Czesław Miłosz

Czesław Miłosz (1986)

Czesław Miłosz (Szetejnie, Orosz Birodalom, 1911. június 30. – Krakkó, 2004. augusztus 14.) Nobel-díjas lengyel költő, író, esszéista. A kaliforniai Berkeley Egyetemen a szláv nyelvek irodalmát tanította.

Idézetek

A rabul ejtett értelem (1953)

Czesław Miłosz: A rabul ejtett értelem. Budapest, 1992. ISBN 963 07 5373 1

• A ma emberétől pedig, aki elfelejti, milyen nyomorult is ő, ahhoz képest, amivé az ember válhatna, egyszerűen elvitatom azt a jogát, hogy önnön mértékével mérje a múltat és a jövőt.

9. (A szerzői előszó utolsó mondata)

• A szervezett államgépezet nyomása eltörpül a mindent elsöprő érveléshez képest. Magam is részt vettem Lengyelországban a különféle művészeti ágak képviselői számára rendezett konferenciákon, melyeken első ízben vitatták meg a szocialista realizmus elméletét. A terem hallgatósága határozottan ellenségesen fogadta a hivatalos referátumokat tartó szónokokat. Mindenki hivatalból rákényszerített elméletnek tartotta a szocialista realizmust, mely siralmas eredményekkel jár, amint az orosz művészet példáján is látható. Hiába próbáltak vitát provokálni. A terem néma maradt. Rendszerint akadt egy bátor ember, aki maró gúnnyal támadásba lendült az egész hallgatóság néma, de szemmel látható helyeslése közepette. Az előadók remekül alátámasztott érveléssel hallgattatták el a támadót, és hogy a dolog még hatásosabb legyen, konkrét fenyegetéseket is megeresztettek az engedetlen egyén karrierjére és jövőjére nézve. A séma: érvelni, és kényszerrel megteremteni a szükséges körülményeket. Tűzszerszám és tapló. Üllő és kalapács. A várt szikra kipattan. Ez matematikai bizonyosság.

27–28.

• Ez a belső tehetetlenség – bár paradoxnak tűnik – arról győzi meg az intellektuelt, hogy az igazság a legtökéletesebb – mert egyetlen – Módszer oldalán van. Mivel ezt támasztja alá a tapasztalat. A dialektika: azt jósolni, hogy leég a ház, és ezután szétönteni a kályha körül a benzint. A ház leég, és az én jóslatom beteljesült. A dialektika: előre látni, hogy a szocialista realizmussal összeegyeztethetetlen művészeti alkotás fabatkát sem ér, ezt követően olyan feltételeket teremteni, melyek között ilyen alkotás értéktelen. Az előrelátás teljesült.

30.

• A (sztálini értelmezésű) dialektikus materializmus szerint a Nyugat csalóka „természetes rendje” pusztulásra van ítélve a válságok folytán. Ahol válság van, ott az uralkodó osztályok a fasizmust eszközül használják fel a proletariátus forradalma ellen. A fasizmus pedig háborút jelent, gázkamrákat és krematóriumokat. Igaz, a demobilizáció idejére megjósolt válság nem tört ki Amerikában. Igaz, Anglia ez idáig sohasem tapasztalt méretű társadalombiztosítási és betegellátási rendszert vezetett be. Az is igaz, hogy az Egyesült Államokban kitörő kommunistaellenes hisztériát főleg a másik ellenséges nagyhatalomtól való rettegés idézte elő. Mindez azonban csak kisebb méretű módosítása annak a szabálynak, mely különben bizonyítást nyert.

51.

• A náci és a szovjet bűnvádi perrendtartás abban megegyezik, hogy elmossa a határt a büntetendő és nem büntetendő tett között: az első – a bűntényt a német nép érdekei ellen elkövetett bűncselekményként definiálja; az utóbbi – a proletariátus diktatúrája ellen irányuló cselekményként határozza meg. Vagyis az, amit „lélektelen burzsoá formalizmusként” bélyegeznek meg Keleten, némi biztosítékot nyújt arra nézve, hogy a családfő hazatérhessen vacsorára, és ne hurcolják el olyan vidékre, ahol a jegesmedvék jól megvannak ugyan, az emberek már kevésbé. Ezekben az országokban a tudományosan kidolgozott kínzási módszerek sem alkalmazhatók, melyek hatására mindenki kivétel nélkül ugyanolyan lelkesen vállalja, akár elkövette a bűncselekményt, akár nem. A propaganda segítségével igyekeznek meggyőzni a népi demokráciák polgárait arról, hogy a jog Nyugaton csak fikció, és a hatalmon levők érdekeit szolgálja. Talán fikció, de semmiképp sem kedvez a hatalmon levőknek, akiknek alaposan meg kell dolgozniuk, amíg valóban rá tudják bizonyítani valakire, hogy vétkes. Az ügyvédek mindenféle jogi trükkökhöz, fellebezésekhez, ítéletmegsemmisítésekhez stb. folyamodnak. Persze azért akadnak a törvény leple alatt elkövetett bűntények is. Csakhogy a törvény éppen úgy megköti a hatalmon levők kezét, mint a polgárokét, ami esetenként erőt vagy gyengeséget jelent.

53–54.

• Az Új Hit etikai eszménye azonban puritán. Ha meg lehetne csinálni, hogy minden állampolgárt cellákba költöztetnek, és onnan csak politikai gyűlésekre meg a munkába engedik ki őket, kétségkívül ez lenne a legkívánatosabb. De sajnos engedményeket kell tenni az emberi természetnek. A népességszaporodást csak a férfiak és nők szexuális kapcsolata teszi lehetővé, ezzel a sajnálatos körülménnyel számolni kell.

112.

• A háborús évek tapasztalataiból megtanultam valamit: nem szabad csak azért tollat venni a kezünkbe, hogy közöljük másokkal a keserveinket és belső ziláltságunkat, mert ez olyan silány áru, amelynek előállításához nincs szükség különösebb erőfeszítésre, következésképp nem is tisztelhetjük magunkat érte; aki látott már porba döntött milliós várost, több kilométernyi utcát, amelyen nemhogy ember, de még egy macska, még egy kóbor kutya sem található – az gúnyos mosollyal gondol a kortárs költőknek a nagyváros – de valójában saját lelkük – pokláról írt verseire. Az igazi „kietlen föld” sokkalta iszonyatosabb az elképzeltnél.

300.

• Pablo Neruda, Latin-Amerika nagy költője, Chilében született, az a hazája. Sok versét fordítottam le lengyel nyelvre. Örültem, amikor sikerült megszöknie a letartóztatás elől. Pablo Neruda kommunista. Hiszek neki, amikor a chilei nép nyomoráról ír, és becsülöm őt érző szívéért. Mikor testvéreiről ír, s nem önmagáról, megadatott neki a szó hatalma. De amikor a kapitalista világ őrültségével a Szovjetunió népeinek boldog életét állítja szembe, már nem hiszek neki. Addig hiszek neki, ameddig olyasmiről ír, amit ismer. Nem hiszek neki, amikor olyasmiről kezd írni, amit én ismerek.

322–323.

• Tegyük fel, hogy elfogadjuk a terror szükségességét a forradalom bizonyos szakaszaiban, s azt is elfogadjuk, hogy a balti népeket mint ellenforradalmi elemeket a szükséges százalékban meg kell semmisíteni. Csakhogy azonnal kétségeink támadnak: vajon egyenlőségi jelet tehetünk-e a pillanatnyi, az improvizált, valamint a hosszú időszakot felölelő terror közé. Nem tudom, vajon egy ezredévnyi távolságból nézve napjainkat, egyenlőségi jelet lehet-e tenni a guillotine és azon, évtizedeken át folyó deportálások közé, amelyeknek egész nemzetek estek áldozatul. Az egy év és tíz év nem ugyanaz. Az időtényező megváltoztatja a tettek minőségét. A hosszú ideig alkalmazott terror állandó apparátust feltételez, és tartós intézményt követel. A deportáltak esetleg szökni akarnak. A deportáltak rokonai távolról sincsenek elragadtatva, ajánlatos felvenni őket a következő listára. A rokon családok bizonytalan tényezőként szerepelnek, s csak a félelemmel, hogy ők is hasonló sorsra jutnak, lehet kordában tartani őket. Mivel a parasztok, akikből erőszakkal csináltak kolhoztagot, kelletlenül dolgoznak, s nem érdekli őket az idegen zsebbe vándorló haszon, csak a félelemmel serkenthetők jobb munkára. Egyébként a félelem már régóta ismert kötőanyaga a társadalmaknak. A liberális kapitalista társadalomban a pénzhiánytól, a munkanélküliségtől, a társadalmi ranglétra alsóbb fokára csúszástól való félelem készteti az embereket erőfeszítésre. Csakhogy ez itt mezítelen félelem. Például egy százezres kapitalista városban körülbelül tízezer ember éli meg a munkanélküliség miatti vagy a munkanélküliségtől való félelmet. Ez a félelem egyéni helyzetükből fakad, amely a környezet közömbössége és érzéketlensége miatt tragikus. De ha százezer ember él állandó félelemben, ez olyan közhangulatot teremt, amely óriási felhőként borul a városra. Az arany elidegeníti az embert önmagától. A tőke helyét elfoglaló mezítelen félelem legalább annyira, sőt még inkább elidegeníti az embert.

328–329.

• Ha majd egyszer, mint barátom állítja, Zeusz színe elé kerülök (akár természetes halállal halok meg, akár a Történelem ítélő keze sújt le rám), nagyjából ezeket mondhatom el mentségemre. Sok ember fecsérelte életét bélyegek, régi pénzérmék gyűjtésére vagy ritka tulipánfajták termesztésére. Biztos vagyok abban, hogy e mulatságos és haszontalan mániájuk ellenére Zeusz kegyes lesz hozzájuk, feltéve, ha teljes szívvel adták át magukat ennek a szenvedélynek. Ezt mondom neki: „Nem az én bűnöm, hogy költőnek teremtettél, hogy olyan szemmel ajándékoztál meg, amely látja, hogy mi történik Nebraskában és Prágában, a balti államokban és a Jeges-tenger partján. Éreztem, hogy ha nem használom fel ezt az ajándékot, költészetem íztelen, a dicsőség visszataszító lesz számomra. Bocsáss meg.” És Zeusz, aki nem nevezte idiótának a régi pénzérmék gyűjtőit és a tulipántermesztőket, talán megbocsát nekem.

346–347.

Az Urlo országa (1994)

Czesław Miłosz: Az Urlo országa. Budapest, 2001. Fordította: Pálfalvi Lajos

• "Ora et labora. Imádkozz és dolgozz. Nulla dies sine linea, vagyis egyetlen nap se teljen el anélkül, hogy legalább egy vonalat húzol, állítólag ezt parancsolta magának (bár nem latinul, mert görög volt) Apellész, a rajzművész. Ezek az antik jó tanácsok díszítették az osztálytermek falát, amikor még alsó tagozatos voltam a Zsigmond Ágost Gimnáziumban. Pusztán akarattal nem jutunk messzire, inkább abban áll a titok, hogy engedünk valaminek, nem pedig a cselekvésben. Mindenekelőtt azoknak a hajlamoknak kell engedünk, amelyek tizenhat éves korunkban mutatkoztak meg először; az a lényeg, hogy be kell teljesítenünk azokat a szellemi ígéreteket, amelyekről eleinte csak ködös sejtéseink vannak. Hatalmas ívvel kell összekötni a kora ifjúságot az érett vagy idősebb korral. Vagy szellemünk története rébuszra emlékeztet, lassan, fokozatosan kell kirakni az ábrát a szétszórt darabkákból. Csak így köthetünk szövetséget a szenvedélyünkkel, megadjuk magunkat neki, így könnyen telnek majd a munkával töltött hosszú órák. Berkeleyben évekig képeztem magam olyan területeken, amelyek mintha már kisfiú koromban is rám vártak volna, emellett ösztönzőleg hatott rám az előadótermem, de csak kis százalékát használta el az úgynevezettt tárgyi tudásnak, amire magánszemélyként szükségem volt.

Az ingadozásból, tanácstalanságból, csalódásokból és különféle próbálkozásokból a vártnál logikusabb egész áll össze."

39-40 [Kiemelések a wikipédia-szerkesztőtől]

• "Milyen politikai rendszert fognak választani, ezt meg sem kísérlem kitalálni. Egyáltalán nem csodálkoznék, ha ez messzemenő dekoncentrációval együttjáró teokrácia lenne. Szükség van minden nemzetre, még a legkisebbekre is, mert olyanok együtt, mint a szivárvány színei - erről ábrándoznak a lengyel romantikusok -,ezért a nemzetek baráti vetélkedésének is túl kell jutnia a manapság zajló paródia szakaszán. Nem fogják hát a szemünkre vetni, hogy csak lengyelül, magyarul, vagy csehül tudtunk vagy akartunk írni, és mindhárom irodalmat váratlanul igazán gazdagnak találják majd.
• Ha említettem a fiút, aki fantasztikus országai térképét rajzolta iskolai füzeteibe, csak azért tettem, mert a "végső dolgokat" hajlamosak vagyunk ünnepélyesnek és fenségesnek, ősz szakállú bölcsek és próféták birodalmának tekinteni. Ugyanakkor a millenniumi ábrándok mögött gyakran valami gyermekit találunk. Az ártatlanság dalának és a tapasztalás dalának ugyanaz a témája. Kegyetlen és aljas évszázadunkban a "katasztrofizmus" idilli földről álmodott, ahol a "szénának álomillata van", a fák, az emberek és az állatok együtt magasztalják az Édenkert szépségét. Amikor emlékeztetek rá, hogy az a fiú, a "katasztrofista" költő és az idős Berkeley professzor ugyanaz az ember, összhangban vagyok e gyermeki és érett, fennkölt és földhözragadt könyv alapelvével.
• Olvasó, tekints rám elnézően. Magadra is. Amint az emberiség különös vágyaira is."

350-351 [A mű záró bekezdései; kiemelések a wikipédia-szekesztőtől]