Czinege László
| Czinege László |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
Czinege László ( tokio170; 1957 – ), magyar költő, író, irodalmi portál főszerkesztő.
Verseiből
[szerkesztés]
Tévelygő ember – akárhol kóborogsz az erdők tompa
csendjében, hegyek nemere hűvösében, vagy vadvizek
dühödt zengő-zuhogóin, végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltűnő kvarcszemcse időt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegőt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemőként – váratlanul,
gügyögő szavak között, félrebillent fejjel – anyád mellén.
(Úgy alszol el...)
Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord, –
girhes macskaként szegődik hozzám,
és hamisan ámítva rappel a Hold.
Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vizelet és a köpés.
(Őszi éj Pesten)
Hirtelen mozdonyfüst terül - szemembe mar,
csak meztelen, múltba lépő lábad látom.
Szakállas sorompó lánca kattan mélán,
magányom zuhan rám - felszakítja vénám.
Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.
(Húsz év kánikula)
Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból bámész barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is, úgy is itt hagy.
(Ötvenöt dúlt nyár)
Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.
Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár konok elmékben az igaz szó veszély,
a való halkan kacag, mint csörgedő patak.
(Ötvenhét villanás)
Durva szót érlelő, korrupt nappalokon,
amikor harang kong ereidben nagyon,
amikor hazugság mételye ront mindent,
becsülj akkor úgy, mint magát az Úristent.
Bízzál, tervezz, siess!
(Becsülj akkor...)
Még gyakran érhet bántalom -
s mert túl vagy rég ifjúkoron -
nem sírhatod már el magad,
a kín elmédben szétfakad.
Hangod nincs, vágy nem terem,
nem vagy más, mint langy tetem,
kezemben végül - megfagyott...
csúf végzeted - lásd - én vagyok.
(Az idő)
Sötétedik, a múlt-szél cibál,
a volt világa már fumigál.
A hullt idő holttérbe pereg,
vak lápra lépnek torz szellemek
s a kert mögötti határsoron
halk, viharlámpás halál oson.
(Édes otthon)
Lehelet borzongat,
október vonaglik végig
testemen furán,
magányos esték
bolyhos zsebébe nyúl
a zavartan mosolygó
céda délután.
Rostélyon sistergő évek –
serceg a hajdan-hangulat,
parázsra fröccsen az idő,
s fellángol néhány
régmúlt pillanat:
(Október végi látomás)
Novelláiból
[szerkesztés]– Jó estét kedves! Elnézést, hogy idejövök magához, megmondaná, melyik irányba van az Üllői út negyvenöt?
Oda kell mennem majd holnap reggel. Van ott egy olyan hivatal, ahol bejelentést tehetek, valami épületfelújítási csoport. Megnézném most. Tudnom kell, merre van, hogy reggel én legyek az első.
– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu, – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. –Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni, meg egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…
Bementem a rendőrségre is – most már messze van, de régen ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.
– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan maga úgyis, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.
(Doziméter)
Fekszem az ágyamon. Elvégeztem többször minden gyakorlatot, amit a gyógytornász reggel bemutatott, és szorgalmi feladatként kirótt. Tagjaimban lomhán terpeszkedik a kíméletlen fájdalom. Nyakizmaimat megfeszítve tompán meredek előre. Kényszeredetten figyelem a festék marsi felszínét, rücskös felpattogzódását lábujjam felett, az öreg ágyvason. Vakrozsda tengerszemek pislognak vissza rám egykedvűen.
A fal mellett sorakozó keskeny lemezszekrényekről azt gondolom, hogy nem igazán illenek egy kórterembe. Talán száz méterrel fentebb, a rózsadombi vadászok jó hasznukat vennék fegyvertárolóként. Persze az is lehet, náluk voltak régebben rendszeresítve, amíg be nem jöttek a szigorúbb fegyvertartási előírások.
A szekrény melletti dohányzóasztal valamiért vonzza a tekintetemet. Az egyik lába nemes egyszerűséggel oszlik, mint a kerti fák tuskója. Még a kipergő törmelék is mellette van. Akár egy kitúrt hangyaboly eső után – legalábbis innen úgy tűnik.
Az asztalhoz egy kiszolgált, favázas, műbőr huzatú klubfotel tartozik, ami jellegében – nekem – ugyancsak vadászos. Már pereg is előttem az ötvenes évek filmje, ahogy benne feszít egy pocakos, pufajkás vadász elvtárs – halinacsizmás lábát feltéve a kis asztalkára –, és bőszen eregeti a Csongor szivar trágyaszagú füstjét.
A valamikor hófehér műbőrrel borított apró stoki az ágy előtt árválkodik. Felületén a repedés már-már művészi intarzia. A bevonat alatt a szivacs mélységes Grand Canyonja sejlik fel, ami messzire vivő gondolatokat indít el bennem.
Ágyam mellett, a fehér éjjeliszekrény fiókján és lemezajtaján remekül mutatnak a méregzöld, lelógó műanyag gombok. A szekrényke egyébként remekül passzol az ágy vasához: szintén festékhiányban szenved, és a vakrozsda ugyanúgy kacsingat rajta.
A fali csempe szétszórt lyukai mintha a világháborús belövések emlékét őriznék, annyi helyen furkáltak már ezt-azt a csúnyán felrakott, megsárgult kerámiára. A felcsavarozott dolgok azonban az idők folyamán szőrén-szálán eltűntek. A meglévő, de már erősen fityegő törülközőtartóra most még nem lehet semmit sem teríteni, mert lecsúszik róla. – Ígérem, meg fogom húzni a felfogatást, ha szerzek egy szerszámot.
A padló apró mettlachi burkolata új korában sem lehetett valami megkapó látvány, hát még így hatvan év után. Imitt-amott repedések, kisebb-nagyobb kagylós törések teszik igazán patinássá.
A többszörösen repedt mosdókagyló felett egy krómozott kézmosószer adagoló csillan meg teljesen kiemelkedve a környezetétől. Próbálok kiszedni belőle valamit – hátha köpni fog –, de üres, poros, akár Miska bácsi lemezes ládája az utóbbi időben.
A megvakulás irányába tartó, hiányos felfogatású tükör mellett két kis széf áll ki a falból. Ezeknek a páncélosoknak nem tudni, hol lehet a kulcsa, így aztán csak arra jók, hogy a beteg lefejelje őket egy óvatlan pillanatban. A megráncosodott, három sárga és két piros alma azonban remekül mutat a tetejükön.
A széfek alá egy házirend van – stílusosan – gézzel felkötve. Az írás a következővel kezdődik: „A felvételhez hozza magával:”
– Korrekt ugye? Sétál a szomorkás reumás beteg a rakparton, amikor hirtelen ötlettől vezérelve felugrik a harmadikra (ami tkp. második, csak a liftben van félrevezetően jelezve), hogy hadd nézzem már, milyen leleteket is kell hoznom, ha ne adj’ isten ide kerülnék.
Leírják ebben a doksiban kendőzetlenül azt is, hogy evőeszköz, bögre, WC-papír, törölköző, hálóruha, köntös, papucs nem jár idebenn. Hiába, no – ez az intézmény nem a várbeli Hilton szálló.
Arról is tájékoztatnak – a miheztartás végett –, hogyha megrongálnám pl. a hatvanéves asztal oszló lábát, azt mindenképp meg kell térítenem. Ez engem valamiért a tick-tack bumm! játékra emlékeztet. Elvégre valakinél magától is fel fog robbanni az asztalka. Attól függ csak – mint a játékban –, hogy az ember milyen sokat görcsöl mellette az élet nagy kérdésein.
A szobában durva meleg van – izomból fűtenek. Az ágy mellett húzódó cső annyira forró, hogy álmában sem szabad elfelejteni a betegnek, különben megégeti a hátsóját. Úgy nyolcvan fokos víz kering benne. A radiátor szelepe talán már ötven éve berohadt, a fűtés ezáltal nem szabályozható. Szobatársam gyűlöli a meleget, így akkurátusan nyitva tartja az ablakot tenyérnyire, néha még annál is jobban. Az egyik oldalam izzad a csőnél, a másik viszont hideg, mint a decemberi éjszaka. Nem is csoda, hogy második kórházi napomon rosszabbul vagyok, mint felvételkor.
A puklis, táskás festésű plafonon a neonvilágítás egész csinos, csak a festők rendesen összekenték legutóbb – úgy húsz éve. Azóta sem ért rá senki megtakarítani. Majd talán a következő felújításnál, abban az esetben, ha festés után le lesz cserélve az armatúra.
A sarokban a kuka duzzogva hallgat. Meg akartam reparálni, de igencsak besértődött. Azt sziszegte foghegyről: „már vagy öt éve elromlott a lábpedálom, most mért piszkálod?”.
A kórterem ajtózárából kilógó csavart fogpiszkálókkal beszorítottam, már csak azért is, hogy a fiatal doki ne azt csavargassa állandóan, ha benéz hozzánk.
De valami ultramodernt is említek: a hangtechnika teljesen meglepett. Megszólalt egy Mézga Aladár adóvevőjére hasonlító kütyü az ajtónál. Éva nővér utasítását simán, áthallás nélkül vettem benne. Megkért, hogy beszélgessek vele az ágyam melletti kagylón keresztül. Hát ez szuper! Lehet, hogy ezen a csúcskészüléken keresztül teleportál le a vizsgálatra?
A folyosón várakozáson felül ragyog az idejétmúlt linóleum mindenütt. Úgy fénylik, mint a felújított műjégpálya a ligetben, bár valamivel több helyen van megfoltozva. Elcsoszogok rajta az egyetlen férfi WC-ig. Látom, van ám itt két erős ajtó is, de egyik sem csukódik rendesen. A zárszerkezet és az ajtófélfa között legalább négyujjnyi rés tátong, így a rögzítést egy kilincsre kötött madzag segítségével lehet megoldani. A zsinórt belül egy speciálisan meghajlított csavarhoz szükséges kötni. Az illemhely belülről… azt inkább hagyjuk. Körbepucolom a kagylót és az ülőkét alul-felül – nem probléma. A gond inkább az, hogy itt sem tud elmélyülten relaxálni az ember. Alig ülök le, már hallom is, hogy valaki idegesen rángatja a zsinórt, és mogorván reklamál a folyosón: - Mi tarthat ennyi ideig, talán hozzam a ricinust?
Nem szeretnék vitatkozni, gyorsan elvégzem a dolgom, és duzzogva befordulok kézmosásra a szomszéd helyiségbe. A higiénia fontos – halljuk néha az eü. tájékoztatókban... Nos, nem mindenütt persze, mivel itt a kézmosó adagoló teljesen száraz, ki tudja mióta fogyhatott ki belőle a fertőtlenítő hatású folyadék.
Megborzongok, a hideg megcsípi a vizes bőrömet. A fürdő ajtaja és az ablak egész nap tárva-nyitva, mégis büdös van benn. Aki zuhanyozni próbál, annak mindenképpen ki kell várnia, míg a decemberi hideg lovagiasan távozik.
Hogy rohan itt bámészkodás közben az idő? Irány gyorsan ebédelni! Hopika… a lift már megint beszorult a félemeleten. Lopva nézem a várakozó, járókeretes és mankós betegeket. Kényszeredetten mosolyognak, akár a vigyorgóban.
Te is nevetsz most – ugye? Légy szíves ne tedd! Még kerülhetsz hasonló körülmények közé paraszolvenciafüggő, silány, megélhetési járulékfizetőként. Azért bizony! Semmi esetre sem az egymást követő, szakértő, felelős kormányok gazdálkodásának, és a helyi lezsírozott „béna kacsák” következetlen sipákolásának köszönhetően.
– Tudod… valahol azért mégiscsak van némi bizsergető érzés ebben az egész kórházasdiban. Ha mélyen belegondolsz, végig libabőrös lesz a karod, hisz mégsem hagynak egyedül szenvedni a nyavalyáddal. Hosszas várakoztatás után (ha kinézik belőled, hogy jattolni fogsz) végül csak összekvártélyoznak sorstársaiddal. Másfelől azonban sértődéssel vegyes aggállyal tölthet el, hogy a norvég tömeggyilkosnak – Breiviknek – három csillaggal jobb panzió dukál, pedig ugyanolyan európai betegek vagytok mindketten.
(Kórterem)