Justine, vagy az erény meghurcoltatása

A Justine, vagy az erény meghurcoltatása 1788-ban keletkezett François de Sade márki műve. A Justine-nek három változata van, ez a legelső. Ebben a formában, a szerző életében nem került kiadásra.

Idézetek a műből

• Az lenne a filozófia diadala, ha elosztlatnánk a gondviselés kacskaringós útjait borító homályt, és kiderülne, miféle véget tartogat az ember számára, s ha ennek alapján valami útmutatófélét adhatnának a szerencsétlen kétlábú teremtmény kezébe, kit szüntelen ide-oda hajigál ama lény megannyi szeszélye, ki állítólag szintoly zsarnoki módon kormányozza, ha tehát találnánk egy olyan szabályt, amelynek segítségével rájöhetne, mi módon értelmezze a gonviselés szándékait, s miként kerülje el a végzet különös szeszélyeit, a végzetét, melyet számtalan elnevezéssel illetnek, de meghatározni mindmáig nem tudnak.
• Tanuld meg, hogy bár a civilizáció felforgatta a természet intézményeit, de jogaitól azért nem fosztotta meg; kezdetben megteremtette az erős és a gyenge lényeket, és az volt a szándéka, hogy ez utóbbiak az előbbiek alá legyenek rendelve, miként a bárány az oroszlán alá, a rovar az elefánt alá; az emberek helyét ügyességük és észbeli képességük szabta meg; nem a nyers erő határozta meg az ember rangját, hanem az az erő, melyet vagyona révén szerzett. A leggazdagabb lett a legerősebb, a legszegényebb a leggyengébb, de amúgy az erősebb elsőbbsége a gyenge felett továbbra is a természet alaptörvénye maradt, mert lényegében mindegy, hogy a gyengék láncait a gazdagabb vagy az erősebb tartja a kezében, s hogy e láncok súlyát a gyengébb vagy a szegényebb nyögi.

• Olyan mélységesen undorodom mindattól, amit jótékonyságnak vagy könyörületességnek neveznek, hogy lenne bár háromszor ennyi aranyam, akkor sem adnék egy lyukas garast sem a szűkölködőnek; nincs hatalom, mely elveimtől eltántorítana. A szegénység a természet rendje szerint való; az embereket egyenlőtlen erejűnek teremtvén, azon szándékáról tett tanúbizonyságot, hogy ennek az egyenlőtlenségnek akkor is fenn kell maradnia, ha már a civilizáció módosította törvényeit.

• Mint már mondtam, az emberek közt az a gyenge, aki szegény, s ha könnyítünk sorsán, a fennálló rendet rúgjuk fel, a természettel kerülünk szembe, felborítjuk azt a kényes egyensúlyt, mely végtelenül finom rendszerének alapja. A társadalom szekerét a végzetes egyenlőség irányába tolnánk, nemtörődömségre, semmittevésre ösztönöznénk a szegényt, arra tanítanánk, hogy lopja meg a gazdagot, ha az netán nem volna hajlandó adakozni, s mindezt azzal érnénk el, hogy hozzászoktatnánk a munka nélkül szerzett jövedelemhez.

• Szó sincs róla, hogy mindig gazdag lettem volna, csakhogy meg tudtam zabolázni a sorsot, képes voltam lábbal tiporni a fantomarcú erényt, mely csak akasztófára vagy koldusbotra juttatja az embert, idejében felismertem, hogy ha az ember gazdagságra tör, akkor a vallás, a jótékonyság és az emberiesség a legfőbb buktatók, így hát saját gazdagságomat az emberi előítéletek romjaira alapoztam. Fittyet hánytam isteni s emberi törvénynek, elsöpörtem a gyengét, ha utamba került, visszaéltem mások bizalmával és jóhiszeműségével, tönkretettem a szegényt és megloptam a gazdagot, így értem el végül az én istenségem sziklatemplomába.

• „Egy tökéletesen erényes világban azt tanácsolnám, hogy kövesd az erényt, mert azért járna jutalom, az vezetne csalhatatlanul a boldogsághoz; egy velejéig romlott világban azonban csakis a bűnt javasolhatom. Aki nem egy úton jár a többiekkel, menthetetlenül elpusztul, folyton összeütközésbe kerül a többiekkel, s mivel ő a gyengébb, óhatatlanul ő húzza a rövidebbet