Ugrás a tartalomhoz

Jerome David Salinger

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Jerome David Salinger
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Jerome David Salinger, (New York, 1919. – 2010. január 27.) amerikai író.

Idézetek

[szerkesztés]

Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem.

– A Zabhegyező első mondata
  • Penceyben az Ossenburger-szárnyban laktam, az új hálókban, ahol csak felsősök és gólyák laktak. Én gólya voltam, a szobatársam felsős. Azt a részt egy Ossenburger nevű tagról nevezték el, aki a Penceybe járt valamikor. Később marha sok pénzt szerzett. Olcsó temetkezési irodákat nyitott mindenfelé az országban. Öt dollárért temette a tagokat fejenként. Látnod kellett volna a kis öreget. Azt hiszem, zsákba gyömöszöli a hullákat, aztán bevágja őket a tengerbe. Egyébként egy vagon pénzt adott Penceynek, és erre az egyik szárnyat róla nevezték el. Mindig feljött az év első meccsére a böhöm nagy Cadillacjén, és mi felálltunk a tribünön, rárogyasztottuk az eget, mármint az éljenzésünkkel. Aztán másnap reggel a kápolnában beszélt, pokoli dumája volt, eltartott vagy tíz óra hosszat. Szakállas viccekkel kezdte, meg akarta mutatni, milyen rendes tag. Nagy dolog! Aztán arról beszélt, hogy ha valami baja volt az életben, sose szégyellt térdre borulni és imádkozni Istenhez. Azt mondta, hogy nekünk is mindig imádkozni kellene. Beszélgetnünk az Úrral, meg minden - akárhol vagyunk. Mondta, hogy Jézus a mi pajtásunk, meg hogy ő mindig beszélgetni szokott Jézussal, még vezetés közben is. Ez fájt! El tudom képzelni azt a gennyes állatot, amint éppen első sebességre vált, és közben Jézuskához fohászkodik több hulláért. Az egyetlen jó az egész beszédben a közepe volt. Éppen azt magyarázta, hogy ő milyen nagymenő meg milyen nagy koponya, meg minden, mikor Edgar Marsalla, aki az előttem levő sorban ült, hirtelen egy öblöset fingott. Elég disznóság ilyet csinálni templomban, meg egyáltalán, de jót röhögtünk rajta legalább. A jó öreg Marsalla! Majd szétvetette a kápolnát. Nem röhögtünk hangosan, Ossenburger úgy csinált, mintha nem hallotta volna, de az öreg Thurmer, a diri, szintén ott ült a szószéken, és a fejem rá, hogy ő hallotta. Öregem, állatian odavolt. Nem szólt egy büdös szót se, de másnap este bezáratta az osztályt, feljött, leadott egy nagy lelkifröccsöt; azt mondta, aki ilyen fegyelmezetlen a kápolnában, az meg se érdemli, hogy Penceybe járjon. Noszogattuk Marsallát, hogy még egyet eresszen meg az öreg Thurmer beszéde közben is, de nem volt formában. Hát szóval ez volt Pencey, az Ossenburger-szárny, az új hálók.
– A Zabhegyező harmadik fejezet, második bekezdés
  • Ez az egész, amit el akartam mondani. Elmondhatnám talán még azt is, mit csináltam aztán, mikor hazamentem, hogyan betegedtem meg, meg minden, milyen iskolába megyek jövő ősszel, ha innen kikerülök, de ehhez már nincs kedvem. Tényleg nincs. Ez a téma jelen pillanatban nem nagyon érdekel.
Nagyon sokan, főleg ez a pszichoanalitikus pofa itt, azt kérdezik, igyekszem-e beilleszkedni az ottani rendbe, ha jövő szeptemberben visszamegyek az iskolába. Ez olyan hülye kérdés, szerintem. Mert honnan tudná az ember, mit fog csinálni, amíg meg nem csinálta? A válasz: sehonnan. Én azt hiszem, igyekszem majd, de honnan tudjam? Esküszöm, hülye kérdés.
D. B. nem olyan rémes, mint a többiek, de ő is rengeteget kérdez. Múlt szombaton átjött autón, azzal az angol pipivel, aki az új filmjében játszik, amit most ír. Eléggé megjátszotta magát a pipi, de azzal együtt nagyon jó bőr. Egyébként mikor elment megkeresni a női vécét, valahova a fenébe, a túlsó szárnyra, D. B. megkérdezte, mit gondolok erről az egészről, amit most neked is elmondtam. Nem tudtam, mi a frászt feleljek. Ha tudni akarod az igazat, nem tudom, mit gondolok róla. Sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem. Csak azt tudom, hogy mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem. Még például Stradlater és Ackley is. Azt hiszem, még az az átkozott Maurice is. Röhejes. Soha senkinek ne mesélj el semmit. Ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.
– A Zabhegyező befejezése

  • A történet, amit aznap éjjel felolvasott Frannynek, Seymour egyik kedvenc olvasmánya volt; egy taoista mese. Franny a mai napig esküszik rá, hogy emlékszik Seymour felolvasására:
Mu herceg, Csin fejedelme, így szólt Po Lóhoz: „Te magad tisztességben megöregedtél. Tudsz-e ajánlani valakit a fiaid közül, akit helyetted elküldhetnék lovat vásárolni?” Po Lo így felelt: „a jó lovat meg lehet ismerni a tartásáról meg a külsejéről. De az igazi táltos – amelyik nem veri fel a port, s nyom sem marad utána –, az olyan felismerhetetlen, olyan megfoghatatlan, akár a levegő. Az én fiaim tehetségéből erre nem futja; van annyi eszük, hogy meg tudják különböztetni a jó lovat a rossztól, de nem ismerik fel az igazi táltost. Van azonban egy barátom, Csiu Fang-kao a neve, tüzelővel és zöldséggel szokott házalni. Hát ő mindenképpen ért annyit a lovakhoz, mint jómagam. Kérlek, beszélj vele.”
Mu herceg megfogadta a tanácsot, és megbízta a házalót, keressen neki egy jó paripát. Három hónap múlva megjött a házaló a hírrel, hogy talált egyet. „Sa-csiuban bukkantam rá” – tette hozzá. »S miféle az a ló?« – kérdezte a herceg. „Hát egy pej kanca” – hangzott a válasz. Ám amikor elküldtek valakit a lóért, kiderült, hogy egy hollófekete mén. A herceg igen megharagudott, és magához hívatta Po Lót. „A te barátod – mondta neki –, akit megbíztam, hogy lovat vásároljon nekem, szépen elintézte a dolgot. Hiszen ez még azt sem tudja, hogy kanca-e vagy mén, s azt sem, hogy milyen a színe! Mit érthet az ilyen ember a lovakhoz?” Po Lo elégedetten sóhajtott fel: „Hát csakugyan, idáig jutott volna? – kiáltotta. – Ó, hiszen akkor ő tízezerszer többet ér nálamnál. A nyomába sem léphetek. Kao csak a lelki dolgokra figyel. Miközben a lényegről meggyőződik, megfeledkezik a hétköznapi részletekről; a benső tulajdonságok érdeklik, s így szem elől téveszti a külsődlegeset. Amit látni akar, látja, és amit nem akar, azt nem látja. Csak azokra a dolgokra figyel, amelyekre figyelnie kell, és nem törődik mindazzal, amivel nem is érdemes törődni. Kao a lovak ügyében olyan bölcsen ítélt, hogy ő lovaknál különb ügyekben is bátran ítélkezhet.”
Amikor a ló megérkezett, csakugyan táltosnak bizonyult.

Magasabbra a tetőt, ácsok

Ilyenkor harap a banánhal

[szerkesztés]

− Hát az van, hogy beúsznak egy lyukba, ahol egy csomó banán van. Amikor beúsznak, mintha közönséges halak volnának. De amint benn vannak a lyukban, akár a disznók. Ismertem például olyan banánhalakat, akik beúsztak egy banánlyukba, és legalább hetvennyolc banánt befaltak. − A párnát és utasát egy lábnyival közelebb tolta a látóhatárhoz.
− Ezután természetesen annyira meghíznak, hogy nem tudnak kijönni a lyukból. Nem férnek ki az ajtón.
− Ne annyira be − mondta Sybil. − Mi történik velük?
− Mi történik? Kikkel?
− A banánhalakkal.
− Ó, azokra gondolsz, akik annyi banánt faltak fel, hogy ki se férnek a banánlyukon?
− Igen − mondta Sybil.
− Tudod, Sybil, rühellek erről beszélni. Meghalnak.
− Miért? − kérdezte Sybil.
− Merthogy megkapják a banánvészt. Rettentő betegség.

ford.: Kuczka Péter

Külső hivatkozások

[szerkesztés]
A Wikipédiában további információk találhatóak