Dsida Jenő

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Dsida Jenó arcképe

Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. május 17. – Kolozsvár, 1938. június 7.) erdélyi magyar költő.


Idézetek versesköteteiből[szerkesztés]

Jövendő havak himnusza[szerkesztés]

Estharangok

Biborban fürdik már az égnek alja.
Mámortól reszket már az alkonyat,
A nap korongja bágyadtan halad,
S egy szürke felhő lassan eltakarja.

A fü között egy tücsök círipel,
Álmosan zúg a fáknak lombozatja
Zokogásomat senki meg nem hallja
És panaszomra senki sem felel.
De most!... valami jóleső meleg

Simítja végig fájó szívemet
Szempilláimat csendesen lezárom...
Langy szellő hozza erdőn, réten át
Az estharangok himnuszos dalát
És imádságba halkul zokogásom.

Az én kérésem
(részlet)

Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.

Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.

Az öreg óra énekel
(részlet)

Csak úgy hivnak: az öreg óra.
Rokkant vagyok már, vén legény,
Egyformán tétlen rosszra, jóra,
Ülök a szekrény tetején.
Jelzem meggörbült mutatóval
A jövő-menő perceket,
Sorsom nagy, álmos, untató dal:
Csak ketyegek, csak ketyegek.

Lefüggönyözve áll az ablak.
Pihen a nap már nyugaton,
Sugarai meg nem zavarnak...
Itt minden csupa nyugalom.
Mire is nap ily vén legénynek?
Jobb annak már az éji hold, -
Úgy érzem néha: nem is élek,
És álmodom csak, ami volt.

Tavaszi ujjongás
(részlet)

Újra születtünk
Zöld lobogóval
Lepkefogóval
Táncra megint!
Csókot a földnek,
Csókot a fának,
Csókot a rügynek,
Mert a hatalmas
Égi Jövendő
Hírnöke mind!

Hallga, mi szépen
Csendül a nóta,
Csörtet a csermely,
Csattan a csók!
Messze az erdő
Lombjai közt a
Nyár keze int! -
Hirdeti minden,
Hirdetem én is,
Itt a tavasz!

Nagycsütörtök[szerkesztés]

Élt valaha régen...
(részlet)

A parkban csend. Egy messzi harkály csak félve és ritkán kopogtat,
az elkígyózó sárga út egy kavicsot sem csikorogtat,
ha lábujjhegyen közeledsz, mint fű közt borzongó piciny nesz
s az ágról tovahussanó madár szárnyának csöndet intesz:

pihen a Mester! Karja lágy ívben lelóg a nádkarosszék
két oldalán, hogy hanyagul a semmibe nyúlva oszladozzék.
Ám szeme nyitva s nézi a komorzöld lombsátor nyilását,
mely utat enged, hogy a sűrűn a fénylő, tiszta égre láss át,

mint templomablakon csak néz s egyszerre te is odanézel
s orgonát hallasz búgni messze s szívedre nyúlsz tétova kézzel...
- Egy kósza kis művészinas jelenik meg a darab égen,
aki kalandos volt, édes nagyon és élt valaha régen

s oly félszegen, oly meghatón tűnik elébed és elébe,
mint festett üvegablakon az ifjan meghalt szentek képe.

Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést
jeleztek és a fullatag sötétben
hat órát üldögéltem a kocsárdi
váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indult,
végzetes földön csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis szembe sorssal
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,
a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,
legyintett arcul. Tompa borzalom
fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem: szerettem volna néhány
szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,
Péter aludt, János aludt, Jakab
aludt, Máté aludt és mind aludtak...
Kövér csöppek indultak homlokomról
s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

Pásztori tájak remetéje
(részlet)


Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett.

Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet.

Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt,

délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt.

Távolban élő kedvesemnek
(részlet)

Mikor az éjszaka árnya szemedre szürődik
s ablakodon csoda-pillangók raja zöng odakünt:
kék raja zsong, repes és muzsikál odakünt:
megbontod patyolat kicsi ágyadat, isteni gyermek.

Tarka ruhácskádat ledobálod olyankor,
hosszú rózsaszín ingecskébe buvik sima tested,
(előbb karjaidat s fejedet fúrod bele, majd
zsenge csipődre csúsztatod és combjaidat födöd el)

s míg a tükörlap fátylas, ferde tavába tekintesz,
arcom gyúl ki mögötted, előtted: engem is ott látsz
víg mosolyommal, érzed, amint fura versek
csurgó mézaranyával töltöm meg szivedet s puha szádat.

A föld és az ember megmarad
(részlet)

Üzenem neked, ki egykoron asszonyom leszel:

Ráébredtem az elhivatásra.
Vigyázok magamra.
Táplálkozom, sétálok nagyokat, alszom, figyelem izmaimat.
Egészséges és tiszta vagyok.
Vidám, fénylő és bizakodó.

S ha nálad időz gondolatom,
teltnek, erősnek akarlak,
azt akarom, hogy vigyázz magadra,
táplálkozz, sétálj, aludj nagyokat, figyeld izmaidat,
egészséges, tiszta légy, vidám és bizakodó.

Most minden gondolatom övé, ki eljövend.
Könyveket gyüjtök neki, Dantét, Dosztojevszkijt.
Verseket olvasok neki, mintha élne és értene már.
Az utcákon járva, beszélek neki az anyanyelvről,
napokon át magyarázok a francia forradalomról,
Erdélyről és az emberi sorsról.

Angyalok citeráján[szerkesztés]

Kár mindenért
(részlet)
Az űrbe röppent minden cél, kiholt vád.
A feloldozott, sirató Magdolnát
nem csókolhatják meg
többé bűnösök.

Jámbor beszéd magamról
(részlet)
Tiszta fa-sarúval
jártam síkot, dombot
s be-betartogattam,
amit Krisztus mondott.

Vers egy ághoz
(részlet)

Tavasz borít virágba? Rág a fagy?
Fakóra perzsel július heve,
vagy benned zsong az ősz gyümölcsleve?
Te élsz s az élő fának ága vagy.

Madár ha száll rád, - bármi a neve
és földre hajtó súlya bármi nagy, -
meg nem zavar, nyugodtan várni hagy:
ugyis elröppen, tudod eleve.

Naplemente
(részlet)

Fáj az éhség s a jóllakottság,
mar az ital, a szomju csíp.
Zokog a nap, a lebukó nap,
zokog az a távoli síp.

Milyen sötét lesz! Fülelő csend.
Lassan felmutatom eres
két kezemet a csillagoknak:
Nézzétek meg: üres. Üres.

Az első csók
(részlet)

Bizony, valaha nem kellett ilyet
álmodnom, hogy a párna nyugtot adjon
s társaim hulltán ne legyek ijedt,
mint gyomlálás után a megmaradt gyom, -
mikor még kis kamaszként, ki siet,
nehogy a víg sétáról elmaradjon,
fütyörésztem és rugtam a rögöt
s Ilonka várt a kertkapú mögött.

...Húsos gallyakról csöpögött az illat,
csilingoltak a fán a levelek.
Itt az idő, a titkok titka nyilhat!
Szörcsögve tört fel vágyam, mint meleg
vérbuggyanás, mikor a mellbe nyil hat
s azt hittem, roppant terhet emelek
s görnyedtem, mint virág, ha himporos had,
méhek súlyától csaknem földre roskad.

Leselkedő magány[szerkesztés]

Az emberek

Az emberek ártatlan pici borjakat
visznek a vágóhídra.
Fújtató lokomotívokat csinálnak
s meghajszolják a gyanútalan őzeket.
Az emberek kikacagják,
akik testvérnek nevezik őket,
drótsövényeket húznak, farkasvermeket,
lövészárkokat ásnak.
Az emberek uccát köveznek pokoli zajjal,
lerombolják a költők márvány-palotáit.
Az emberek rosszat beszélnek arról,
akit én szeretek.
Az emberek kitépték harangozó szívemet
s felakasztották a falra:
Róla nézik: hány az óra -
és kurjantanak, ha megáll.

Tavasz kezdetén

Néma várás ül ma a nagy világon.
Csókos szellő rengeti vágyam árját,
És kínzott szívek panaszos beszéde
Tör ki belőlem.

Vérszopó, vad zsarnok a tél. Nem enged
Szóhoz jutni. Ámde uralma tűnik
S a tavasz kegyes keze nyújt nekem most
Írt sebeimre.

Merre jártatok, kicsi, zöld gyümölcsök,
Illatos bimbók, fakadó rügyek, mind?
Mért nem jöttetek hamarább? Mi vártunk
Egyre tirátok.

Erdő...
(részlet)

Süvölt a szél a fák között
zúgva, zokogva, nyögve, fájva,
sivít a szél a fák között
s a magyar erdő magyar fája
ingatja koronás fejét.

De csak fejével bólogat,
s a törzse szikla-szent-szilárd:
lombos fejével bólogat
és nem fél, hogy az égi bárd
csattanva mellen ütheti.

Dsida Jenő sírja a kolozsvári temetőben.

Rettenetes virágének[szerkesztés]

Tűnő szekerek

Csillogva úszkál, leng a por.
Mozdulatlan az ércszobor.

Előtte lomhán nyekereg
hosszú, nehéz raj: szekerek.

Sok szürke ló döcögve húzza,
gyümölcs van bennük, sárga búza.

Némelyikben eseng az arany
s jönnek és mennek úntalan.

Kincsükből semmit ki nem tesznek,
mint évek sora tünedeznek.

Szines porba foszlik a hátuk
s a szobor nem futhat utánuk.

Ének az egész világnak
(részlet)

          Aki látott is néha engem, felejtse el az arcomat, aminthogy
én is elfelejtem: hitvány, homályos karcolat, melyen át-áttetszőn
keresztül-villan az arc igazi rajza s néha ibolyafény is rezdül,
rajzos betűk mögül kirajzva.

          Csak egy a fontos, ez a fontos, amit kiírtam és kisírtam és ami
megmozdult bolondos szívemben, e tavaszi sírban, s megmozdult és
támadva támadt, kikiáltva, hogy új világ van s új rend van a fakóra
fásult, oszladó testű vén világban.

Csöndes minden
(részlet)

Lám, lám itt csöndes minden,
egyszerű szobában lakom, fehérre
meszelt falak közt, még a falutól
is távol. Itt nincsenek dübörgő
rotációsok, nincsenek zakatoló
festékszagú, piszkos hétköznapok,
örökös itt a csend és a vasárnap.
Az ablakom a mély fenyvesre nyílik,
mozdulatlanok az örökzöld lombok,
lehet nagyokat, tisztákat lélegzeni,
a felhők is hallgatagok, szinte
odafagytak a tiszta égre.

Álnév alatt közölt verseiből[szerkesztés]

Kesergő
(részlet) (Fodor Jenő álnéven)

Az ég csodás, csiszolt opál,
a szél kis felhőt fújdogál.
Lefojtva gajdol száz torok
s vacognak a sikátorok.

Itt is lesem, ott is lesem:
Hol van az én szerelmesem,
ki elbecéz, csacskán nyafog
és jó meleg karjába fog?...

Itt is futok, ott is futok, -
ki tudja, hogy hová jutok,
ki tudja, hogy hol alszom el,
hogy hol pihenne harcom el?

Ki fél a téltől s élni fél,
feje fölött a tél ítél,
hideg, hóvalfútt alkonyon
ordas szaglássza majd nyomom.

Elmegyünk
(részlet) (Zólyomi László álnéven)

A föld remeg s a tengerek
s a föld fölé emelt terek
s a térbe ékelt holt tavak
vergődnek és vonaglanak.

Itt már a félelem arat,
itt semmi, semmi sem marad,
csak néma jaj és balga kín
a szenvedések napjain.

A kéreg minket így visel
s habár kívül nincs semmi jel,
alatta leng, felette ráng
a nyaldosó, fekete láng.

Idézetek műfordításaiból[szerkesztés]

Friederich Schiller[szerkesztés]

Remény
(részlet)


Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik -
Az ember remél mindhalálig.

Remény az út, a cél, a pálya.
A gyermek hűen él vele,
Remény az ifjú délibábja,
Remény az aggnak élete:
Ha fáradt teste sírba űzi,
Reménységét a sírra tűzi.

Emil Isac[szerkesztés]

Nagybánya

Kis házak és terek és ódon kapuboltok.
A zöld, selyemfüves kertekben csupa gyermek.
A szarvas a szagos völgyben bolyongva boldog,
s patakban a kövek, mint holt szivek, hevernek.

Az agg, özvegy torony töprenkedőn mered le,
a nyárfa és a nyírfa egymást köszöntve borzan.
Szerelmek emlékétől zenél a lányok keble,
s galambok csókolóznak, fehérek, hosszan, hosszan.

Másutt pokol a föld, itt édenkerti jóság.
Kapujában a vén Idő merengve áll ma,
kutakban víz csobog és örökkévalóság -
és nász és esküvő a holt menyasszony álma.

Róla írták[szerkesztés]

  • A költői messianizmus, a világot és az emberiséget megváltani vágyó önfeláldozás, a lírai expresszionizmus

e jellemző érzelmi témája az egyik vezérmotívum Dsida Jenő lázongó korszakainak költészetében. (Kabán Annamária: Egy versszöveg színeváltozása.)

  • Vannak versek, amelyeknek titka épp egyszerűségükben rejlik. Ilyen Dsida Jenő Nagycsütörtök című

költeménye is. (Láng Gusztáv: A világ emberarca.)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Dsida Jenő témában.
Wikisource-logo.png
A Wikiforrásban további adatok találhatóak
Dsida Jenő témában.