A Mester és Margarita

A Mester és Margarita Mihail Bulgakov orosz író regénye.

---

Első könyv

• – Bocsássák meg, kérem, hogy ismeretlenül megszólítom önöket, tudós beszélgetésük témája azonban annyira érdekel, hogy ...

––––

• – És ördög sincsen? – kérdezte az őrült hirtelen derűs mosollyal Ivan Nyikolajevicstől.
• – Ördög...
• – Ne mondjon neki ellent! – súgta Berlioz hangtalanul, csupán ajka mozgásával, a professzor háta mögött a költőhöz hajolva és fintorogva.

Ivan Nyikolajevics azonban ettől a mókától végképp elvesztette a fejét, épp az ellenkezőjét felelte annak, amit kellett volna:

• – Ördög nincs, nem létezik! Hagyja már abba ezt a bolondozást!

Az őrült felkacagott, olyan hangosan, hogy a pad fölé boruló hársról ijedten felröppent egy veréb.

• – No, ez aztán érdekes! – mondta, göcögve a nevetéstől. – Hogy van ez itt maguknál: akárkiről érdeklődik az ember, az nem létezik?

––––

• – Mi az Igazság?
• – Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz.

––––

• – Most pedig mondd el nekem, miért használod állandóan ezt a kifejezést: "jó emberek". Mindenkit így hívsz?
• – Mindenkit. – erősítgette a rab. – Rossz ember nincs a világon.
• – Ezt először hallom – mosolygott Pilátus. – De meglehet, nem ismerem eléggé az életet ...

––––

• – Ön nincs diliházban, hanem egy klinikán, ahol senki sem fogja tartóztatni, ha erre nincs szükség.
• Ivan Nyikolajevics hitetlenkedve sandított rá, de azért kibökte:
• – Hál'Istennek! Végre egy normális emberrel találkozom a sok idióta után! De az idióták közt is az első ez a hülye, tehetségtelen alak, a Szaska!
• – Ki az a tehetségtelen Szaska? – tudaklota az orvos.
• – Ez itten, Rjuhin – közölte Ivan, és piszkos mutatóujjával Rjuhinra bökött.
• Rjuhin elvörösödött mérgében. „Hát ez a köszönet, amiért segíteni próbáltam rajta!” – gondolta keserűen. – Nem, hát ez az Ivan igazán kellemetlen fráter!
• – Tipikus kulákivadék – folytatta Ivan Nyikolajevics: nyilvánvalóan sarkallta a vágy, hogy leleplezze Rjuhint. – És ráadásul olyan kulák, aki gondosan proletárnak álcázza magát. Nézze csak meg a böjtös ábrázatát, és hasonlítsa össze a hangzatos költeményeivel! Hahaha, nézzen csak bele a lelkébe, hogy mit gondol magában, és a szája is tátva marad ámulatában!

––––

• – Ön tehát, ha jól értem a helyzetet, azon van, hogy ezt az egyént letartóztassák? – kérdezte Sztravinszkij.
• „ – Van esze – állapította meg magában Ivan. – Meg kell hagyni, az értelmiségiek között is akad különlegesen okos ember, ez tagadhatatlan! ”

––––

• – Valóban az elragadtatásomat fejeztem volna ki? – kérdezte a mágus Fagóttól.
• – Ó, nem, Messire, semmiféle elragadtatást nem méltóztatott kifejezni. – válaszolta emez.
• – Hát akkor mit beszél ez az ember?
• – Ez az ember hazudik! – jelentette ki jó hangosan a pepita segéd, hogy a színházban mindenki meghallotta, majd Bengalszkijhoz fordult:
• – Gratulálok, polgártárs, a jól sikerült hazugságához!

––––

• – Mit parancsol, Messire? – kérdezte Fagót az álarcostól.
• – Elvégre az ember csak ember marad – tűnődött az álarcos fennhangon. – Szeretik a pénzt, de hát ez mindig is így volt ... Az emberiség szereti a pénzt, akármiből van is: bőrből, papírból, bronzból vagy aranyból ... Könnyelműek persze, de olykor az irgalom is megszólal a szívükben, egyszóval: emberek, nagyjából csak olyanok, mint azelőtt, meg a lakáskérdés is elrontotta őket ... eh, mit, tegye vissza a fejét! – rendelkezett végül erélyesen.

––––

• – Nem, nem, már engedje meg, kérem! A leleplezés okvetlenül szükséges! Anélkül az ön ragyogó mutatványai rossz szájízt hagynak maguk után. A közönség követeli a leleplezést!
• – A közönség, amint látom, semmit nem követel. Ámde tekintetbe veszem az ön óhaját, Arkagyij Apollonovics, és kívánságára végrehajtom a leleplezést. Evégre azonban engedjen meg egy rövid mutatványt!
• – Hogyne, miért ne– válaszolta Arkagyij Apollonovics leereszkedően. – Csak legyen benne leleplezés!
• – Ó hogyne, föltétlenül, parancsára! Nos tehát, legyen szabad megkérdeznem: hol töltötte a tegnap estét, Arkagyij Apollonovics?
• [ ... A.A. zavarba jön, hitvese válaszolja, hogy az akusztikai bizottság ülésén, de nem érti, miért kérdés ez ...]
• – Az ám, asszonyom! bólintott Fagót. – Nem csodálom, hogy nem érti. Az ülést illetően azonban tévedni méltóztatik. Arkagyij Apollonovics autón odament ugyan az ülésre, amely mellesleg tegnap egyáltalán nem is volt kitűzve, de sofőrjét az Akusztikai Bizottság Csisztije Prudin lévő székháza előtt (a terem feszült csendben hallgatta a közléseket) elbocsátotta, maga pedig autóbuszra szállt, és elment a Jelohovszkaja utcába Milica Andrejevna Pokobatykóhoz, a Faluszínház művésznőjéhez, akinél csaknem négy kellemes órát töltött.
• – Juj! Kiáltotta fel valaki a síri csöndben.
• [ ... kitör a botrány ... ]
• Az álnok Fagót, más néven Korovjov pedig elkiáltotta magát:

– Íme, nagyérdemű közönség, egyik szép példája a leleplezésnek, amit Arkagyij Apollonovics oly kitartóan követelt! ––––

• [...]Egyébként... bocsánatot kérek, hogy kereken kimondom... maga, ugyebár, ha nem csalódom, eléggé műveletlen?

• – Vitathatatlanul – hagyta rá Ivan, aki, mint látjuk, a felismerhetetlenségig megváltozott.

• – Mindjárt gondoltam... hiszen még a megjelenése is, ahogyan leírta, a két különböző szeme, a szemöldöke... Bocsásson meg, maga talán még a Faust című operát se hallotta?

––––

• Miután ilyenformán megleckéztette Ivant, a vendég megkérdezte: – Foglalkozása?
• – Költő – vallotta meg Ivan kelletlenül.
• A vendég elcsüggedt. – Hajjaj, nekem aztán nincs szerencsém! – sóhajtott fel, de hamar észbe kapott, elnézést kért, s megkérdezte: – Szabad a nevét?
• – Hontalan.
• – Hm, hm – hümmögte a vendég, homlokát komor redőkbe vonva.
• – Önnek nem tetszenek a verseim? – érdeklődött Ivan.
• – Nagyon nem tetszenek.
• – Mit olvasott tőlem?
• – Egy árva sorát sem olvastam! – kiáltott fel idegesen a látogató.
• – Akkor honnét tudja, hogy nem tetszik, amit írtam?
• – Ugyan, hát nem elég az, amit a többiektől olvastam? – legyintett a jövevény. – Egyébként tudja, mit? Elhiszem becsületszavára. Mondja meg maga: jók a versei?
• – Rémesek! – válaszolta Ivan hirtelen támadt bátorsággal, őszintén.
• – Ne írjon többet! – kérte a vendég szinte könyörögve.
• – Ígérem és fogadom, nem írok többet! – jelentette ki Ivan ünnepélyesen.

––––

• – Folytassam? – ismételte a látogató. – A folytatást maga is kitalálhatja. –Váratlan könnyet törölt ki a szeméből köntöse jobb ujjával, s azután mégiscsak folytatta: – A szerelem úgy termett ott közöttünk, mint ahogy a gyilkos pattan elő a föld alól a szűk sikátorban, és megsebzett mindkettőnket. Villám, finn tőr csaphat le így az emberre! Ő különben később azt állította, hogy nem így történt, mert mi már réges–rég szerettük egymást, amikor még nem is ismertük, sose láttuk egymást, mikor ő még egy másik férfival élt, én meg azzal a .. izé .. szóval ...
• – Kivel? – kérdezte Hontalan.
• – Hát azzal a ... no, minek is hívták ... – hevegte a vendég, és ujjával csettintett.
• – Házas volt?
• – Persze, hisz azért csettintek. Azzal a ... Varenykával ... vagy Manyecskával ... nem, mégiscsak Varenykával, ... szóval a múzeumból ... csíkos ruhában járt ... egyszóval nem emlékszem rá.

––––

• Két hét múlva odamentem, és egy nő fogadott, akinek a két szeme befelé, az orrára kancsalított a sok hazudozástól.
• – Ahá, ez Lapsonnyikova, a szerkesztőségi titkárnő! – mosolygott Ivan ...

––––

• Továbbra is rendre jöttek a cikkek. Az elsőkön még nevettem. De minél jobban szaporodott a számuk, annál inkább változott az én lelkiállapotom. A második stádium is a csodálkozás állapota volt. Ezeknek a cikkeknek minden sorából, fenyegető, magabiztos hangjuk ellenére, valami hamisat, valami nagy bizonytalanságot véltem kiérezni. Mindegyre úgy rémlett, és nem tudtam szabadulni ettől a benyomásomtól, hogy a cikkek szerzői nem azt mondják, amit mondani akarnának, és épen ezért olyan dühösek. Azután pedig, képzelje, elérkezett a harmadik stádium, a félelem. Értse meg: nem a cikkektől féltem, hanem egészen más dolgoktól, amiknek semmi közük nem volt a regényemhez.

––––

• Utánam, Olvasó!

–––

Második könyv

• – Minden beteljesült, igaz–e? – folytatta Woland, a fej szemébe nézve. – A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon. Most azonban a távolabbi jövő érdekel bennünket, nem a beteljesült tények. Ön mindig lelkes terjesztője volt annak az elméletnek, hogy a fő levágásával az élet megszűnik, az ember hamuvá válik, és a nemlétbe távozik. Nagy örömömre szolgál, hogy itt, vendégeim jelenlétében, noha ők, mármint vendégeim, egészen más elmélet igazolására szolgálnak, közölhetem önnel: elmélete szellemes és egyúttal helytálló. Egyébként egyik elmélet sem különb a másiknál, és nem is rosszabb. Van olyan felfogás is, miszerint mindenkinek az ő hite adatik. Hadd legyen így! Ön a nemlétbe távozik, én pedig örömmel iszom a létre, az életre, abból a serlegből, amellyé az ön koponyája változik!

––––

• – Tigrishúst nem lehet enni – vélekedett Hella.
• – Nem–e? Kérem, hallgasson végig – riposztozott a kandúr, és dorombolva gyönyörűségében előadott egy hosszú históriát, miszerint egyszer teljes tizenkilenc napig bolyongott a sivatagban, és egyetlen tápláléka egy maga ejtette tigris húsa volt.
• Valamennyien érdeklődve hallgatták a fordulatos elbeszélést, és amikor a Behemót befejezte, kórusban zengték:
• – Hazugság!
• – És ebben a hazugságban az a legérdekesebb – toldotta meg a szót Woland –, hogy az első szavától az utolsóig koholmány.

––––

• Andrej Fokicsot fejbe kólintotta a váratlan támadás.
• – Bocsánatot kérek – hebegte. – Nem azért jöttem, a tokhalnak ehhez semmi köze.
• – Hogyhogy semmi köze, ha egyszer büdös!
• – Másodrendű frissességű tokhalat szállítottak nekünk – mentegetőzött a büfés.
• – Marhaság, öregem!
• – De kérem szépen, hogyhogy marhaság?
• – Másodrendű frissesség, ilyen nincs! Frissesség csak egyféle létezik, elsőrendű, és az egyben az utolsó is. Ha a hal másodrendű frissességű, ez azt jelenti, hogy büdös, romlott.

––––

• - Hát vannak csalók Moszkvában?

---

• – Hallgasd a csendet – szólt Margarita, és a föveny surrogott meztelen talpa alatt. – Hallgasd és élvezd, ami életedben sosem adatott meg neked: a csendet. Nézd, ott van előttünk örök hajlékod, amelyet jutalmul kaptál. Már látom a földig érő ablakot, a felfutó vadszőlőt, felkúszik egészen a tetőig. Ott a házad, a te örök lakod. Esténként, tudom, majd eljönnek hozzád azok, akiket szeretsz, akik érdekelnek, és nem bosszantanak. Játszanak, énekelnek neked, és meglátod, milyen andalító a szoba a gyertyafényben. Fölteszed elmaradhatatlan ócska kis sapkádat, és elalszol, elalszol mosolyogva. Az álom erősít, gondolataid feltisztulnak. Engem pedig soha többé el nem kergetsz magad mellől. Én fogom őrizni álmodat...

––––

• Figyelmét akkor egy kerek torony vonta magára, amely mögötte emelkedett ki a háztetőből. A körbástya falából sárfoltos, rongyos chitonba öltözött, komor arcú férfi lépett ki; fekete szakálla volt, lábán maga készítette szandál.
• – Ejha – kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. – Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?
• Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme! – válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.
• – Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valahavolt vámszedő? – rivallt rá Woland.
• – Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod – válaszolta a jövevény orcátlanul.
• Pedig bele kell törődnöd – válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. – Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el sem az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatra eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden ember, minden tárgy, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.
• – Nem óhajtok veled vitatkozni, vén szofista – felelte Lévi Máté.
• -Más-más nyelven beszélünk, mint mindig, de ez mit sem változtat azon, amirõl beszélünk — állapította meg Woland.— Nos?…
• — Elolvasta a Mester regényét — mondta Lévi Máté. És arra kér, vedd magadhoz a Mestert, Margaritájával együtt, és jutalmazd õket örök nyugalommal. Nem túlságosan nehéz feladat ez neked, gonoszság szelleme?
• — Nekem semmi sem nehéz, ezt jól tudod — válaszolta Woland, s rövid szünet után megkérdezte: De miért nem veszitek õt magatokhoz, a fénybe?
• — Mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel — válaszolta Lévi csüggedten

––––

• – Már engedje meg, ezt nem hiszem el – mondta Woland. Ilyesmi nem létezik: kézirat sosem ég el.

Forrás

• Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa Diákkönyvtár sorozat, Európa Kiadó, Bp.,1992. Szőllősy Klára fordítása. ISBN 963–07–5529–7