Adam Mickiewicz
| Adam Mickiewicz |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
| Művek a Cervantes Virtualon |
 Művek a Project Gutenbergben |
Adam Bernard Mickiewicz, litvánul: Adomas Bernardas Mickevičius (Zaosie, 1798. december 24. – Isztambul, 1855. november 26.) lengyel költő, író; a 19. századi lengyel költészet egyik óriása.
Idézetek verseiből
[szerkesztés]Óda az ifjúsághoz
Se szívük nincs, se lelkük – csontvázak népe ez!
Ó ifjúság! Nyújtsd nékem szárnyadat,
túlszállani e holt világ egén,
oda, hol Éden kertje lengedez,
és a rajongás csodákig ragad,
s remegve bont új s új virágokat,
melyeket arannyal fest a remény.
(…)
Azt akard, amit el sem ér a szem,
zúzd el, amitől megtorpan az ész!
Ó, ifjúság, sasként szállj, sebesen,
karod legyen villám-fenyegetés!
(Kardos László fordítása)
A krími szonettekből
A tenger csöndje
Ó, tenger, benne mennyi vidám kis állat él,
de mélyén polip alszik, s ha vihar feketéll,
karját a csendben alvó már nyújtja fölfele.
Ó, gondolat, öledből balsors és szenvedély
vihara közt az emlék alvó hidrája kél;
a szív még föl sem ébred, – vad karmot váj bele.
(Fodor András fordítása)
Bahcsiszaráj éjszaka
Tér haza a moszkéból a hívő, az édes
estében lassan elhal az imám imája;
indul pihenni már az éj ezüst királya
az alkonyhoz, rubintpír-arcú kedveséhez.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Orosz barátaimhoz
Gondoltok-e rám? Ó, hányszor hasít belém
barátaim rabsága s vérvirágos útja,
s hajszolt álmaimban vadul izzik felém
szenvedő szemük, és lelkemet lángra gyújtja.
Hol vannak most? Rilejevnek, a hű barátnak
kemény derekát megtörte a cári gőg,
dermedt nyakán kötél: így pusztulnak a bátrak,
de népünk, ne feledd: mind prófétáid ők!
És hol van Besztuzsev, a költő és a hős?
Talicskát tol nyirkos, vak tárnák fenekén,
és hány orosz s lengyel, idegen s ismerős
nyög lenn, hová sosem hatol le égi fény!
(Képes Géza fordítása)
A magányhoz
Magány, úgy futok hozzád, ahogyan a vízbe
a forró köznapok elől;
be jó, ha tiszta hűsöd végtelene szinte
kristályként körültündököl!
(Szabó Lőrinc fordítása)
Pan Tadeusz
(Részlet a XI. énekből)
Háború! Háború van! Dörgése berobban
minden zugba. A litván paraszt a vadonban,
kinek úgy vitték minden ősét temetésre,
hogy még a fák határát át sohase lépte,
ki égen-földön nem ért más hangot, csak vércsék
meg szelek vijjogását, vadak hördülését,
s más vendéget se látott, mint az erdő népét –
most látja, hogy az égen piros csóva lobban:
idetévedt a messzi harctérről egy roppant
ágyúgolyó s fát-gallyat törve-zúzva dobbant
a bozótba. (…)
(Sebők Éva fordítása)
Források
[szerkesztés]- Lengyel költők antológiája Szerk. Bojtár Endre és Kerényi Grácia. Kozmosz Könyvek, 1969; 76–93. oldal.