Henry Moore

Henry Moore (1898 – 1986), angol szobrász

Idézetek

Moore alanti idézetei többnyire a művészetről szólnak.

Ha egy műben elvont és emberi elemek ötvöződnek, mélyebb, teljesebb jelentést kap.
Kínálhatunk kultúrát a tömegeknek, de ebből még nem következik, hogy be is tudják fogadni. A kultúra asszimilálálsában mindig jelen kell lennie a felfedezés, az öntevékenység örömének; máskülönben a kultúra idegen elem marad, s kívül esik a mindennapi élet vágyain és szükségletein.
A mű azáltal lesz egyszerű, hogy valamilyen nagy formára törekszünk, amely nagy mondanivalót fejez ki.
Másodrendű művész sohasem válik elsőrangú mesterré pusztán azáltal, hogy megváltoztatja művészetének anyagát vagy stílusát. Mert érzékenysége, formalátása, emberi tulajdonságai ugyanazok maradtak, és ezektől függ, hogy jó vagy rossz, első- vagy másodrangú művész-e.
Ha mindent szabad, művész és közönség egyaránt unatkozni fog.
A művészet célja nem a pénzszerzés. Semmi gyakorlati célja nincs. Arra való, hogy mi, emberek, felfogjuk – elsősorban az érzékeinken keresztül – , milyen csodás világban élünk.
Aki szobrával hús-vér alak látszatát igyekszik kelteni, például a hajszálak, és az arc gödröcskéinek érzékeltetése által, az a bűvész színvonalára süllyed.
Az üreg éppen úgy hordozhat formai jelentést, mint a szilárd tömeg.

Forrás: Bölcsességek könyve, Szalay Könyvkiadó, 1999. ISBN 963-9178-27-6 (Henry Moore: A szobrászatról. Bp., 1985.)

Király és királyné

ülnek a tájban
ülnek a tájban
mozdulatlanul
súlyos kezük ölükbe ejtve
mögöttük dombok mezők
nézik a felhőnyájak vonulását
Nap Hold csillagok gyúltát hamvadását
hallgatják némán
lábuk előtt a víz
torlódó szerteporló hullámainak robaját
kerekre-koptatott
kavicsok ovál kagylók koccanását
párban örökké
szikár meztelen testüket kitárva
szélnek hónak esőnek
szembefeszülve
az idő meg-megújuló
lovasrohamaival
fejükön a korona rezdületlen
ülnek a tájban
ülnek a tájban
felmagasodva ősi
nyugalomban király királyné