Finnegan ébredése

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Joyce szobra Dublinban

A Finnegan ébredése (Finnegans Wake) James Joyce utolsó műve, amit tizenhat évig írt, és 1939-ben fejezett be.

Teljes magyar fordítása nincs.

Three quarks for Muster Mark! – Három kvarkot Mark mesternek!
Innen származik a modern részecskefizika egyik alapfogalma, a kvark. Joyce írásában a quark (kvark) kifejezés a hark! (hé!) és a quart (negyedgallonos sör) szavak összevonásából keletkezett.


Első mondat:

A vágy, a vég, a hév, a messzi, hosszú út, a hol a kor az élet folyó folyt, haladt, maradt az Ádám-Éva mellett el, a partkanyartól az öböl-bel felé farolva, kanyarult komótosan, Commodius Vico-osusan, körfogat circulus vici párhuzamosan, vízavisz Howth Castle és Eme-kastélynak-vidéke felé.
Bozai Ágota fordítása

Egy részlet[szerkesztés]

...
Shem testi összetétele minden valószínűség szerint a következő volt: egy kinagyolt koponya, vagy nyolc mókaszem, egy egész orr, egy botkéz az ingujjában, a rosszabb válla feljebb, mint a jobb, egy csupafül, egy mesterséges nyelv természetes csavarulattal, egy állhatatlan láb, egy marék hüvelykujj, egy vak gyomor, süket szív, vándor máj, egy pár tompor kétötöde, egy forradása minden rossznak, halvér a fattyús lábujjában, egy elszomorult hólyag - elannyira, hogy mikor Shemmy úrfi, legelső felbukkanásakor, az őstörténet legesleghajnalán, mikor összes kis testvérkéjével és hugocskájával ódon kerti bölcsődéjükben (Bánomkert, Füge utca 111) szóbogáncsot játszott, látván önmagát, hogy ilyen és ilyen, a világegyetem első rejtélyét duktálta nekik, azt kérdezvén, mikor nem férfi a férfi? s azt mondta, szánják rá az idő folyását, míg csak meg nem áll, s egy kis jelemléket a múltból, egy keserédes vackorkát ajánlott fel a nyertesnek.

Az egyik azt mondta, ha az egek remegnek, a másik, hogy ha Bohémont elsiklik, a harmadik, hogy akkor, nem akkor, ha, nemhogy akkor, ha nem tart egy szempillantásig, ha fába fúrt féreg és az is akar lenni, a következő, hogy akkor, ha a halál angyala feldönti a gyertyát, megint egy másik, hogy ha megáll a szesze esze, és még egy másik, hogy akkor, ha csakapipamegegy, az egyik legpicikébb azt mondta én, én szem, ha papa pápasz a tanyának, az egyik legicikébb azt mondta, ha kerge szüve menne, szállna, csakhogy elfogy vicce árja, s megint egy másik azt mondta, te megöregszel, szürke én s ekként hadd bólogassunk, s megint egy másik, hogy ha majd azok a disznók rákezdik, hogy most majd ők szállnak fel a luftba. Egyik sem volt jó, s így Shem, a doktátor, maga kapta fel a süteményt, minthogy a helyes megfejtés - mindenki feladja? - az, hogy akkor,ha - tényleg szabad a gazda? - akkor ha ÁL!

Shem ÁLNOK volt, alantas álnok, s álnoksága előőször via étrend mászott ki a napvilágra. Olyan alantas volt, hogy jobb szerette a Gibsen-féle dobozolt uzsonna-heringet, olcsó és mégis gusztusos, mint a legdagadtabb, súlyos, eleven lazacfit, vagy legfrissebb szivárványos pisztrángot, amit valaha is kipecáztak Leixlip és a sziget között, és megátalkodott botulizmusában gyakorta ismételgette, hogy nincs az a dzsungelben termett narancs, amelyik olyan zamatos volna, mint azok a jó nagy félpofára való falatok, amiket az Ananaias-féle döbözökből (Findlater és Gladston, Corner Houde, England) lehet kihalászni. Nem kellett neki a mi jó hüvelyk vastag véreres Balaclava blöfftökünk, sem a lucskos sűrű ürülábkocsonya, sem a röfögő porcogós ropogós leffegője, vagy zaftos libamell-szelet piritóson, haluskával egy kis köttgombóc után, ami csak úgy úszik a jó csúszós csamatban, nem ennek a görögszívű juidónak! Ó-Zéland pacalja, hozzá sem bírt nyúlni! És lám mi történt, mikor erre a szomatofág habfiúra rájött a virgitariánizmus? Önnönmód elrohant s felcsapott hamarabbinak, mondván, hogy hamarabb fog átevickélni Európában a lencsekásán, mintsem hogy beleavackolná az orrát Irrország apró kis meghasonlott borsójába. Egyszer, mikor ez a halfaló azok között a hőbörgök között tanyázott, és a tehetetlenül reménytelen intoxikáció állapotában azon vergődött. hogy egy citromhéjat emeljen az orrlukához, azt csuklotta, szemlátomást akut gégestopptól rögtökélve, hogy khökhekhépes volna a puszta szagán örökké virulni, mint a czitr, mint a kczédr, mint a szcitrus, a hegytetőn, a kútfőknél, egy limonnal, a Leban-on! Ám alantassága alulmúlt mindent, még ezt a mocskot is! Semmi kedvesnek-kedves tüzesvíz, vagy elsőpárlat, elsőnekslukkolt égagége gin, vagy becsületes baksör. Szent Atyám, nem! Ehelyett az a tragikus pojáca valami rebarbarás, maundarinos, sárgászöld, szeppentkék, széllelbélelt lőrén szpota magát betegre az élettől, valami kétes nyakolajon, amit savanyú grépfrászból sajtoltak.

Fukarában régen, zsugorozításból, azt remélték, vagy legalábbis pomfünéber körökben erősen gyanították, hogy hamarosan rossz véget ér, majd öröklött pulmonáris TB fejlődik ki nála, s egy fess napon kikészül, annyira, hogy mikor egy zivataros éjszakán a leégett hitelezők rekedt hangú kujongatós hajcihőt hallottak az Éden Quay irányából, sauhajtottak és átfordultak a másik oldalukra, megnyugodva, hogy most majd beadja, de bár súlyos lokális eladósodása lett, még ilyen körülmények között sem tudott ez az antinomus fajazonosnak mutatkozni. Nem küldött golyót az agyába, nem akarta magát beleölni a Liffeybe, nem exlaudált pneumatikával - nem volt hajlandó egy lendülettel fánkozatul dobni magát. A betolakodott ördög orcátlanságával, ez a kurafi kókler magát a halált is megpumpolta.

Látjátok, csórók, kiszivárog minden, jó cifrán persze, de röviden és velősen a lényeg ez: maga a költői memóriája volt alantas. Nem átallotta mindenféle sziszó mindenegyes morzsáját a felebarátja beszédére ácsingózva méltó elégedettséggel gyűjteni és ha valaha valamilyen - a nemzet értekében folytatott Conversazione - során egy finom csípés hangzott el tévelygéseire vonatkozólag, valami jóakarója részéről, aki hasztalanul iparkodott az írásból vett érvekkel szót érteni ezzel a gyalázatos pápistával, hogy legyen ember végre, és ne legyen átkozott potyázó, ezt aztán később ilyen formán tálalta: engedelmet, mit jelent, szúszi, az a kontinentális kifejezés, amennyiben valaha rábotlott volna, egy szó amelyik - úgy véljük, eltűnően hasonló hangzású, mint canaille? vagy például: nem akadt össze, pecérem tisztelettel, esetleges gulliver útjai vagy mezei trubatúrái során egy bizonyos vidám ifjú nemessel, aki az Alanthas Disznó névre hallgat, a nőkkel csak úgy a szája sarából beszél, kölcsönökből tengődik, és az életkora éppen negyven öné? s aztán minden sóhajtság nélkül, és amilyen fantasztikus nagy pofája volt, egy cseppet sem elszomorodva, elkezd ez a kotyogó kofakobak selypegni, hogy elűzze az időt, rá se rántva, hogy mit fog gondolni e széles égbolt alatt bármely Albiodzsentefi, aki valaha egyetemet látott, s széltében kitalálja az egybegyűlt intelligensiának sevégesehossza banaille exisztenciájának malac sztoriját, visszaélve elhunyt őseivel, bárhol vannak is az illető hantok és az egyik pillanatban óriási csinnadrattával bakot lő (poh!) messzehírű finom Papaplussza, Mr Humhum történetével kapcsolatban, akinek történelmi emlékei, klímája és vendéglátása mindig első volt kreclijében (és soha egy garas a praclijában) s a következő másodpercben cicaverza három hurráz (püff!) brekeg a kis rothadt Papimínuszának, Mr Handabandának, ennek a satnya és ronda és durva és kajla és zagyva hetedikagonoszakközt tuskónak, fogadatlanul prókát túrva a távollevőnek, üres terjengéssel fárasztva a jelenlévőket (akiknek eközben a szemantikkje iránti fokozódó érdeklődéshiány következtében tudatalatti vigyorra torzult az álluk, hogy lassan elcseppent a nyáluk) s önfeledten magyarázgatja, eszelősséggel határos aprólékossággal, hogy pennául mi az értelme a különböző idegenből vett beszédrészeknek, amiket rosszul használ, tintahalászva minden képtelen hazugságot a történet minden szereplőjéről, persze tudatelőttileg kihagyva belőle mindazt a gondot, vesződést, mérget, amit ő maga okozott nekik, míg végül is egy sem akadt a tisztelt szundikum soraiban, aki nem haubrándult volna ki hautkozottan ebből a haulandzsából.
...

Bíró Endre fordítása
Forrás: [1]