Reményik Sándor

Ha adsz nekem részt a feltámadásban
Ó add Uram, támadjak fel virágban,
Harangvirágban örvények felett,
Himbálják viharok a kelyhemet,
Vagy örökkévaló csend simogasson,
Csengjek misére sziklatemplomokban,
Bazalt-tornyokon hajnali misére,
És ne kérdezzem: mért élek, mi végre,
Hadd hervadjak egy kicsit boldogabban,
Hadd lássam kissé szebbnek az eget,
Figyeljek jobban mélységek szavára,
A csengetyummel dícsérjem neved:
Harang a harangozót, Istenem.

Ütött az élet? durva, póri hadnak
Turted orcátlan, gyoztes röhejét?
Én rád hajlok és megsimogatlak.

Az országúton rádfröccsent a sár?
Le rólad égi lánggal égetem,
Az én oltárom megtisztulva vár.

Emészto láz kavarja, gyötri véred?
Én minden vágyad dalba szuröm át
És bizony mondom: megnyugtatlak téged.

A lehetetlent uzöd sebborítva?
Jer, hadd a hajszát, süllyedj el belém,
Itt minden üdvösséged meg van írva!

Akit legjobban szeretsz, elhagyott?
Kifosztott, ájulásig gyönge vagy?
Jer, támaszkodj rám, én eros vagyok!

Mondod: a bánatod magános,
De volt-e már mély, zengo örömöd?
Ölelni vágytad a széles világot
S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött.
Vágytál röpülni, önmagadon túlra,
Nem messze, csak egy rokonszellemig, -
Az örvendezot huvös mosolyok
Önnön szívébe visszakergetik.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot,
Rámástul sok, sok kedves drága képet
És egy pár szál préselt virágot,
Vinnék sok írást, magamét, meg másét,
Sok holt betube zárt eleven lelket,
S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
Megüzenném a hulló leveleknek.

Csak forrj, csak rengj, bús márciusi föld,
Akit zsarnoknak vélsz, csak fojtsad, öld,
Csak rázd, embersors, bús bilincseid,
Hogy van megváltás, üdv, csak hidd, csak hidd!

Hogy láncot törve kovácsolsz új láncot:
Ne tudd és legyen hos ez akarásod,
Lesz minden újra egyforma kiholt,
De Te ne tudd, hogy mindhiába volt.

A mi életünk sóhajoknak hídja,
De elszánt léptünk alatt kong a híd,
Lenn ásítnak az ólomkamarák
És rajtunk senki, semmi sem segít.

Akkor majd nászdal zeng a híd alatt,
S egy eros kéz szorít egy kis kezet, -
Mi akkor már történelem leszünk:
Fekete ko s fehér emlékezet.

A muvész büszke homloka mögött
Bontakozik fénylon egy istenarc,
A természet, az os márvány tagad:
Ember, minek az egetvívó harc?

A véso cseng és döng a kalapács,
A márvány tur és konokul kacag,
Egy elhibázott mozdulat csupán,
S a formán újra úr az osanyag.

A véso cseng és döng a kalapács,
Tán - évekig - míg elkészül vele,
Talán a márvány istenarcot ölt,
Talán a muvész elpusztul bele.

Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtol reggel, a nappaltól este,
A színektol, ha szürke por belepte,
A csöndtol, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtol, mely fájt és égetett,
Minden képtol, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihultek,
A tuno tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtol, min megállt a lábunk.

Itt most virágzanak az almafák;
Amíg lassan e betuket írom,
Napfényes, tiszta csöndbe hull alá
Özönével a selymes, lágy szirom.

Itt most virágzanak az almafák...
A lélek fájáról is így pereg
Libegve álom, érzés, gondolat...
Tunodve kérdem, hogy: hová, minek?...

Halványpiros hegyi virág
Öleli lábát a keresztnek.
Távolról a sötét fenyok:
Titoktudó konok erok
Feléje gyökeret eresztnek.
És ölelik a föld alatt.
Így rejtik el imádatuk.

Olyan szép itt és oly szabad!
Alatta kanyarog az út
És még mélyebben a patak.

Szent arcán kín - s örök remény.
A zúgó vízbe letekint, -
S mosolyg a vad patak dühén.

S néha jönnek gomolygón, nehezen,
Szurony sem szaggatja meg odafenn,
Csak néha üti át
Egy órjás dárdáját a fellegen.
Ezek a gonosz álmok.
Aki ily álmot látott,
Reccsenve jajdul, álmában kiált,
Lát fekete vért és piros halált.

De lassan elszáll jó és gonosz álom,
Valahol virrad már a láthatáron,
Oszlik a köd,
A pára már kevés.
Aranyderüvel messze valahol
A kék ég jo: az örök ébredés.

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam elole vén fenyo alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz no, állat rátipor,
Ember véresre sebzi magát rajta,
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
O mégis rendületlen hittel várja,
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
A lángjában az Isten megjelen.

És szállnak, libegnek a fényes gömbök,
És szétpattannak - s elnyeli az ég. -
Egy szappanbuborék is egy világ,
S egy világ is egy szappanbuborék.

Fényt látok, csillag fényét, amint rezdül
Szédíto messzeségeken keresztül.

És elmondom, hogy be szépen ragyog
Ott fenn - s e tudatban nyugodt vagyok.

Pedig, mire a fény hozzámig ér:
Csillag - úgy lehet - nincs a fény helyén.

A fény, míg jött a világürön át,
Elfedezett egy nagy tragédiát.

S a kisugárzás, mit szemeim látnak:
Haldokló lángja egy halott világnak.

A szentegyházat gránát verte széjjel,
Pozdorjává zúzott tetot-falat;
De jött az ember új, örök reménnyel,
És elföldelte a halottakat,
Kik ott hevertek temetetlenül.

Azt hitték róla: fehér égi álom,
A földre úgy száll alá, tündér-szárnyon.

S ó szörnyu kép, én elmondhatom... láttam:
Pallossal jött, piros hóhérpalástban.

Elotte hosszú, hosszú sorban álltak
Az emberek, és megváltásra vártak.

Esengve kértek üdvöt, életet,
Míg falanxuk elott elléptetett:

S o, míg haladt a hús-sorfal elott,
A fot nézte, mely magasabbra nott.

Nézte gúnnyal a legszebb fejeket
És kezében a kard nem remegett.

Sétált... mosolygott... meg-megállott:
Levágta a fot, mely kiválott!

Ha a Halál is ilyen volna csak,
Mint ez a decemberi alkonyat,
Ilyen halkléptu, ilyen nesztelen...
S úgy bánna szépen, szelíden velem,
S úgy érintené meg a kezemet,
Mint valaki, kit nagyon szeretek.

Ha a Halál is ilyen volna csak,
S úgy lebbenne szobámba hallgatag,
Mint egy lámpát-eloltó lehelet,
Észre se venném, hogy sötétebb lett.
Mennék vele, ki helyettem is lát,
Ugaron, erdon, tengereken át.

Istenem, - erdok zörgo avarán,
Vagy az utca kövén,
Eltávozottak, vagy régen halottak
Lábnyomába hányszor léptem én!
És nem gondoltam meg:
Légiók, seregek
Mentek elottem már,
Amerre én megyek.
Ez itt egy leány lépte volt talán,
Könnyu, de nem vidám,
Törékenynek, karcsúnak képzelem,
Akinek jóbarátja a magány.
Ez a meggondolt lépés öreg úré,
Az ott könnyelmu úrfi lépte volt.
Itten, úgy látszik, megállt valaki,
S egy virágszálért mélyen meghajolt.

Fejem fölött a gesztenyefa-csillár
Ezer piros-fehér gyertyája ég.
Kivilágítva már a bálterem, -
Csak a zenekar nem tud szólni még.

Pedig szólnod kell, szólnod kell szívem!
Új húrra tenned a régi vonót, -
Vagy feltenned magadra mindörökre
Az utolsó, halálos hangfogót.

Várad - vasárnap - korzózó tömeg.
Fecsego tarka nép... idegenek.

Nehéz, fertozött, fülledt levego:
Mit varázsoljak én ebbol elo?

Mintha egy láthatatlan vak ero,
Sorsokat össze-vissza kevero,

Maga elott sok buta bábot tolna...
És nincs egy arc, amelyen lélek volna.

S ki szembejo velem, az idegen
Talán engem néz ilyen hidegen.

Azt akarod, hogy kilépjek magamból.
Hát jól van, most kilépek.
Vallom veled, hogy nem hiába élek.
Vallom, hogy irgalom a kegyetlenség
És áldás az átok
Kell, hogy a termõ magot földbe vessék,
És néha vérrel és szennyel befessék
A rejtett Cél felé futó világot.

Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen
Az ifjú hõs, de nem ravatalon.
Élõ erõ és ható hatalom.
Fény, aki mellett árnyék a világ.
Emberarcok, hegyek és tengerek
Csak tükrök, mikben õ jelenik meg,
S kinyilatkoztatja folyton magát.

A megözvegyült lélek-palotán
Férfiak is, kérõk is járnak át.
Tán akad, aki hosszabban tanyázik.
De ki eljut az utolsó szobáig,
Az a küszöbrõl némán visszafordul
És úgy oson el lábujjhegyen, loppal.

Ki merne vívni azzal a halottal?

Testvér, ne kérdezd, hogy ki volt hibás,
Fõúr, fõpap, jobbágy vagy köznemes?
Mindenki bûnös volt és senki sem,
Hidegen hirdették a csillagok:
E nemzedéknek nincsen kegyelem.

E nemzedék lelkében meghasonlott,
És azért érett meg a lehullásra:
Teste darabokra vágattassék,
Szegeztessék az idõ kapujára.
Órája ütött és napja leszállt.

A bölcsõjéhez invitáltatok.
Eljöttem, vezetett a csillaga,
De én se bölcs, se király nem vagyok.
Se aranyom, s myrrhám, se tömjénem,
Se hangom már, hogy fennszóval dícsérjem,
A lábam véres, üres a kezem,
Sosem élt életemet keresem,
Nyomomban rabföld sóhajtása rezdül,
Nyögõ erdõkön loholtam keresztül,
Lelkemben Erdély avarja zizeg,
Én ott nem bölcsõt, de sírt õrizek.

Ne szóljatok, és ne mozduljatok,
Fojtsátok vissza lélekzetetek...
Nézzétek: fa vagyok,
Reszketnek rajtam a színes levelek.
Egy vékony, vékony tündér-cérnaszálon,
Életen túl, innen a halálon
Még tartja õket valami csoda...
Pedig elmult Halottak napja is,
Mi most nem hull le, nem hull le soha,

Ne szóljatok, és ne mozduljatok, -
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Ne szóljatok és ne mozduljatok,
Egy nesztelen lépést se tegyetek, -
Mi most nem hull le, nem hull le soha,
Hátha örökké tart ez a csoda,
Hátha nem hullnak le a levelek...

Egy arc derûje lelkembe ivódott:
Õserdõ fáiba a napsugár.
Tegnap volt, vagy százezer éve már:
Én nem tudom.
Én azt tudom csak, hogy lement a nap,
Egemrõl egy mosoly leáldozott.
Kihûlt és megkövült a rengeteg. -
De mit most tárnamélyrõl felhozok:
A fekete gyémántban napmeleg:
Az a mosolygás lappangva remeg.

Nektek adom - hogy melegedjetek.

"Változtasd a köveket kenyerekké!"
Hallom én is a rettentõ igét,
Mint végítélet, úgy zuhan reám,
Szíven talál, mint kõvé vált kenyér.
Az életemet mostan kérik számon,
Most köveznek kõvé vált kenyerekkel.
Megálljatok... nagyon bûnös vagyok,
De talán mégsem úgy, mint hiszitek.
Én nem vettem el senki kenyerét,
Csak ép nem tudtam kenyeret keresni,
Csak éltem, éltem, ingyen, irgalomból,
Az Isten irgalmának hegyeit
Bebolyongtam virágot szedegetve,
Tudom, nem ér most falat kenyeret
Az egész szárazvirág-gyüjtemény.

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha szemébe tekintek,
Benne ragyognak nap, hold, csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörûséges és szörnyû szemek,
Oly ismerõsek, s oly idegenek...
Ez az ács-mûhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,

"Árvíz! árvíz!" sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medrébõl a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltûntek, a paloták
Talapzata alámosva inog,
És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

Piroska Testvér
A földben s az égben,
Te por a porban,
Fény az üdvösségben -
Anyámmal együtt ugye megbocsáttok,
Hogy nem hintem a sírotokra mind
Ágyam mellõl e tengersok virágot?

Könyörögtetek, tudom, ott fenn értem,
S imátok Istent közelebb találta
Mint bárkié e borús földi téren.

Borong, borong a mélyben valami,
A versem nem bírja kivallani.

Kísér, kísér tûnt tündér-hangulat:
Anyámmal - a gesztenyefák alatt

Jártunk, a Fellegváron - mély avar -
Ó, mennyi fényes gesztenyét takar.

Egy halvány asszony és egy kisgyerek,
És õszi fák közt zord épületek.

Katona-házak. S messzebb, gondolom:
A rettentõ puskaporos-torony.

De nincsen robbanás, csak zizzenés,
Halk hervadás, aranypermetezés.

Nem, Testvérem, - drága röntgen-szemed
Ezúttal mégis, mégis tévedett.
Az én hangszerem: hiábavalóság,
Assisi lantját más fából faragták.
Gyötör engem az Isten, de mi végre?
Nem üdvösségre, - csupán bûnhödésre.
Nem látom betelni próféciádat,
Ahogy többé Téged, Téged se látlak...
Téged láthatni egyszer idelenn:
Túlnagy kegyelem volt az is - - nekem.
Üres vagyok, fáradt nagyon-nagyon,
Nekem már nem lehet naphimnuszom.
Se vers-gejzirom, fény-szökõkutam,
Csak tûrve rótt, tüske-teli utam.
Ki tudja, még milyen hosszú utam...

Érik az anyatestben a gyermek,
Akit majd ûzõ viharok vernek.
Aki tengert sír, és kurtát nevet,
És vihart arat, mert szelet vetett.
Ha lány lesz - talán férfi hagyja el.
Ha fiú - talán frontra menetel
S jegyese lesz a vérnek, a vérnek!
Anyatestekben magzatok érnek.

Jaj, Barátom, nagyot kértél tõlem, lehetetlenül nagyot!
S ezen az egy ponton én kegyetlenül makacs vagyok.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni:
Én segítsek Neked innen kimenekülni??

Nem segítek. Ha tehetném is: nem akarom.
Szakadjon le tõbõl inkább a két karom!

Híd ha lennék: vízzel vitetném el magamat.
Viadukt ha lennék: beomlanék a lépteid alatt.

Alagút ha volnék: rádszakadnék szörnyû robajjal.
Asszony ha volnék: tartóztatnálak hosszú jajjal.

Farkas ha volnék: riasztanálak üvöltéssel.
Ha útonálló: állnék utadba hosszú késsel.

Erdõ ha volnék: kigyulladnék sorompó-lánggal,
Tûz-esõben haladhatnál csak rajtam által.

Holttestemet vetném elibéd akadálynak,
Csak azon át inthess búcsút Erdélyországnak.

Tizennyolc éve prédikálom: maradni, s a fészken megülni.
Láttam a vért az ereinkbõl cseppenként folyni, s zúgva dûlni;
Én segítsek Neked innen kimenekülni??!

Keményen éltek õk,
Kereskedvén a vassal,
Dolgoztak verejtékkel,
Éjt egybetéve nappal,
Raktak garast garasra,
Szereztek házat, telket,
Maguknak nyugodalmat,
Nekem független lelket
Az én elõdeim.

Kenyerem mindíg megvolt,
És nem egyszer kalácsom,
És kevés küszködésem
És soha adósságom.
Mikor a léghajósnak
Nincs homokzsákja semmi:
Könnyû magasra szállni
És poétának lenni,
Görnyesztõ gond híján.

Látom a lomb közt a búvó gyümölcsöt.
Megállapítom: gyér s zamattalan,
Mióta jó Apám a sírba van.
Tisztán tudom: a barack elfagyott,
Az alma, szilva hull - dió se lesz -
S körte csak, amit pár fán dús teherrel
Az aszály meghagyott.
Meglátok minden csemetét külön.
Én egyetlen fát sem ültettem itt.
Most legalább - késõn - megbecsülöm.
S ha versre gyúlna olykor lelkem láza:
A perzselt fûre hull tekintetem:
A szénának az idén lesz-e ára?

Mámortalan, szép kék hajnalokon
Én így lépegetek
Apám, Nagybátyám, Nagyapám nyomába.