Juhász Ferenc (költő)

Juhász Ferenc (Bia, 1928. augusztus 16. – Budapest, 2015. december 2.) magyar költő.

Idézetek műveiből

• Hajnaltól estig (1950)

Állok itt a tájon. Dalolni szeretnék.

Mint az a pacsirta! Ha úgy énekelnék!

Rólad drága népem és rólad szabadság!

Azokról, akik a szabadságot adták.

.............................

• Meggyötört szomorú arcod (1955)

Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren,

hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?

Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat,

mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak,

.............................

• Himnusz-töredék (1972)

Emeld föl fejedet büszke nép,

Viseled a világ szégyenét,

Emelkedj magasba, kis haza,

............................

• Fekete páva

...........................

Emlékszel-e Pista, édes öregem,

ültünk a dunaparti márvány-cöveken

és jajgatott és sírt a szerelem.

Apja nincs és anyja nincs neki.

Talán az isten őt gondolta ki,

............................

hogy fölmentse a bűn alól magát.

• A csönd virága (1978)

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel

Ne sikolts, ne sikolts, ne törj meg engem a szemeddel

Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel

Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

...............................

• Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

.......................

• Évszakok (1978)

Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.

Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.

Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,

mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.

Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,

korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.

Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csengettyűs aranyláncot:

atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.

.......................

• Látomásokkal áldott életem

Pedig nem vágytam látomásra,

csak a magányra, soha másra.

Vágytam egyszerű, tiszta hitre,

ami az embert megsegítse.

Kifakadni, mint a virágok

és meghalni, mint a virágok.

Osztani magamat meg mással,

nem fölperzselni a látomással.

Élni derűsen a fényben

és becsukódni észrevétlen.

.......................

• Tanya az Alföldön

Az ágy előtt kapca,

rongyos bakancs,

a falon kivágott ujság-kép

lapúl,

s egy árva zsebóra-lánc.

Egy könyv jajgat olvasatlanúl.

.......................

• A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a hang és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a köd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a láz és nem tudta még,

hogy miért kíván szeretni?

Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,

mozdulat, tespedés,

lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,

magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,

a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,

kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság...

.............................

Kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,

a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...