Kereszténység

Történelmi idézetek

Ifj. Plinius 96. sz. levele (Kr. u. 112.)

Uram, alapelvnek tekintettem, hogy mindek kétes ügyet eléd terjesszek. Mert hiszen ki tudna jobban eligazítani bizonytalanságomban, vagy segíteni tájékozatlanságomban?

Keresztények ügyében folytatott törvényszéki eljárásokon még sohasem vettem részt; ezért nem is tudom, mit és milyen mértékben büntessek, vagy akár nyomoztassak. Igen fennakadtam például azon, hogy tekintettel kell-e lenni a vádlottak életkorára, vagy pedig egészen zsenge korúak és már meglett emberek között nem kell-e különbséget tenni; vádelejtéssel járhat-e a beismerés; vagy olyan személy szá­má­ra, aki valaha keresztény volt, ne legyen-e enyhítő körülmény, ha megtagadja hitét; és vajon magát a keresz­tény nevet kell-e büntetni, akkor is, ha az illető semmi bűnt sem követett el, vagy pedig a keresz­tény névhez hozzátapadó bűnöket? Eddig azok ellen, akiket a kereszténység vádjával terhelten idéztek ítélőszékem elé, a következő mó­don jártam el. Megkérdeztem tőlük, keresztények-e. Azokat, akik keresztényeknek vallották magukat, má­sodszor és harmadszor is megkérdeztem, de büntetéssel fenyegettem meg őket. Akik még ezután is ki­tar­tottak, azokat kivégeztettem. Mert meggyőződésem, hogy függetlenül vallomásuk tartalmától, makacs­sá­gukért és csökönyösségükért megérdemelték ezt a büntetést. Másokat, akik ugyanebben a tébolyban szenvedtek, csak bűnösöknek bélyegeztem, és Rómába szállít­tat­tam, mivel római polgárok voltak. Majd a törvényszéki eljárás miatt, már amint történni szokott, mások ellen is felmerült ez a vád, úgyhogy több eset került elém. Kaptam egy névtelen feljelentést, amelyen sok név szerepelt. Akik kijelentették, hogy nem keresz­té­nyek, és nem is voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fohászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszobrokkal együtt odaállíttattam, tömjén- és boráldozatot mutattak be, azon­kívül káromolták Krisztust – márpedig az igazi keresztények ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők –, azokat elbocsátottam. Mások, akik a névsorban szerepeltek, bevallották, hogy keresz­tények, de ezt hamarosan visszavonták: csak voltak, de már nem azok; egyesek három, mások még több, sőt egyik-másik már húsz esztendeje nem. Ezek mind áldozattal tisztelték képmásodat és az istenek szob­rait, és káromolták Krisztust.

A jelentések szerint azonban a legnagyobb vétjük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén sem tagadják meg. Ennek végeztével rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártalmatlan lakomájukat; ezt azonban abbahagyták, miután pa­rancsodra betiltottam a titkos társaságokat. Éppen ezért annál szükségesebbnek tartottam, hogy két szol­gálóleányból – ezeket ők diakonisszáknak nevezik – még kínvallatás árán is kivegyem az igazságot. Nem találtam bennük egyebet ostoba, határtalan babonaságnál. Ezért elnapoltam az ügy kivizsgálását, és hozzád fordulok tanácsért. Mert meggondolásra méltónak láttam ezt a dolgot, legfőképpen a vádlottak nagy tömege miatt; ugyanis mindenféle korú, mindenféle társadalmi osztálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerültek és kerülnek a vád alá. Nem­csak a városokban, hanem a falvakban és a tanyá­kon is elharapódzott ennek a babonaságnak a ragá­lya; ezt azonban véleményem szerint meg lehet állítani, és meg lehet szüntetni ...

Tacitus: Annales

”... Ezért a híresztelés elhallgattatása végett Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt Christianusoknak nevezett. Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nem csak Iudeában, e métely szülőhazájában, hanem a Városban is, ahová mindenünnen minden szörnyű és szégyenletes dolog összefolyik, s hívekre talál. gy hát először azokat fogták össze, akik ezt megvallották, majd az ő vallomásuk alapján hatalmas sokaságra nem is annyira a gyújtogatás vádját, mint inkább az emberi nem gyűlöletét bizonyították rá ... És kivégzésüket még csúfsággal is tetézték, hogy vadállatok bőrébe burkoltan kutyák marcangolásától pusztuljanak, vagy keresztre feszítve, és amikor bealkonyodott, meggyújtva éjszakai világításul lángoljanak. Nero a kertjeit ajánlotta fel e látványosság céljára, és cirkuszi játékokat rendezett, amelyen kocsisruhában a nép közé vegyült, vagy kocsira szállott. Ebből, bár bűnösök voltak és a legsúlyosabb büntetést is megérdemelték, szánalom támadt, mivel nem a közjó érdekében, hanem egy ember kegyetlensége miatt kellett pusztulniuk.”

Wass Albert

„Isten nem valamiféle uralkodó, aki a felhők tetején ül aranytrónuson s onnan ítélkezik emberi mértékkel. Isten törvény. A szeretet és a jóság törvénye. Az örökkévalóság törvénye. Az élet törvénye. Az igazság, az összhang, a szépség ... a mindeneket összefogó és egybekapcsoló nagy együttműködés törvénye, melynek összhangjában az óriás naprendszerek éppen olyan fontosak, mint a legapróbb porszem. Ez a megdönthetetlen erejű törvény az, amit Istennek nevezünk ősi magyar szóval. S valahányszor engedelmesen beállunk ennek a törvénynek a sodrába, és azt cselekedjük, amit ez a törvény, amely bennünket létrehozoztt és életben tart, tőlünk megkíván; se nyomorúság, se betegség, se semmiféle földi hatalom le nem főzhet, még csak meg sem félemlíthet bennünket.”

(Szőlőhegyi beszéd, 1974)

Kritikus idézetek

Schiff András

Hogy mondjam, ez megint csak az én sorstalanságomból jön. Mert ennek is a zene, a művészet az oka, és ezért nem tudok én ateista lenni. Mert nem tudom elképzelni és felfogni, hogy mindez csak matéria, ebben valami szelleminek kell lennie. Hiszen ezek az emberek már rég nem élnek, de a műveik, mint örökre szóló üzenetek, itt vannak közöttünk. És ezért én nagyon hiszek valamiben, valami transzcendens... Nem tudom megfogalmazni, hogy ez isten vagy szellem vagy mi, de valami, ami több, ami erősebb az anyagnál. És látom, hogy azok a nagy emberek, akiknek én mindent köszönhetek, nem voltak ateisták, és Bartóknál is olyan érdekes ez, hogy a korábbi műveiben szó nem esik ilyesmiről, de a halála küszöbén írt Harmadik zongoraverseny második tétele, az Adaggio Religioso - vagyis ott ez szó szerint megjelenik - egy csodálatos, letisztult korálmelódia, ami egyébként Beethoven kései kvartettjeire és természetesen Bachra vezethető vissza. És ez olyan furcsa, mert bennünket itt egy dialektikus materializmusnak nevezett valamiben neveltek, de valahogy nem sok sikerrel, úgy látom. Az emberek többségéből csak a hitet ölték ki, de mit adtak helyette? Egyre inkább érzem, látom, hogy valamiben hinni kell: a művészetben vagy a munkában, vagy Istenben, valamiben... Különben mi marad? Egy rendkívül üres, cinikus, kommercializált világ. Aztán persze az emberek menekülnek. Láttam már néhányszor az Egyesült Államokban ezeket a televíziós evangelistákat, az iszonyú. Látott már ilyet? Biztos itt is létezik már ilyesmi. És az emberek ebbe menekülnek az üresség, a nihil elől. De a dolog teljesen talmi, tele van álspiritualitással, álrituálékkal, mondom, iszonyú [1].

Lásd még

• Jézus
• Vallás
• Ateizmus
• C. S. Lewis