Ábel a rengetegben

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Ábel a rengetegben Tamási Áron 1932-ben megjelent regénye, az Ábel-trilógia első kötete.

Idézetek[szerkesztés]

„Erre úgy tekintett rám, mint ahogy a vizet nézi vala, de különben nem szólott semmit, hanem megindult, hogy a fazekat a tűzre tegye. Útközben megállt, hát iváshoz készülődik. Hamar melléje ugrottam, hogy ne igya el a kutya elől a vizet, de az utolsó pillanatban csak ennyit jegyeztem meg:
– Az ember is örökké akkor ihatnék, amikor a kutyának kéne a víz.
Apám meg sem törölte a száját, hanem rögtön felém fordult, és vizes bajusszal vakkantott néhányat nekem. Ebből megértettem, hogy ő az első kutya, ami a vízivást illeti, s jókedvvel mentünk bé a házba.”

*   *   *

„– Hát te mért sírsz? – kérdezte megijedve édesanyám.
– Én örömömben – mondtam.
– Milyen örömödben?
– Én abbéli örömömben, hogy nekem is van édesanyám.
Erre anyám is elkezdett pityeregni, s úgy sírtunk ketten, mintha fizették volna nekünk. De aztán biztatni kezdtük egymást, hogy hagyjuk abba, s bé is szüntettük, mert a leves is megmelegedett, s enni kellett. Anyámat az uras karosszékbe ültettem, én pedig a rozogára ültem, s úgy ebédeltünk. Hús is volt a levesben jócskán, s úgy laktam, mint egy püspök.”

*   *   *

„Éppen jött a zetelaki ember, s véle a másik.
– Mit fog ez a kutya? – kérdezte.
– Ez az esőt – feleltem.
Az ember megtekergette a fejét, és így szólt:
– No, én még ilyet sem láték mostanáig.
– Milyent? – kérdeztem.
– Én olyant, hogy cseber helyett használjanak egy kutyát.
Mivel csípős kedvem volt éppen, elhatároztam, hogy nem maradok adósa a bölcsködő zetelakinak.
– Már ez olyan kutya, hogy mindenre jó az ég világán – mondtam.
A zetelaki hunyorított a társának, és csúfondárosan jegyezte meg:
– Akkor ez jó, még söröshordónak is.
Jól tette, hogy éppen söröshordót mondott, mert erre hamar kaptam feleletet magamban. Nem siettem el azonban a dolgot, mert előbb a fa árát akartam látni. Ki is fizették szépen, s odaadtam a cédulát nekik.
– Ily szorgos házigazdát láttak-é? – kérdeztem nyomban, és úgy tettem, mintha hő buzgalommal keresnék valamit. A két ember csak állott, mintha a Szentlelket várták volna.
– Ejnye – mondtam –, pedig a seritalt szeretik maguk bizonyosan.
– Én igen aztán! – mondta a zetelaki.
Felálltam s jól a szeme közé néztem.
– Igen-e?
– Én igen.
– No, ha igen, akkor csapolja meg a kutyát! – mondtam szívélyesen.
Erre a másik ember, aki addig egyet sem szólt, menést indítványozott, nehogy kikérdezzem őt is.”

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak