Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc portré (Rippl-Rónai József alkotása)

Szabó Lőrinc (Miskolc, 1900. március 31. – Budapest, 1957. október 3.) költő, műfordító

Idézetek verseiből

Magány

• Sok kétely és bűn a halálba láncol,
  

de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szivembe lopja a magány.

Város

(részlet)

• Házak, paloták, esti fény.
  

Isten mezejéről jövök én.

Házak, paloták, palotasorok,

szépek, büszkék, hatalmasok.

Házak, paloták, kövek, kövek –

Hol hajtom le a fejemet?

Házak, paloták, éji fény.

Társtalan csavarog a jövevény.

Ellentétek

(részlet)

• Gyönyörű alkony az ablakon át.
  

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz…

Ne oda, – agyamba nézz:

Tavaszban

(részlet)

• Szép őszpiros
  

ma is az erdő,

pedig tavasz van.

Nézd, mennyi rossz

csira s kesergő

vágy pusztul el,

míg a tavaszban

egy-két didergő

virág kikel.

Záporban

(részlet)

• És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú :kanálisok,
  

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, :zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt :ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Szél hozott, szél visz el

• Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnét jöttem;

szél hozott és szél visz el,

minek kérdjem, mért visz el?

Sohse néztem, merre jártam,

nagy hegyeknek kiabáltam;

jött az erdő: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam;

ijesztgettem: ott maradt,

cirógattam: elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm, aki nincs:

a világon senkim sincs.

Isten tudja, honnét jöttem,

köd előttem, köd mögöttem;

szél hozott és szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el!

Idézetek műfordításaiból

Shakespeare

9.szonett. Attól félsz

• Könnytől félted tán egy özvegy szemét,
  

hogy magányban emészt a nőtlen ágy?

Ah ! ha sarj nélkül visz sírba a vég,

mint árult ara sirat a világ:

a világ lesz az özvegyed, s zokog,

hogy nem hagytad képed magad után,

bár mások gyermekéből a halott

férj mindre visszanéz, mint szellemárny.

Nézd, amit a pazar elszór, helyet

cserél csak, hiszen élvezheti más is;

de ha szépség vesz, végleg elveszett:

elveszti a tétlen zsugorgatás is.

Nincs szerelem annak szívébe zárva,

aki ily gyilkos szégyent hoz magára.

75.szonett (részlet)

• Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
  

S tavaszi zápor fűszere a földnek,

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg.

Omar Khajjam

Rubáik (részletek)

III.

• Kakasszó harsant át a Reggelen
  

s bekopogtak: "Hé! nyitni odabenn!

Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk,

nem jövünk vissza sohasem."

XII.

• Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
  

s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat

megzendíted itt a Vadonban, - óh

Paradicsom rögtön a Sivatag!

XXIV.

• Ah, éljük az Életet - oly kevés! -
  

mielőtt a miénk is Porba vész

s ott porlad, ahol többé sose vár

se Bor, se Lány, se Lant, - se Ébredés!

XCVIII.

• Csak fogná vissza, amíg lehet, a
  

Sors Tekercsét szerencsénk Angyala,

s csak érné el, hogy a Szigoru Kéz

másképp jegyezzen, - vagy sehogy, soha!

Edmund Spenser

Homokba írtam kedvesem nevét

• Homokba írtam kedvesem nevét,
  

de jött a hullám s rajzom elsöpörte:

leírtam újra minden betűjét,

de jött a dagály s munkám eltörölte.

Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve

a lány - megfogni a pillanatot,

hisz magam is így omlok egykor össze

és nevemmel együtt elpusztulok.

Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,

ami porba hal, az csak földi lom,

szépséged a dalaimban lobog

s dicső neved a mennybe fölírom.

S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,

örökké él s örökké megujul.

William Blake

Madárszerelem (részlet)

• "Hol a hazád, mondd, madár!
  

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:

ott búsulok egymagam.

Hajnal issza könnyemet,

este nem hoz örömet."

Platón

Csillagok

• Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
  

két szemedet nézném csillagom ezreivel.

Goethe

Vándor éji dala

Csupa béke minden
orom.
Sóhajnyi szinte
a lombokon
a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.

Charles Baudelaire

Beszélgetés (részlet)

• Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy,
  

de énbennem a gyász tengerként nő s kicsap,

s ha visszafut, maró emlékű számadásnak

itt marad ajkamon a keserű iszap.

• Áruló keblemet hiába tapogatja,
  

barátnőm, a kezed; roncs az, dobogni rest:

szétdúlta, tépte rég a nő vad foga, karma.

Megették szívem az állatok; ne keresd.

William Blake - Tigris

A TIGRIS

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

Milyen katlan, mily egek
Mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
Aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily müvész
Fonta szíved izmait? És
Mikor elsőt vert szived,
Milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pőröly? mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
Törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
Mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
Erdejében sárga láng,
Mely örök kéz szabta rád
Rettentő szimetriád?

William Butler Yeats

Az ég köntösére vágyik

• Volna csak enyém az ég köntöse,
  

arannyal hímzett ezüstszínű fény,

az ég kék, sötét s szürke köntöse,

melyben az éj jár s a hajnal s a fény,

azt teríteném lábaid elé;

de minden kincsem csak az álmaim;

álmaim terültek lábaid elé;

lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Fjodor Tyutcsev

Téli erdő

• Tél-boszorkány bonthatatlan
  

bűbájában, mint mese,

dér-palástban, néma fagyban

áll a fenyves mozdulatlan

csodacsipke-ligete.

Halva tán és mégis élve

tűri, szinte álmai

gyönyörétől megigézve,

hogy a hónak már egészen be-

fonják piheláncai.

Ha nyugatról, ha keletről

a ferde nap rácikáz,

meg se rezdül - mint ijesztő

üvegtűzvész, gyúl az erdő:

káprázatos fényvarázs.

Rainer Maria Rilke

A párduc (részlet)

• Szeme a rácsok futásába veszve
  

úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.

Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne

s ezer rács mögött nem lenne világ.

Emlékezések és publicisztikai írások

(részletek)

• Az irodalom folyton megújul, mint a fa tavasszal, de az irodalom tavaszai nem évenként köszöntenek be. Az új irányok újszerűsége többnyire csak abban áll, hogy egy közös cél érdekében küzdő írók már előbb is felhasznált, de nem túlságosan kiélezett technikai eszközöket fokozottabb mértékben vesznek igénybe.

(Pesti Napló. 1921.)

• Most hófehéren reszket minden a holdban, és harsogva habzik a völgybe ért hegyi patak. Ide látszik, a balkonra, ahová kiültem a holdfényben hajnali három órakor. Holnap reggel továbbmegyek rohanva és lelkesülten, ahogy idejöttem tegnap este, amikor még vöröslöttek a dolomitok csupasz ormai.

Vöröslöttek!… Nincs szó, mely elevenné tudná kelteni azt a színt! Vér és parázs: ha a vér parázslani tudna: talán ilyesmi. (Az Est. 1924.)

• Elhagyni egy nőt, akit még és még és még szeretünk és kívánunk! Elhagyni kielégítetlenül, mikor tudjuk, hogy hűtlen és rögtön másnak adja magát, mihelyt nem tudjuk tovább megfizetni! Elhagyni egy gyönyörű lakosztályt, egy kis panziót vagy ötödik emeleti padlásszobát, amelynek ablakaiból az öröm, vigasz és feledés vidékeire láttunk ki, s ahonnan csak a féltékeny vágyat visszük magunkkal, az újra-birtokbavevés reménye nélkül! Olyasmi az ilyen búcsú, mint egy kisebbfajta halál, de százszoros erővel él tovább benne az érzéki kívánság. Mint tetszhalottak vágyunk föl és vissza az elhagyottba.

(Pesti Napló. 1927.)

• Röpködnek köröttünk a szavak, kis és nagy hangzászlók, zászlóerdők; kinyúlnak, mint remegő kolduskéz; kinyílnak, mint szobaszellőztető ablakok: rohannak a veszett parancstorpedók; lezuhannak a lélek torkán, mint pezsdítő ital vagy keserű orvosság; összeütköznek és párbajt vívnak, szövetkeznek, épülnek és építkeznek; megkövesedett masszáik könyvtárba tornyosulnak, s bizonyos csoportosításban, versben vagy regényben, időnként föltámadnak, mint Lázár a sírból; némelyik szó egész könyvet tud íratni magáról, és nemzedékek agyát megtermékenyíti; de bármi is a sorsuk, itt röpködnek köröttünk különböző kis akaratokat hordozva léghajóikon, néha az egész földet körülnyargalják, s néha, rossz légköri viszonyok miatt, csak évszázadok alatt jutnak el a szomszédba is; óriási kristálytemetőjük a csönd, tele az elmúlt hangok tetemeivel; s az élő szavak egyre tovább röpködnek, mindenütt, megtöltik az utcát, hivatalokat, dísztermeket, magánlakásokat; járnak-kelnek bennünk, mint a bacilusok, átáramlanak rajtunk, mint vason az elektromosság, és megtörnek bennünk, mint prizmán a fény, hét színre, s mindegyik szín továbbmegy más otthont keresni, más fület és más színtörést.

(Pesti Napló. 1927.)

• A bélyeggyűjtemény valahogyan testvére a térképnek. Kevésbé tökéletes, de sokkal egyénibb; nem kész alkotás, mint egy világatlasz, kevésbé hibátlan konstrukció és (föltéve, hogy nem ér százmilliókat) haszontalanabb is; viszont mulatságosabb. Az atlasz tudományos opera, a bélyeggyűjtemény kedves, léha és csillogó operett.

(Magyarország. 1927.)

• Hogy az ember öregszik, azt egyebek közt azon is észreveheti, hogy gyermekkora földrajzilag megtekintélyesedik. Úgy értem: azok a helyek, ahol valaha játszott, haszontalankodott, átváltoznak: a híres grundból romantikamentes nagyvárosi utca lesz, a kerti udvarra négyemeletes palota épül, és így tovább. Az ember kiszorul emlékeiből.

(Pesti Napló. 1927.)

• Szanaszét a világban, öt világrészen, hány szegény és tanulatlan magyar ember bizonyítja szíve vérével, kétségbeesett fájdalommal, hogy kell a vers, mégiscsak kell, mindenütt. Lehet akármilyen, mégis életszükséglet. Lehet akármilyen, de legyen!

(Magyarország. 1928.)

• Magyar alkotók sorsa – halálon innen, életen túl – leginkább balsors csak. Küszködéssel, nélkülözéssel, szenvedéssel, nemritkán megaláztatással teli élet, síri koszorúkkal együtt hervadó emlékezés. S ami talán a legfájdalmasabb: közbelenyugvás ebbe, mint valami ősi, másíthatatlan, szükségképpen való rosszba, valóságos nemzeti tradícióba.

(Pesti Napló. 1934.)

• Egy-egy egyetemi professzor időnként – tanú vagyok rá – el-elmereng, hogy évszázadok éhenkórász költőinek szelleméből, műveiből, erényeiből és hibáiból évszázadokon át biztos pozícióban és köztiszteletben hogy megélnek az irodalom tanárai, taglalói, rendszerezői.

(Beszéd részlet. 1935.)

• Aki a verseimet nem szereti, olvassa a másét. Aki rossznak tartja, azzal sem vitázom. Aki azonban a magyarságomban és kötelességtudásomban kételkedik, az hazudik.

(Jegyzet. 1940.)

• Az igazi költő az érző ember, aki ki tudja fejezni magát. A szinte hivatásszerűen érző ember. Az, aki szükség esetén sokat, talán mindent feláldoz a hasznos elfoglaltságokból, csak hogy kimunkálhassa érzelmi kultúráját, és megformálhassa azt, ami benne zajlik.

(Új Idők. 1941.)

• Sok jóvátenni való vár még ránk, sok becsületes igazságtétel, aminek szüksége csak ezután fog kiderülni. S ami nélkül nem nyugodhatnak meg igazán a lelkek.

(Irodalmi Ujság. 1956.)

Források

Szabó Lőrinc művei

Külső hivatkozások

Szabó Lőrinc, Petőfi Irodalmi Múzeum