Akasztottak erdeje

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Akasztottak erdeje (Padurea spînzuratilor) Liviu Rebreanu (1885-1944) 1922-ben megjelent lélektani regénye, amelyet az első világháború ihletett.

Idézetek[szerkesztés]

Első könyv 1.[szerkesztés]

Körös-körül olyan sűrű volt a sötétség, hogy szinte szúrta az ember szemét. Bologa elfordította a fejét. A síkságon, ameddig a szem ellátott, fekete árnyak mozogtak erre-arra, mintha valamennyi ember nyugtalan kísértetté változott volna. Csak az akasztófa fehérlett közönyösen a katonai temető fehér keresztjei között.
Bologa ismét megremegett. Fájó hidegség járta át a szívét.
– Micsoda sötétség – suttogta riadtan –, Uramisten, micsoda sötétség ereszkedett a földre...
A hangja úgy vonaglott, mint valami beteg ember fohászkodó éneke, és beleveszett a szél süvöltésébe.

Második könyv 3.[szerkesztés]

– Azt olvastam valahol, kegyelmes uram – mondta Apostol az imánti hangon –, hogy az ember szíve a magzati életszakasz első heteiben nem a mellében van, hanem a fejében, az agyveleje közepén és csak azután száll alább, s szakad el örökre az agytól... Milyen csodálatos dolog lenne, kegyelmes uram, ha a szív és az agy együtt maradna, ikerként összeforrva, hogy a szív sohase tegye azt, amit az agy nem akar és főleg, hgy az agy ne tegyen olyant, ami a szívet szétmarcangolja!

Harmadik könyv 4.[szerkesztés]

Estefelé Vidor, a sírásó, hazaérkezett a városból, ahol a sógorával járt, és nyomban meg akarta tudakolni Bologától, mi az igazság a béke körül, mert a környéken újabb ütközetekről szóló hírek keringenek...
– Mi fogunk legutoljára értesülni a békéről – mondta Apostol –, mert a békét azok csinálják, akik nem kóstolták meg a háborút!

Negyedik könyv 1.[szerkesztés]

Varga, miután összecsomagolta és a telefonügyeletes gondjaira bízta a fogoly zsebében talált dolgokat, parancsot adott a katonáknak, hogy jól vigyázzanak, felváltva őrködjenek, és ne vesztegessék itt hiába az időt... Miközben a katonákkal beszélt, gondosan begombolkozott, megigazította a sisakját, felhúzta bélelt kesztyűit, és akarata ellenére Bologára nézett. Arra gondolt, legalább szemrehányást kellene tennie, vagy pedig valamilyen becsmérlő szót odavetni, ami megalázza. De hirtelen lágy hangon így szólt hozzá:
– Látod, Bologa?... Emlékszel, amikor előre megmondtam neked a vonatban és azután is... Nagyon sajnálom, hogy... Én a kötelességemet teljesítettem... Csak a kötelességemet, amint azt teljesítenie kell minden embernek a világon, mindenütt és minden körülmények között...
Szeme találkozott Bologa fáradt és kábult tekintetével, mire utolsó szavai valami nyugtalanító érzésbe fulladtak. Egy lépést tett feléje, hogy kezet nyújtson neki. Hirtelen észrevette magát, és továbbment anélkül, hogy ránézett volna. Mihelyt kilépett, köhécselni kezdett, mintha ki akarta volna takarítani a szívéből az elérzékenyülés minden nyomát.

Forrás[szerkesztés]

  • Liviu Rebreanu: Akasztottak erdeje. Ford. Bözödi György. Bukarest: Irodalmi. 1962.
Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak