Tibullus

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Jump to navigation Jump to search

Albius Tibullus (Kr. e. 55. - Kr.e 19.) római elégiaköltő.

Idézetek elégiáinak négy könyvéből[szerkesztés]

Tibullus

I. könyv, 1. (Divitas alius… Sárgálló aranyát…)

Sárgálló aranyát más gyűjtse-növelje halomba,
       s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt,
szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen,
       míg szelid álmait a kürt szava kergeti el:
énnekem egyszerű élet a vágyam, halk, nyugodalmas,
       csak kis tűzhelyemen égjen örökre a láng.

(…)
Nem kívánom atyáim pénzét s birtokait sem,
       dús aratások után egyre növő vagyonát:
Jó ez a kis föld, s éppen elég, ha ledőlhetek este,
       s tagjaim elnyúlnak, itt, az öreg nyoszolyán.

                            (Fordította Kardos László)


II. könyv,1. (Quisquis adest… Ünnepies csendben…)

Föld hoz jó aratást, ha az izzó csillagi hőben
       évenként a talaj szőke haját leveti.
Földről hord tavaszon könnyű méh kasba virágport,
       s édes mézzel a lép telve e munka után.
Földműves volt az, ki megúnva először a szántást,
       hajtogatott darabos versbe szedett szavakat,
s jóllakván, száraz nádszáron fújta a nótát,
       majd ugyanazt koszorús isteni szobrok előtt,
s festéktől pirosan földműves járt, ugye Bacchus,
       ünnepi táncot, mit senki se tett azidőtt.

                            (Fordította Kálnoky László)


II. könyv, 6. (Castra Macer sequitur… Harcba siet Macer…)

Már a halálba is elmenekülnék, ám a remény fűt,
       egyre hitet: „Holnap jobb lesz, egész bizonyos!”
Ő táplálja a gazdát is, s ő hint a barázda-
       csíkba magot, s a magért bőven igér kamatot.
Ő vet hurkot a szárnyas népnek, s horgot a halnak,
       mely nádszál végén búvik a morzsa alatt.
Vígaszt ő ad a súlyos béklyókat viselőknek:
       csörren a lánc a bokán, s csendül az ajkon a dal.

                            (Fordította Horváth István Károly)


III. könyv, 6. (Candide Liber… Jöjj, ragyogó Liber…)

Jaj nekem, ó, de nehéz színlelni az ál-vigadalmat!
       Ó, de nehéz tréfát űzni, ha búsul a szív!
És nevetésre se jól húzódik szét a hazug száj,
       s részeg szó se hiven szól szomorú ajakon.

                            (Fordította Kárpáty Csilla)


IV. könyv, 13. (Nulla tuum mobis… Más nő karjai között…)

Boldogan elfutnék veled én egy sűrü vadonba,
       hol soha ember még nem taposott utakat.
Mert te a búban öröm s ragyogás vagy az éji sötétben,
       társ a magányban, csönd, s gondok után pihenés.

                            (Fordította Radnóti Miklós)


A 10. elégia eleje három fordításban[szerkesztés]

Dal a háboruról

Ki volt, ki legelébb a szörnyű acélt kitalálta?
Mily nyers és igazán talpig acél vala az!
Akkor lett a halál s a gyilok meg az emberi nemnek,
És rövidebb úton ránk szakadott a halál.
5 S nem is akarta talán, csak nálunk fordula rosszra,
Minden, a mit hajdan dúvadak ellen adott.
Ezt az arany teszi csak, bezzeg még háború sem volt,
Mikor az asztalnál kis fapohár vala csak.
Nem vala sánc, sem vár és nyugodtan aludta az álmát
10 Összebujó birkák nyája között a juhász.
Az lett vón' élet, nem zörgött volna a fegyver,
S nem ráznák meg kürt hangjai a szivemet.
                           
                            (Fordította Latkóczy Mihály)[1]


Detestatio belli

Ó, ki találta fel a rettentő fegyvereket rég?
       Míly fene vasból vert, marcona vad lehetett!
Akkor kezdte a harcot a békés emberiség itt,
       akkor lelt rövidebb útra a szörnyü halál.
Vagy tán bűntelen az, s félelmetes állatok ellen
       élesítette vasát, mely ime harcra segít?
Mindez a sárarany átka, sosem volt háború addig,
       míg kopogó fapohár járta a víg lakomán.
Sáncot nem vontak, várat sem raktak, a pásztor
       nyugton aludt, ha netán szerteszaladt is a nyáj.
                            
                            (Fordította Radnóti Miklós)


I. könyv, 10. (Quis fuit… Jaj, ki kovácsolt…)

Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt?
       Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!
Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre,
       akkor lelt rövidebb útra a durva halál.
Vagy nem is ő a hibás, az az árva – magunk, mi magunkra
       fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?
Minden bűn a kövér aranyé, hisz háború sem volt,
       míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.
Sáncok s várfalak akkor még nem voltak – a tarka
       nyáj közepette ledőlt s nyugton aludt a juhász.
                           
                            (Fordította Kardos László)

Források[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Tibullus témában.
Wikiforrás
Tibullus szerzőhöz kapcsolódó forrásszövegek a Wikiforrásban.
  • Tibullus és Propertius összes költeményei, Magyar Helikon, 1962
  • Radnóti Miklós összes versei és műfordításai, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1963 (358. oldal).
  1. Nyugat c. folyóirat 1914. évf. 24. szám.