhád, csúf madár! |
Tépd ki szívemből rút csőröd, s hordd el irhád, csúf madár!” |
||
S szólt a holló: |
S szólt a holló: „Sohamár.” |
||
És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn. |
És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn. |
A lap 2007. április 27., 08:56-kori változata
Edgar Allan Poe (Boston, (Massachusetts állam), 1809. január 19. – Baltimore, (Maryland állam), 1849. október 7.) amerikai író, költő, novellista és kritikus volt, az amerikai romantika egyik legnagyobb alakja. Művei a detektívregény, a krimi és a sci-fi előfutárai Amerikában.
A holló (The Raven)
Egyszer, sivár éjfélórán, elmerengtem gyengén, mélán
Néhány furcsa könyv kötött le; rég feledett fóliáns.
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott,
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás.
„Vendégtől van – így motyogtam – ajtómon a koppanás.
Csak az lehet, senki más. ”
Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott – halódva bár.
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva,
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már,
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál,
Hisz itt névtelen lett már.
S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang selyme mögül jött a vélt hang,
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás.
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam:
„Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást.
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást.
Ki a csuda lenne más? ”
Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan:
„Uram! – szóltam – vagy Asszonyom! Bárki légy, már megbocsáss,
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás.
Hallottam-e, az se biztos.” Ajtóm tártam, s nem vitás:
Csak az éj kint, senki más.
Bámulva a mély sötétbe, álltam ott, döbbenten, félve,
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás.
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben,
Csak egy szó: „Lenóra!” – így hangzott a suttogás.
Én motyogtam csak: „Lenóra!”, s visszhangzott a suttogás.
Csak ez hangzott, semmi más.
Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla,
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás.
„Persze - gondoltam nyugodtan – csak egy gally a rácsozatban,
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás.
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás.
Csak a szél lesz, senki más.”
Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral
Berontott egy roppant holló – tűnt korokból vén követ.
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva,
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett.
Pallasz mellszobrára röppent, s megült pont ajtóm felett.
Gubbasztott, mást mit se tett.
Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva
Ült ott – így mosolyra váltva búmat – ez ében madár.
„Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek,
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár.
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár?”
S szólt a holló: „Sohamár”.
Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta.
Helytálló volt, s találó, ha értelmes aligha bár.
Ámde mindent egybevéve,volt-e már halandó-féle
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján,
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján?
Ilyen névvel: „Sohamár”.
És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván:
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár.
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent,
S míg sutyorogtam ijedten: „Barátom mind oda már,
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár.”
Szólt a holló: „Sohamár”.
Szava újra megdöbbentett, s hogy replikája íly korrekt,
Bár nyilvánvaló, hogy minden szókincse csak ebből állt.
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát
allta gyakran e bús refrént – reményei gyászdalát.
Ezt a „Soha-sohamárt”.
Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe
Hollómmal és szobrommal, hol egy jó karszék öble vár.
Süppedős bársonyba dőltem és eszmét eszméhez fűztem,
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár,
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár,
Mit ért azon: „Sohamár”?
Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár.
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten,
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom – vén kéjsóvár –
(Mert e bársonyt nem érinti) – csak meredt rám, gúnnyal bár
(Szép Lenórám soha már.)
S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár.
„Nyomorult – sírtam fel végre – Urad megszánt, nézz az égre,
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár.
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!”
S szólt a holló: „Sohamár”.
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, ki volnál, követ, vagy állat,
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár?
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára,
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár,
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár.”
S szólt a holló: „Sohamár”.
„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat,
Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár;
Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem
Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár?
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál.”
S szólt a holló: „Sohamár.”
„Ez a szó legyen hát búcsúd. Csőrös démon, kísérts másutt!
Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár!
Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat!
Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár!
Tépd ki szívemből rút csőröd, s hordd el irhád, csúf madár!”
S szólt a holló: „Sohamár.”
És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn.
Pallasz sápadt mellszobrán, pont ajtóm felett, s egyre vár.
Néha, mintha szenderegne, pilled tán a démon benne,
De lámpám az árnyát egyre írja padlómra, be kár!
S így lelkem, kit e rút árnyék ragacsa padlómba zár;
Fel nem szállhat sohamár!
- Rossner Roberto műfordítása