Jávori István (író)

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Jávori István József (Miskolc, 1960. szeptember 20. –) általános iskolai tanár, író, költő.

Idézetek[szerkesztés]

Szemétkiállítás[szerkesztés]

Karinthy Frigyes humoreszkjében - a Röhög az egész osztályban - valamelyik ördögi napon az író középiskolás korában a barátaival az egyik osztályteremben szemétkiállítást rendezett. Az újdonatúj, szép, nagy politúros szemétládából kiszedték a szemetet, és szépen eltrancsírozták a tetején: almacsutkák, kenyérbelek, szalonnahéjak, régi vasak, tollszárak, összegyűrt papírrepülők díszelegtek, vigyorogtak a meghökkent nézőkre a bejárati ajtó mellett. Ráadásul – mivel ez a merész pimaszság újdonság volt a gimnáziumban – még belépődíj mellett mutogatták is más osztályok kíváncsi nebulóinak.

Kisvárosomban a szemétben válogatók, turkálók – guberálók – egy része, bár valószínűleg nem olvasta a Tanár úr kérem tréfás novelláját, mégis naponta megismétli e szemétátrendezést a város tucatnyi pontján.

A nyitva hagyott konténerekből a házibarátként visszajáró, kavargó szél széthordja a szemetet, s a rendpárti őslakosok sziszifuszi munkája – a hulladék-összeszedés – napról napra hiábavaló. Persze, ha csak ez lenne a baj, hogy a szárazkenyér-kutatás, üvegek, fémdarabok, használható ruhák, cipők újrahasznosítása után tárva-nyitva marad a kukák teteje… De gyakran a tárolókba bedobott szemeteszsákok kikerülnek a biztosnak vélt rejtekükről, s a dolgos kezek csak rázzák, rázzák szanaszét a szemetet!

Van, aki magányosan jár, szégyelli magát, lehajtott fejjel, osonva, embert kerülve jár, körül-, körülpillantva (űzött vadként) kutat. Ő visszahajtja a fedelet, vigyáz a rendre, a tisztaságra. Kevés lehet a nyugdíja, esetleg a munkanélküliség öregítette, ráncosította meg idő előtt, talán egykor volt valaki: megbecsült esztergályosként vagy festőként, kereskedőként, tanárként kereste a kenyerét, de az is lehet, hogy cikkeket írt régesrég a helyi közéleti folyóiratba?!

A másik kopott biciklivel közlekedik, nejlonszatyrok sokaságával a kormányon, a csomagtartón. Ő válogatva gyűjt; sasszemmel szúrja ki a számára még használható lomokat, közben szerteszét dobálja az útbaeső felesleget. Dühösen, szinte bosszankodva balsorsán dobál, élvezettel idegesít másokat azzal, amit tesz. S ha más, hozzá hasonló sorstársat lát feléje közeledni, durva szavakkal elzavarja a vadászterületéről.

Kis idő múlva érkezik egy család: népes csoport pereputtyostul. Míg apuka nekivetkőzve, anyuka botdarabbal válogat, a félmeztelen gyerekek addig önfeledten játszanak a hulladéksziget környékén, sőt néha benne az egyik lakályos konténerben is. Ilyenkor némi hangoskodást és csordogáló folyadék, bűzös félszilárd anyag illatát kapja ajándékba a környék levegője.

Sajnálom ezeket az embereket, mert nem jó dolgukban járják a város utcáit, tereit, hanem azért, mert ilyen kegyetlenül kilátástalan, rossz, hátrányos életminőségben kell élniük. Magunkat – a szemetes város látványán szomorkodókat – szintén, mert nap, mint nap szeméthalmok között kell élnünk. S lakásunk ablakából kitekintve – a monoton szürke házfalakat látva, a depressziós betontenger közepén – ez bizony még inkább lehangoló.

A városban sétálva gyakran látom, hogy a szél miként fújja, fújdogálja a reklámújságokat, szórólapokat, hogyan görgeti a műanyag üdítőpalackokat, fém sörösdobozokat; napraforgóhéj, gyümölcsmaradványok mindenfelé. Kitaposott virágok, kiégett fű a parkokban, benzinfoltok a járdán, tönkretett új játszóterek, megrongált pihenőpadok: tovább is van, mondjam még … ? Ezeket vajon ki tette?!

Gyakran tapasztalom, hogy a többmilliós, vadonatúj autóból kiszálló fiatalemberek milyen gondosan ürítik ki a kocsijuk hamutartóját – a földre, gyepre! Van, aki a teherautójából messzi útról hazatérve beáll a parkolóba, s papírdobozokkal (nem szétszedve, összelapítva) telerakja az aznap kiürített tárolókat. Vajh, a háztartási hulladék hová kerül majd?!

Mindez egy régi reklámszlogen kérdve felszólítását idézi fel bennem:

Kedves városlakó! „Nem bántja a szemét?!”

(Kazincbarcikai Közélet, 2006. október 19.)

Hat haiku[szerkesztés]

1.
Vörös óriás

kő, ember elég
az Isten szerint elég.
forr a tenger is

2.
Alien

macskanyávogás
szörnyen szükségem van rád
bordareccsenés

3.
Terminátor

időutazás
a jövő elkezdődött
fémmosolyában

4.
Az őslények pusztulása

meteorzápor
szauruszok szaladnak.
pokol a világ

5.
Félelem

szürke szivárvány
emlék-lepkeszárny villan:
fényes félhold fél

6.
Asimov

felnövekedtünk
törvényein humánus
robotok atyja

(Változástenger, 2008 - 54-55. oldal)

Reform a Balatonnál[szerkesztés]

2009-ben az iskolák és a kórházak megreformálása után a Balaton sem kerülhette el a sorsát. A magyar tengernél is alkalmazni kezdték az Ésszerűsítési Minisztérium szakemberei a már máshol jól megismert, bevált megszorításokat. Minek egy tónak két part? Egy északi meg egy déli. Az egyik oldalon a sok kis, apró strand gazdaságtalanul működik, hisz ott hirtelen mélyül - a ráadásul hidegebb – víz. Elég lesz az egyik – mondjuk Pestről nézve a bal oldalon lévő: déli - partszakaszt megtartani, ahol hosszan sekélyes a kellemesen meleg víz, s messzebbre be lehet menniük a habokba az itt fürdőzőknek.

A racionalizálás következő szakaszában holland minta alapján kékcápákat telepítettek a Balatonba. Ezek viszont tengervízhez szoktak, úgyhogy sósítani kellett az édesvizet. Először csak a nyíltvízi medencéjük lett tengeresítve, de aztán célravezetőnek tűnt az egész tavat elsózni.

A nemzetközi gazdasági versenyhelyzet egyre jobban fokozódott, ehhez is alkalmazkodnunk kellett. Vetélytársaink, szomszédaink egyre inkább kenterbe vertek minket. A tavaikban nílusi krokodilokat felvonultató lengyelek mellett szégyenkeztünk már azon is, hogy a szlovákok delfinekkel, a románok tengeri tehenekkel, a Baltikum-béliek fókákkal hagytak faképnél bennünket.

A cápák megjelenése azonban jótékonyan hatott a Balatonban úszkálgató emberekre, hisz – miközben azok a ragadozók elől menekültek – érezték, hogy a sós vízben könnyebbé válik a testük. Főleg deréktól lefelé… Sajnos az édesvízi halak nem méltányolták az átalakítók nemes szándékait, s kipusztultak: egyrészt a sós víztől, másrészt a nagyétkű cápák fogazatától. A tengeri farkasok viszont bőségesen elszaporodtak, így fürödni már egyáltalán nem lehetett a csodaszép mélykék vízben, viszont nagyszabású cápavadászatokat rendezhettek a jachttulajdonosok az országvezetőknek.

A cápák vesztét a holland minta elvetése okozta. Az Ésszerűsítési Minisztériumba ugyanis fejcserés támadás következtében – ez azt jelenti, hogy: minden miniszter talpon maradt a kormányban, csak megkapott egy másik tárcát - új elvpolgártárs került, aki az amerikai mintát preferálta. Ő a cetekre esküdött. Költségeket nem kímélve – hisz a megszorításoknak csak így van értelmük – hozattak egy bálnapárt az északi-tengerek egyikéből. Szegény emlősóriásokat nagyon megviselte az utazás, úgyhogy – amikor megérkeztek – nyugtalanul, hatalmas hullámokat vetve fickándoztak a Balaton – közben - cápátlanított vizében. Ki-, kicsapott a habos víz a megmagasított gátakon keresztül is, s az óriásira duzzadt hullámok – az egypartú tavat – veszélyesen sekélyessé tették.

A Greenpeace világpolgárainak tengeri emlős-védő ügyosztályának aktivistái azonnal Magyarországra siettek. Tiltakozásukat követően a bálnákat rögvest - eredeti élőhelyükre - vissza kellett szállítania a magyar kormánynak.

Az egykor csodálatos tó mocsarasodni kezdett, szigetek tömkelege emelkedett ki a bűzös víztócsákból. Az új választásokon elsöprő fölénnyel győzedelmeskedő – egykori ellenzéki – párt nem tehetett mást: lecsapoltatta a posványos mocsarakat.

A néhai Balaton helyén napjainkban egy új, forró sivatag sós homokdűnéi vándorolnak a fel-, feltámadó sirokkóban. A globális felmelegedés miatt amúgy is megváltozott országban már fel sem tűnik, ha errefelé téved egy-egy tevéken kóválygó karaván vagy burnuszba csavarva rejtőző kis létszámú, de jól felfegyverzett betyárcsapat.

(Változástenger, 2008 - 80-82. oldal)

Az utolsó ember[szerkesztés]

kínzó csendmagány
kérésznép sírja felett
dögvész a Király

(2009. július 30.)

A haiku ihletője: Mary Shelley: Az utolsó ember című regénye.

60[szerkesztés]

Sajó-menti város ma
hatvanéves Barcika
völgykatlan és szobortár
barátságos téged vár

vegyipari fellegvár
Várdombján már nincsen vár
földje fölött kék az ég
hamu alatt parázs ég

fő utcáján sok a bank
aszfaltján csörömpölt tank
56-ban csillag hullt
egy ideje beborult

kanyargósak az utak
néha kiönt a patak
bányász múlt és erőmű
gémeskútnál zöld a fű

büszke iskolaváros
sok kis háza tornácos
szürke panel rengeteg
roma kislány elmereng

valahogy eddig is volt
jövő titka homályfolt
remény 40 év múlva
100 éves lesz Barcika!

(Kazincbarcika, 2014. január 31.)

Egy pingpongasztal pusztulása[szerkesztés]

A hetvenes évek elején születtem, ekkor betonozták 4 vaslábam fölé az asztallapot kőkeményre az építőmesterek. A Kun Béla Általános Iskola előtti játszótéren feszítettem büszkén egy bitumenes – 5 X 4 méteres –, kicsit lejtős terület közepén.

Sokan megfordultak a közelemben: játszottak rajtam 21-es, majd 11 győztes pontig tartó szetteket. Akadtak, akik nem rendeltetésszerűen használtak: üldögéltek rajtam magányosan vagy csapatostul; nagy, műanyag labdákat dobáltak vashálóm felett. Kisfiúk modellkocsikat tologattak autópályának használva betontestemet. De az sem bántott, ha homokot szórtak rám, s pici gyerkőcök hegyeket, völgyeket mintáztak képzeletük kifogyhatatlan játékaként.

Vagány városi (sokszoros) diákolimpiai bajnokok ütötték rajtam a kaucsuklabdát ficseri tavaszokon, napfényes nyarakon, ködfátyolos őszökön át, néha még a zimankós télben is.

Csak a szél ne fújjon, mert akkor vicces perceknek nézhettek elébe!

Ősz hajú papák is hajladoztak, izzadva az asztalitenisz-csaták során, biztatva az apró unokákat, hogy az ügyesség megszerzése: bizony gyakorlás, kitartás kérdése.

Bosszantott, ha sörösüvegekkel dobáltak, vagy ha rámlöttyintettek – borostás alakok – néhány kortynyit kerítésszaggatójukból, netán cigarettacsikkeket nyomtak el sarkaimon.

Forgózó – körbe-körbefutó – játszadozó diákok fiatal jókedve feledtette velem, hogy múltak az évek, és esőáztatta, hófútta, napporította idők öregítenek.

A rendszerváltó idők hozadékaként az általános iskola neve megváltozott, a közelembe büfé-fagyizó épült, s a viharos esőket követő égszakadások kivájták, egyre mélyülő patakmederré alakították a közelemben haladó gyalogutat. A szomorúfűzfák törzse is vastagabbá vált: évtizedek jöttek, mentek.

A fagy vékony vonalakat repesztett belém, ezek egyre szélesedtek, lyukak tátongtak rajtam, s eljött az a nap is, amikor már komolyan kellett vennem a rongálókat.

Vashálóm a város asztalai között egyedüli módon állja még a sarat, de hátamból már egyre több darabot törtek le, és most – 2006 végén – eljött az a számomra szomorú idő, a természet- és emberi rombolás visszafordíthatatlanná vált: széttöredezik betontetőm, itt a vég…

Vajon a pingpongasztalok reménykedhetnek-e a feltámadásban?

(Kazincbarcika, 2006. december 16.)

45. évfordulóra[szerkesztés]

Szép Árpádunk 45 éve
Kun Bélaként jött a vidékre.
Iskolát épített a város,
Igazgató: Danada János.

Úttörők meneteltek régen,
Tornabemutató a téren,
Zászlónkat fújta az őszi szél,
Korcsolyát húztunk, ha itt a tél.

Papírköteg húzta a vállunk,
Nyáron Szepezden várt a tábor,
Élenjártunk tudásban, sportban,
Nemzedékek nőttek fel sorban.

Diákseregek jöttek, mentek,
Évtizedek gyorsan peregtek.
Múltról mesél sok poros irat;
Van, kit sárguló fotó sirat.

A jelenben ott él a múlt, rég
Emlékezünk, nem felejtünk még.
Árpád-ház? Tudás temploma ez,
Szorgos diákok otthona lesz!

(Kazincbarcika, 2015. november 30.)[1][2]

Az utolsó könyv[szerkesztés]

Az Utazó megállt mellettem, s bársonyos barna szemével rám nézett.

– Mit szólsz hozzá? – kérdezte szomorúan.

Megdöbbenve olvastam, hogy rég elhunyt miniszterelnökünk barnuló csontjait fehér kesztyűs kezek emelték ki a mély sírból, s a lábszárcsontokon ott lógtak a cipők. Óvatosan, lassú mozdulatokkal dolgozott az exhumálást végző személy, aki féltő gonddal, szinte simogató aprólékossággal szedte össze a maradványokat.

A múlt nem hagyja magát, jelen akar lenni.

Úgy, mint a könyvekben. Jelenné válik a történelem, a régi gondolat. A képzelt világ újjászületik minden új olvasóban, néha folytatódik is...:

Bornemissza Gergelyt fehér galamb kísérte egész életén át. A szegény, jó vitéz nem őszült meg soha, rabbilincsben állt egy rozsdás lámpavas alatt.

A grundon ház épült, Nemecsek sírján virág nyílt.

Ivánt, a Hontalant már nem háborgatta sem a hold, sem a kegyetlen Ponczius Pilátus lovag, Júdea ötödik helytartója.

Vitay Georgina – a szép árva kislány – túlélte a 2. világháborút, talán még az ötvenes éveket is...

Harry Potter, a villámsebhelyes fiú elvarázsolta az egész világot, s a távoli Magyarországot is.

Winston Smith újra megtalálta és megszerette a Nagy Testvért.

Az űrhajó leszállt az elpusztult bolygón. A robotok megvizsgálták a porlepte, felperzselődött nagyvárosok maradványait, az apró falvak hamuvá lett házait, kertjeit. Megmerevedtek: a „túlélők” torz csontvázai előtt, a néhány csontdarabra kötözött bombamaradványtól.

Egy kazamata mélyén egy üregben furcsa tárgyra bukkantak. Szétszedték, elemezték, savval maratták, tűzben égették...

Az Utazó elmosolyodott: a robotok megtalálták az utolsó – viszonylag épen maradt – könyvet.[3]

(Változástenger, 2008 - 31-32. oldal)

Segítség[szerkesztés]

Szárnyas angyalok arra kérnek,
Segítsek én a muszlim népnek!
Jézus a Koránban próféta,
Béke legyen hívó szózata.

Holnap mecset épül házamnál,
Minaretről müezzin kántál.
Hitetlenül áll Európa,
Igazhitűeknél a labda.

Száz szögesdrótnál sírnak, fáznak.
Kis lélekvesztőn sírba szállnak.
Közülük százból tíz áldozat!
Egy fegyver után titkon kutat.

Van, ki a jobblétért jött ide;
Van, ki az életét mentette;
Van, ki a családját kereste;
Van, ki a bosszúját tervezte.

Szárnyas angyal, arra kérlek,
Segíts, hogy holnap is jól döntsek!
Jézus a Koránban próféta,
Béke legyen hívó szózata.

(Kazincbarcika, 2016. július 21.)[4][5]

Szállóige[szerkesztés]

„Nincs szörnyűbb és szánalmasabb a rossz és gonosz törvények következetes végrehajtóinál.”[6]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
  1. 45. évfordulóra (Jávori István blogja)
  2. Megjelent 2016 májusában az Ő-szülő Kikelet című irodalmi folyóiratban is.
  3. „JEGYZET - Ez az egyperces novellám A NAGY KÖNYV honlapján az OLVASÓINK ÍRTÁK rovatban jelent meg 2005. november 16-án. A középső részben idézetek, utalások olvashatók a TOP 12-be jutott regények közül 6-ról. Gondolom, sokan segítség nélkül is felismerik őket:
    1. Gárdonyi Géza: Egri csillagok
    2. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
    3. Michail Bulgakov: A Mester és Margarita
    4. Szabó Magda: Abigél
    5. J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve
    6. George Orwell: 1984”
  4. Megjelent 2016 szeptemberében az Ő-szülő Kikelet című irodalmi folyóiratban.
  5. Facebook-bejegyzés (2016. július 21.)
  6. Facebook-bejegyzés (2016. február 18.)