Iszaak Emmanuilovics Babel

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Iszaak Emmanuilovics Babel (Ogyessza, 1894. július 13. (*Julián-naptár sz. július 1.) – Moszkva, 1940. január 27.), orosz író.

Babel arcképe

Lovashadsereg[szerkesztés]

(Elbeszélések)

Gedali[szerkesztés]

– A lengyel zárta be a szemem – suttogta az öreg alig hallhatóan. – A lengyel: veszett kutya, megragadja a zsidót, és kicibálja a szakállát, eh; a kutya! S most őt verik, a veszett kutyát. Ez nagyszerű, ez a forradalom! De jön az, aki a lengyelen elverte a port, és így szól hozzám: „Add csak ide a gramofonodat, Gedali.” – „Én is szeretem a muzsikát, pan” –válaszolom a forradalomnak. „Nem tudod te, hogy mit szeretsz, Gedali, de majd ha beléd lövök, akkor megtudod, és nekem lőnöm kell, mert én a forradalom vagyok…”
– Neki lőnie kell, Gedali – mondom az öregnek –, mert ő a forradalom.
– De a lengyel is lőtt, szerelmetes uram, mert ő – az ellenforradalom. Maguk meg lőnek, mert maguk a forradalom. A forradalom pedig kellemes dolog. De a kellemesség nem szereti az árvákat a háznál. A jó dolgokat jó emberek csinálják. A forradalom a jó emberek jó dolga. De jó emberek nem ölnek. Így hát a forradalmat gonosz emberek csinálják. De a lengyelek szintén gonosz emberek. Vajon ki mondja meg Gedalinak, hogy hol a forradalom és hol az ellenforradalom?
     (48. oldal)

Az első libám[szerkesztés]

– Gazdasszony – szóltam –, enni kéne…
Az öregasszony rám emelte vaksi szemének szétfolyó fehérjét, majd újra a földre nézett. – Elvtárs – szólalt meg rövid hallgatás után –, ezek a dolgok már annyira a begyemben vannak, hogy legszívesebben felkötném magam . . .
– Hej, az anyja keserves istenit a lelkének – morogtam bosszúsan, s mellbelöktem a vénasszonyt –, tán azt hiszi, hogy vesztegetem itt a szót...
Megfordultam, s nem messze megpillantottam egy gazdátlanul heverő kardot. Egy jól megtermett liba ténfergett békésen az udvaron tollát tisztogatva. Elkaptam, a földhöz nyomtam; a liba feje megreccsent a csizmám sarka alatt, megreccsent és szétloccsant. Fehér nyaka elnyúlt a trágyalében és szárnya odaszorult holt teste alá.
– Hej, az anyja keserves istenit a lelkének! – mondtam, s a kardot a libába szúrtam. – Süsd meg ezt nekem, asszonyság!
Az öregasszony vaksi szeme felém villogott a szemüveg mögül, felemelte a libát, kötényébe csavarta, és bevitte a konyhába:
– Elvtárs – szólalt meg rövid hallgatás után –, legszívesebben felkötném magam – s magára zárta az ajtót.
Kint az udvaron a kozákok letelepedtek az üst köré. Ott ültek mozdulatlanul, mint valami ősi szertartás papjai, s rá se hederítettek a libára.
– Úgy látszik, közébünk való ez a legény – mondta az egyikük rólam beszélve, s kanalazni kezdte a levest.
(…)
Az éjjel bebugyolált alkonyati leplének éltető nedvébe, az est tüzes homlokomhoz nyomta anyás tenyerét…
Hatan aludtunk ott, a rongyos, csillagokat láttató tető alatt, egymásba gubancolódott lábbal, egymást melengetve. Álmokat láttam, álmomban nőket, és csak a gyilkosságtól bíborvörös szívem, csak a szívem mállott szét csikorogva.
     (54-56. oldal)

Útban Brodi felé[szerkesztés]

Bánkódom a méhek miatt. Az ellenséges hadseregek kiirtották őket. Volhíniában nincs többé méh.
Meggyaláztuk a kaptárakat. Kénnel kifüstöltük és puskaporral felrobbantottuk őket. A füstölgő rongyok szörnyű bűzt árasztottak a méhek szent köztársaságában. Haldoklás közben lassan repdestek és alig hallhatóan zsongtak. Kenyér híján karddal vetettük magunk a mézre. Volhíniában nincs többé méh.
A hétköznapi gaztettek sora úgy szorongat szakadatlanul, mint egy súlyos szívbaj. Tegnap volt az első nagy mészárlás napja Brodi alatt.
     (61. oldal)

Egy ló története[szerkesztés]

– Mi a csudát írdogálsz, a fene vinne el?
– Különböző gondolatokat vetek papírra, a katonai eskühöz híven – válaszolt Hlebnyikov, és a politikai biztosnak egy beadványt nyújtott át, amelyben az állt, hogy kilép a bolsevikok kommunista pártjából.
(…)
Ott állt egy helyben, kezét a nadrágvarráson tartva, egész testében remegett, körös-körül nézett, mintha azt méregetné, merre meneküljön. A politikai biztos egész közel lépett hozzá, de elvétette a lépést, Hlebnyikov ugrott egyet és teljes erőből futásnak eredt.
– Eljátszottál! – ordított fel vadul, felugrott a fatönkre, leszaggatta magáról a zubbonyt; és körmével a mellébe vájt.
– Üss, Szavickij! – kiáltotta földre rogyva. – Üss, ahol érsz!
Becipeltük a sátrába, a kozákok segítettek. Teát főztünk neki, cigarettát sodortunk. Egyiket a másik után szívta, és egyre csak reszketett. Csak estefelé csillapodott le a parancsnokunk. Többé szóba se hozta hóbortos beadványát, de egy hét múlva elutazott Rovnóba, orvosi felülvizsgálatra jelentkezett, és mint hatszor sebesült rokkantat leszerelték.

Így vesztettük el Hlebnyikovot. Az eset nagyon elszomorított, mert Hlebnyikov csendes ember volt, természete hasonlított az enyémre. Az egész században egyedül neki volt szamovárja. A nyugodt napokban forró teát iszogattunk kettesben. Azonos szenvedélyek háborgattak mindkettőnket. A világot mindketten egy nagy májusi rétnek tekintettük, egy rétnek, ahol csak asszonyok meg lovak járnak.
     (99-101. oldal)

Zamosztye[szerkesztés]

A hadosztályparancsnokság meg a hadosztálytörzs ott feküdt három versztányira Zamosztyétől a letarolt mezőn. A sereg éjszakai támadásra készült a város ellen. A hadseregparancs megkövetelte, hogy az éjszakát már Zamosztyében töltsük, és a hadosztályparancsnok várta a győzelmi jelentést.
Esett az eső. Az elöntött földön szél és sötétség szálldogált. A csillagokat kioltotta a felduzzadt fellegek tintája. Az elcsigázott lovak sóhajtozva váltogatták a lábuk a sötétségben. Nem volt mivel etetni őket. A lovamat a bokámhoz kötöttem, betekertem magam az esőköpenyembe, és lefeküdtem egy vízzel teli gödörbe. A szétázott föld a sírhantok megnyugtató ölelését tárta felém. A ló megfeszítette a kötőféket, és lábamnál fogva tovavonszolt. Valahol egy maroknyi füvet talált, azt kezdte csipegetni. Ekkor elaludtam, s álmomban egy szénával teli fészert láttam. A fészer felett, aranyos porban búgott a cséplés. Búzakévék repdestek az ég felé, a júliusi nap estébe hajolt, az alkonyat serpenyője a falu fölé borult.
Beolvadtam néma nyoszolyámba, s a tarkóm alatt levő széna simogatása szinte eszemet vette...
     (168. oldal)

A rabbi fia[szerkesztés]

És most, Vaszilij, harmadik napja annak, hogy a tizenkettedik hadsereg ezredei megnyitották a frontot Kovelnél. A városban felmordult a győztesek hányaveti ágyúzása, seregeink meginogtak és összekeveredtek. A politikai osztály szerelvénye ott vánszorgott tova a mezők halott hátán. És a páratlan szörnyű Oroszország, mint a ruhatetűk falkái, ott taposott háncsbocskorában a vasúti kocsik két oldalán. Tífuszos paraszttömeg görgette maga előtt a katonahalál megszokott terhét. Fel-felugrándozott vonatunk lépcsőjére, de a puskatus-ütések leseperték onnan. Szipogott, csikorgott, rohant előre és hallgatott. A tizenkettedik versztánál, amikor már kifogyott a burgonyám, egy halom röplapot dobtam ki közéjük. De csak egyetlenegy akadt, aki a röplap után nyújtotta mocskos, halott kezét. Én ráismertem. Ilja volt, a zsitomiri rabbi fia. Azonnal ráismertem, Vaszilij. Mily nyomasztó volt így látni a herceget, nadrág nélkül, hétrét görnyedve a katonateher súlya alatt, úgyhogy a szabályokat megsértve, beemeltük a kocsinkba.
(…)
Meghalt, még mielőtt Rovnóba érkeztünk volna. Meghalt az utolsó herceg, versek, imaszíjak és kapcák közepette. Egy isten háta mögötti kis állomáson temettük el. És én, aki ősi testembe alig bírom begyömöszölni képzeletem viharait – én fogtam fel testvérem utolsó leheletét.
     (198-200. oldal)

Források[szerkesztés]

Iszaak Babel: Lovashadsereg (fordította: Wessely László.) Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1965; Olcsó Könyvtár (nincs ISBN).

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Wikiforrás
Iszaak Emmanuilovics Babel szerzőhöz kapcsolódó forrásszövegek a Wikiforrásban.
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Iszaak Emmanuilovics Babel témájú anyagokat.