Vajda János

Erdő, mező, merre nézek,
Egy nehéz, bús előérzet.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen...
Valami nagy, rejtett bánat
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer -
Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?...

(Sirámok I. 1854)

S majd illatoznak a virágok,

(Szerelem átka XXVII 1857)

De néha csöndes éjszakán
Elálmodozva, egyedül -
Mult ifjuság tündér taván
Hattyúi képed fölmerül.
És ekkor még szivem kigyúl,
Mint hosszu téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen...

(Húsz év mulva 1876)

Mi itten örök: a halál-e vagy a lét?
Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?
Mi itt a csalódás, hol itten az álom,
Vajh innen-e, avvagy túl a határon?

(Őszi tájék 1878)

Ifju erdő, arany keret,
Benne édes emlék helyett
Kisértetek, hazajárók,
Soha el nem ért ábrándok:
Álmaikban meggyilkoltak,
Le nem zárt szemü halottak.
Elszalasztott óra üdvét
Meg nem hozza egy öröklét!
Vége van, mindennek vége.
Be oda a sűrüségbe -
Leborulva, elfeledten
Megsiratni, hogy születtem!

(Vége van 1880)

Az égen fényes üstökös; uszálya
Az ég felétől le a földre ér.
Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája
Egyenes; vissza hát sohase tér.

Csillagvilágok fénylő táborán át
A végtelenséggel versenyt rohan.
Forogni körbe nem tud, nem akar, hát
Örökké társtalan, boldogtalan!

(Az üstökös 1882)

Vagy eljövend a jótékony vihar,
Élősdi férget letipor, kimar;
Az ezeréves tölgy kihajt még újra,
Egy fényesebb, dicsőbb nagy fordulóra.
Virulni fog a második ezerben,
Meglombosodva gazdagabban, szebben...
- Hazám, eged bár egyre csak sötétül,
Én nem tudok meghalni e hit nélkül!...

(Jubilate! 1885)

A költőnek, ti többi emberek,
Emelni szobrot ne siessetek.
Mert úgy lehet, még áll a büszke emlék,
Midőn dalát már régen elfeledték...
Halhatlanok birája az idő.
Csak akkor tudjátok meg, hogy mi ő,
Ha elmerültek hosszu századok,
S hozzá hasonlót még nem láttatok...

(Tünemények 1888)

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak,
Mint az árnyék, leng a csónak.

Mint az árnyék, olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalító hangulatban.
…….
A levegő meg se lebben,
Minden alszik... és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?...

(Nádas tavon 1888)

Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...

(Harminc év után 1892)