Egyperces novellák

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

Az Egyperces novellák Örkény István (1912–1979) legnépszerűbb kötetének a címe. Ezt írja róla önmaga a fülszövegben:

Az Egyperces novellák – írójuknak merész és nem egészen komolyan veendő kijelentése szerint – egész regényekkel, sőt regényciklusokkal felérő alkotások, annak ellenére, hogy szembetűnően rövidek. Őszerinte nem azért rövidek, mert kevés a mondanivalójuk, hanem mert kevés szóval szeretnének sokat mondani.

Használati utasítás[szerkesztés]

A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások.
Előnyük, hogy az ember időt spórol velük, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet.
Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.
Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető!
Fontos, hogy a címekre ügyeljünk. A szerző rövidségre törekedett, nem adhatott hát semmitmondó föliratokat. Mielőtt villamosra szállnánk, megnézzük, milyen jelzésű a kocsi. E novelláknak éppily fontos tartozékuk a cím.
Ez persze nem azt jelenti, hogy elég csupán a föliratokat olvasgatni. Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód.
Figyelem!
Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a novellában van a hiba.
Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!

Az élet értelme[szerkesztés]

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami. Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.

Fasírt[szerkesztés]

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle. Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

Hír[szerkesztés]

Ágyában dohányzott borsodbányai lakásán Haris Márton vájár. Miután végigszívta cigarettáját, lámpát oltott, falnak fordult és elaludt.

Pecsét[szerkesztés]

EGYE MEG A FENE
AZ EGÉSZET

[1]

Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz[szerkesztés]

–Túlélsz, pöcök.


Forrás: Örkény István: Egyperces novellák; Magvető, 1974.

A halhatatlanok[szerkesztés]

Van egy nyomorúságos, kicsi község, odacsapva a Bükk tövébe, az isten háta mögé. Körülbelül négyszáz-ötszáz lélek lakja, akik egytől egyig lent termelnek, áztatnak, tilolnak, gerebeneznek, keserves munkával keresik kenyerüket, kivéve három embert, aki trombitál.

Reggeltől estig csak trombitálnak. Libasorban járják a falut, bekóborolják minden zegét-zugát, fújva trombitájukat. Legelső a sorban egy kiszolgált tizedes, fényesre dörzsölt hadi kitüntetéssel a mellén. Álla alá piros, pepita zsebkendő van kötve, mert büszkén viseli vedlett egyenruháját, és attól tart, hogy a fúvókáról rácsöpög a nyál.

Peckes a járása, kemény a lépte. Annál többet csetlik-botlik a közbülső trombitás, aki valamikor egy vándorcirkusz zenekarában játszott, de egy nagy sátortűznél elvesztette az emlékezőtehetségét. Ennélfogva kottából játszik, amely rá van csíptetve a trombitájára. Azért bukdácsol, mert egy pillanatra se mer fölnézni a kottából; olykor-olykor egészen elveszti egyensúlyát, és nekitántorodik a kiszolgált tizedesnek, akinek trombitájából ilyenkor malacvisításszerű hangok törnek elő.

A harmadik muzsikus csak önmagának játszik. Sellői könnyedséggel lépked, meglábolja a port, sarat, elsüllyed körülötte a világ. Szemüveget visel, melynek fél szára hiányzik; ez a fele egy darab sebtapasszal van a halántékára ragasztva. Hátán egy biztosítótűvel odatűzött cédula lóg, a következő felirattal: "Akadémiát végzett trombitás művészhez illő munkát vállal disznótorban, temetésen, lakodalomban. Ne bántsd a magyart!"

Egyszer elhívták a falu legszebb lányának esküvőjére, de orvosi bizonyítvánnyal kimentette magát. A másik kettő se különb nála. A bíró behívatta őket, s a lelkükre beszélt, hogy ha már úgyse látja hasznukat a falu, legalább a testi épségükre vigyázzanak. A lenáztatók ugyanis nincsenenk fakorláttal körülvéve, meg is fulladt már bennük egy-két szerelmespár vagy a terepet nem ismerő éjszakai vándor. A saját, jól felfogott érdekükben figyelmeztette őket, hogy ne mászkáljanak a lenáztatók körül sötétedés után, de intése süket fülekre talált.

Nomármost a lent, miután kiáztatták, nagy ponyvákon száradni terítik a fűre. Ez ügyben a bíró másodszor is figyelmeztette őket, hogy ha már saját magukra nem tudnak vigyázni, legalább a ponyvákat ne tapossák össze. De ennek a háromnak beszélhetett.

Ők csak járják a falut télen-nyáron, esőben-hóban, ünnepnapon és dologidőben. A legbuzgóbbak ősszel, amikor mindent átjár a lenáztatók bűze, s a lányok meg az asszonyok combig feltűrt szoknyában dolgoznak a büdös, piócás, tintaszerű vízben. Ilyenkor körbejárják az áztatókat. A lányok, mihelyt meghallják a trombitaszót, szemérmesen leeresztik szoknyájukat, és szemmeresztve bámulnak utánuk, míg el nem tűnnek a ködben.

Évente egyszer, a lenáztatás után, tartanak a faluban kirakodóvásárt. Ilyenkor minden kisgyerek trombitáért nyaggatja a szüleit.

Ahasvérus[szerkesztés]

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol neki.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy új kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.

A végső kérdés[szerkesztés]

Ajtóm megreccsent, betört, kidőlt. Egy idegen állt a küszöbömön.

– Meghalsz, nyomorult! – kiáltott rám.

Épp a kályhára készültem rárakni. Fölálltam.

– Ön engem összetéveszt valakivel – jegyeztem meg.
– Nincs tévedés! – kiabált tovább, de már abbahagyta a tegezést. – Magának ütött az órája!

Farzsebébe nyúlt a pisztolyáért, de olyan lassan, ráérősen, ahogy egy kutyát simogatunk meg. Eközben megraktam a kályhát, alágyújtottam, néhányszor átsétáltam a szobán (mert az ember, mielőtt lelövik, végig szokta gondolni az életét), de az ő keze még csak félúton volt a farzsebe felé. Ami később történt, az is olyan vontatottan játszódott le, mint egy lassított filmfelvétel.

Ezzel kapcsolatban tisztázni szeretnék valamit. Ismerem az embereket, előre tudom, milyen rosszindulattal értelmezik majd az eseményeket. Leszögezem tehát, hogy a merénylet normális tempóban folyt le. Nem a gyilkos volt lassú, hanem az én felfogásom gyors. (Az országos átlagnak tizenötszöröse.) Aki gyorsan gondolkozik, többet lát – azt is megfigyeli, ami mások szemében összefolyik. Például, mialatt valaki ásít, én – ha jó formában vagyok – e kis idő alatt megeszem egy háromfogásos vacsorát. A merénylőm nyilván azt fogja mesélni, hogy egy fél perc alatt végzett velem, én azonban, gyors fölfogásom jóvoltából, e fél perc alatt fontos dolgokat intézhetek.

Most még csak ott tartunk, hogy a merénylő nagy keservesen előhúzta a fegyverét. Nincs ok sietségre, de ezt a halálom előtti időt okosan szeretném kihasználni. Mit tegyek hát? Hasra vágódjak? Segítségért kiabáljak? Vagy valamit a gyilkos fejéhez vágjak? Egy lelövés, ha ilyen hosszadalmas, egy csomó lehetőséget ad az áldozatnak.

Míg ő a pisztolyával bajlódott, föltárcsáztam a kezelőorvosomat. Rögtön rákezdte a panaszkodást, hogy az autóján eltört a kúpkerék. (A differenciálmű egyik alkatrésze.) Csak nagy utánajárással tudott újat szerezni. Végre szóhoz jutottam.

– Nincs sok időm. Le akarnak lőni. Mit tegyek?
– Az attól függ, hogy meg akar-e halni vagy sem.
– Hát, nincs nagy kedvem hozzá.
– Akkor ugorjon félre – mondta a kitűnő orvos.

Nem ilyen egyszerű ez, magyaráztam. Előfordulhat például, hogy egy hónap múlva agyvérzést kapok, és utána évekig élőhalottként tengődhetek… Mondjak le a gyors és kényelmes meghalásról? Hogy dönthessek, tudnom kell, hányadán állok az egészségemmel.

Ezt belátta. Fölsorolta többrendbeli szervi nyavalyáimat, és a végén, egy kis gondolkozás után, kijelentette:

– Mint ember azt tanácsolom, hogy igyekezzen élni. De mint orvos azt mondom, hogy egy ilyen jó alkalmat nem szabad elszalasztani.
– Köszönöm szépen.
– Minden jót.

Gyilkosom, mialatt telefonáltam, rám fogta a fegyvert, és szép lassan elsütötte. A kilőtt golyó, mint egy őszi légy, álmosan vánszorgott keresztül a szobán. Megvártam, félreálltam.

– Hány tölténye van még? – érdeklődtem.
– Ne ugráljon annyit – szólt rám a gyilkosom. – Mindössze három golyó van a tárban.
– Vagyis, még kettő? Akkor még bőven van időm.
– De sok bajom van magával – mondta bosszúsan.

Sebtiben elintéztem néhány telefont; búcsút mondtam kedveseimnek, barátaimnak, aztán fölhívtam egyik írótársamat, aki a spórolt pénzéből telket készült venni. Lefestettem a helyzetemet. Az én nézőpontomból, mondtam, úgy látszik, hogy az értékek nem állandóak, és a telekárak is le fognak menni. Megköszönte a jó tanácsot, és azt, hogy még ilyenkor is rá gondolok. Tőle is elbúcsúztam. Ekkor ért oda a második golyó.

Jó nagyot csaptam rá Simone de Beauvoir Mandarinok című regényével. A golyó leesett, koppant, aztán begurult a könyvszekrény alá. Körülnéztem. Asztalomon jó néhány levél hevert megválaszolatlanul. Lássunk hozzá.

Előzékeny, bár rövid leveleket írtam. Visszaléptem egy lakáscserétől a XII. kerületben, tanácsot adtam egy leánynak, aki egyszerre kettőt szeretett, lemondtam egy vacsorát, egy író-olvasó találkozót és egy keresztapaságot… Ment, mint a karikacsapás. De épp, amikor kezdtem kifogyni az időből – mert már úton volt felém a harmadik golyó –, kezembe akadt az utolsó levél, melyre hónapok óta húztam-halogattam a válaszadást. Az Állatvédő Egyesületnek a Vágóhídon működő csoportja fordult hozzám tanácsért.

„Bocsásson meg, uram – írták –, hogy jelentéktelen gondjainkkal zaklatjuk. Mi itt, a Vágóhídon, bokáig érő vérben, állandó halálhörgés közepette is hívek szeretnénk maradni az állatvédelem nemes eszméjéhez… Mit tegyünk?”

Már nincs időm levelet írni, mert a golyó, mint egy fekete dongó, csak karnyújtásnyira van… Pedig a kérdés, amit föltettek, nem jelentéktelen, hanem általános érvényű, sőt, talán a legfontosabb kérdés a világon.

Sajnos, még most, az utolsó percben sem tudok rá határozottan válaszolni. De megpróbálom. Gyors észjárásom jóvoltából van még egypár pillanatom hátra.

Még tíz megoldás is eszembe juthat.

Még öt. Még három.

Még kettő.

Még egy.

Sajnálom. Nem sikerült. Forduljanak máshoz.

In memoriam dr. K. H. G.[szerkesztés]

Hölderlin ist Ihnen unbekannt?[1] – kérdezte Dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta Dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta Dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte Dr. K. H. G.-t.


  1. „Ismeri Hölderlint?”

Külső hivatkozások[szerkesztés]