Kazohinia

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A Kazohinia Szathmári Sándor (1897 – 1974) utópikus regénye.

Idézetek[szerkesztés]

Hinek[szerkesztés]

Már idejöttömkor feltűnt ugyan, hogy akkori vezetőm sehol sem fizetett, de hogy a pénz teljességgel hiányozhat, akkor nem tudtam elképzelni.

Erre mindjárt akkor jöttem rá, mikor a kórház földalattivasút-állomására kiléptem. Biztosra vettem, hogy ilyen haladott város vasutai elfogadják az idegen valutát, tehát szemem rögtön a pénztárt kereste. Minthogy ezt sehol sem láttam, a legelső hint meg akartam kérdezni, de most jutott eszembe, hogy alapos tanulásom dacára nem tudtam, hogy hívják nyelvükön a pénzt és a pénztárt. Érdekes, hogy ez a hiány eddig nem tűnt fel.

Tudtam azonban, hogy hazám a humanitás és a kultúra terjesztésében mindig vezető szerepet játszott, mire ékes bizonyíték gyarmataink és az ilyen értelmű szavak nemzetközi elterjedtsége, tehát a legelső hinhez odalépve, így szóltam:

- Money! Business!

Legnagyobb csodálkozásomra nem értette, mire tárcámat elővéve, ércpénzt mutattam neki, és nyelvükön megmagyaráztam, hogy szeretném becserélni az övékre, de azt felelte, hogy náluk ilyen nincs. Erre megkérdeztem, hogyan juthatok a villamoson a városba, mire szó nélkül megfordult, és ott akart hagyni. Én éppen felháborodva akartam tiltakozni az alaptalan gőg ellen, amilyent még Spanyolországban sem tapasztaltam, mikor eszembe jutottak Zatamon szavai, és belohin igazolványomat elővéve, felmutattam neki.

A hin egyszerre megváltozott, és részletesen, szinte bőbeszédűen elmondta a felszállásnak minden technikai részletét. Hogy az ajtó nyílása után be kell lépni, leülni s a többi. Kijelentettem, hogy nem vagyok hülye, hanem azt kérdeztem, hogy kell-e valakinek ilyen fémdarabokat adni, hogy a kocsi elvigyen.

Ő viszont azt felelte, hogy aki nem ismeri a felszállás technikai részleteit, az nem feltétlenül hülye, de aki fémdarabokat akar a kocsi indításához használni, bár jól tudja, hogy a kocsit villany hajtja, annak ép elméjében már könnyebben lehetne kételkedni, és ebbeli nézetétől csak belohin igazolványom tartja vissza.

Mondhatom, sok kínba került, míg megértettem, hogy a pénzt egyáltalán nem ismerik.


Ami Zolemában a legtöbb szenvedést okozta nekem, az volt, hogy sohasem mosolygott rám. Ezt szerettem volna elérni, és a meddőség, tehetetlenség tudata kétségbeeséssel töltött el. Most értettem meg a reménytelen szerelem lényegét: a szerelmes voltaképpen nem azt az egy nőt akarja, hanem azon nő által elérni az ideált, és csak az kergeti meggondolatlanságokba, hogy az illetőt képtelen ebbe az irányba hajlítani.

Behinek[szerkesztés]

- Engem most hoztak ide - szóltam kérlelve. - Ismeretlen vagyok. Kérlek, hogy felelj nekem. Erre hirtelen megenyhülve fordult hozzám.

- Á! Nem tudtam. Akkor persze más az eset. Minden kvari. Értem. Tehát megtanítalak. Pricc-prucc, az belki.

- Micsoda? - rökönyödtem meg.

- Belki - felelte a legnagyobb lelki nyugalommal, míg én a menekülést kerestem. - Te persze ezt nem érted, mert nem tudod, hogy mi a ketni.

- Ketni?!

- Ketni. Ha azt mondják, pricc-prucc, azt neked vissza kell mondanod, és az ujjadat az orrodra tenni, mert nálunk ez a belki. Ha ezt nem teszed, nem viselkedsz ketni módon, és persze hogy enoálnak miattad.

- Enoálnak?!

- Na hallod? Még ne is enoáljanak, ha valaki nem viselkedik ketni módon?!

- Persze, persze - mondtam csillapítóan. - És az mi?

- Ja, igaz, ezt sem tudod. Hát, ahogy én a könyvbe visszabújtam, az mutatta, hogy belül enoáltam miattad. Vigyázz, mert annak is kiteheted magadat, hogy megütnek, ha nem vagy ketni.

- Ha nem mondom, hogy pricc-prucc?

- Persze! Mit csodálkozol ezen?

- És ha azt mondom, hogy pricc-prucc?

- Akkor mosolyognak, és megvakarják a farodat, mire te visszavakarod az övékét. Ez jelzi, hogy nem enoáltok egymás miatt, és mindketten ketni vagytok.

- Hát ez hülyeség! - mondtam felcsattanva.

Az összevonta szemöldökét.

- Vigyázz, ne beszélj így a ketniről, mert a legnagyobb enoának lehetsz kitéve. Én kvarálom viselkedésedet, mert most jöttél, de tanuld meg a ketnit, ami minket a kinti bivak tömeg fölé emel.

- Bivak?!

- Bivak. Mert úgy viselkednek, mint egy bivak. Ha mi belkizünk nekik, oda se figyelnek, sőt, ha a farukat megvakarjuk, hülyén bámulnak ránk. Mind hülye. Egytől egyig! És fogalmuk sincs a ketniről.


Bármely bizarr dolog volt ez a bilevezés, de úgy érzem, útleírásom nem volna teljes, ha ezt kihagynám.

A fülbetik bilevezése úgy történt, hogy egy betiknek a fülére akasztottak két irgalmatlan, láncos rézkockát, majd két behin megragadta a lábát, kettő meg a kezét, és így lógatva végigcipelték az udvaron, ahol az egész tébolyda összegyűlt. Füléből a rézkockák harangoztak, és mégis mosolygott. Velem együtt sok locsoló ember haladt elöl, majd furcsa torzak jöttek. Volt olyan, akinek orrából hosszú kóc lógott, másik kinyújtott tenyerén egy lyukas téglát tartott, és mindegyik agyon volt halmozva tönkrelyuggatott finom ruhák tömegével, míg köröttük a rongyos tömeg tombolt és üvöltött, sokan hasra feküdtek és felugráltak, néhányan cipőjüket lehúzták, földhöz verték, majd magasra dobálták, és a torkokból majomszerű, artikulálatlan hangok gurguláztak elő.

Minden pillanatban attól féltem, hogy agyon fognak verni, amin cseppet sem csodálkoztam volna. Utólag tudtam meg, hogy a tömeg nem a felháborodástól, hanem az örömtől üvöltött!

Midőn pedig azt kérdeztem, hogy mi örülnivaló van a természetes emberi méltóságnak e rút és visszataszító karikatúráján, azt felelték:

- Na hallod? Fülbetik csak egy van, és minden nyolc évben csak egyszer bilevezik!


A kavicsok kiosztása után beszélni kezdett a gyermekeknek arról, hogy mennyire meg kell becsülni ezt az adományt, mit a behinek oly sok és nagy véráldozattal vívtak ki maguknak. És hosszú történetet adott elő a behinek múltjáról, amit az olvasóval csak kivonatban közlök. Elmondta, hogy a behinek múltja három fő korszakra oszlik:

Kezdetben volt a primitív vagy kegyetlen kor, ezt követte az átmeneti vagy félnyers kor, majd a mai vagy tökéletes kor következett.

Hosszú századokkal ezelőtt a primitív vagy kegyetlen korban a butukok zsarolták és tiporták el a népet. A butukok nyakáról hátul spárgán lógott egy roppant patkó, és a nép nemhogy elverte volna, de tisztelte őket. (A gyermekek e szavakra harsányan nevettek.) A belki akkor úgy történt, hogy az emberek találkozáskor egymás fülébe dugták az ujjukat. (A gyermekek még harsányabban nevettek.) És azt tartották kipunak, ha a szövetekre foltokat varrnak. (Falrengető hahota.)

De jött egy bizonyos Zecsecse nevű behin, aki a butukokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketnit és kiput szédelgésnek és agyrémnek, és a józan ész uralmát követelte.

A butukok elfogták, és elevenen megnyúzatták. De Zecsecsének már sok híve volt, és ötven évig állandóan ömlött a vér. Végül a zecsecsisták elkergették a butukokat, és ők vették át a behinek vezetését. Innen kezdődik az átmeneti vagy félnyers kor.

A közbéke azonban nem sokáig tartott, mert az új vezetőség, melynek tagjai magukat batakoknak nevezték, nemsokára ugyanúgy sanyargatni kezdte a népet, mint a butukok. A néptől mindent elszedtek, és nem adtak érte semmit. A batakok övéről dróton egy ólomdarab lógott, és a nép nemhogy elverte volna őket, de tisztelte, és meghunyászkodott előttük. (A gyermekek e szavakra majd megszakadtak a nevetéstől.) A belki az volt, hogy az emberek egymás térdét vakarták meg, és ha valaki egy vászondarabra különböző színű mocskokat kent, azt nevezték kipunak. (A gyermekek a földön gurultak.) És akkor jött a nagy Zacsacsa, aki a batakokat aljas szemfényvesztőknek nevezte, a ketniről és kipuról bátran kijelentette, hogy szédelgés és agyrém, és követelte a józan ész uralmát.

Zacsacsát a batakok elfogták, beleit elevenen kitépve a kutyáknak vetették, majd híveit irtották a legválogatottabb kegyetlenséggel. (E szavaknál a gyermekek sírásban törtek ki.)

Zacsacsa hívei azonban egyre szaporodtak, hatvanéves vérözön következett, melyben több batakot elfogtak, majd megkötözve őket, fogaikat egyenként kitördelték, nyelvüket kiégették, és aztán karóba húzták őket. (A gyermekek felugrálva tapsoltak és örültek.)

Végül is a zacsacsisták győztek. Innen veszi kezdetét a mai vagy tökéletes kor, melyben a vezetést az elak betikek gyakorolják, akiknek térdéről a tiszteletre méltó bilev lóg, akik bölcsességükkel biztosítják a józan ész uralmát. És azóta mindenki számára egyformán jut sárga kavics, legyen az betik, beratnu, proko vagy egyszerű locsoló. (A gyermekek felugrálva vakéztak.)

Beszélt még valami Zucsucsuról, aki ma erősen szervezkedik a rend és nyugalom ellen, a tiszteletre méltó betikeket nem átallja álszent zsebmetszőknek nevezni, a ketni és kipu ellen lázít, követeli, hogy ne a széket tüskésítsék, hanem a szekrényt, hogy a belki fülhúzással történjen, és hogy az uralmat a bitekek vegyék át, mindezt pedig a józan észre hivatkozva teszi, holott nyilvánvaló, hogy ilyet csak megkergült futóbolondok mondhatnak, akik előbb-utóbb elfogják venni méltó büntetésüket. (A gyermekek szörnyülködtek, öklüket rázva követelték, hogy Zucsucsu szemét égessék ki.)


Amint ugyanis a kapun kiértem, az egyik gyermek játék közben rohanva menekült egy társa elől, és teljes lendülettel belém szaladt. Mérgesen rászóltam:

- Nyisd ki a szemed, fiacskám!

A gyermek értelmetlenül bámult rám.

- Mit? - kérdezte.

- A szemed! Nézz körül, ha szaladsz!

- Mi az, hogy szemem?

Már majdnem összeszidtam, azt hittem, bosszantani akar, de a gyermek a legkomolyabb arccal kért, magyarázzam meg neki, mi a szem.

- Ez a két fényes golyó az orrod fölött - mondtam rámutatva.

- És mért nyissam ki?

- Hogy láss.

- A smaragdkővel látni? - mondta csodálkozva.

Most már láttam, hogy a gyermek nem ismeri a szemét, és minden bosszúságom ellenére pár szóban megmagyaráztam, hogy az nem smaragdkő, hanem szem, amivel látunk, de a gyermek csak nevetett, majd hirtelen megfordult, és a prokóhoz szaladt.

- Vaké! Vaké! - jajgatta lelkendezve. - Ez az ember azt mondta, hogy a smaragdkő a szemem, és azzal látni kell.

Én már nem törődtem tovább vele, utamra akartam indulni, de a proko néhány ugrással előttem termett, megragadott, félrevonszolt, és ott izgatott szavakkal esett nekem.

- Miért rontod meg ezt az ártatlan csöppséget?

- Én rontom?

- Ne tagadd! A gyermek nem magától mondja, hogy szeme van, és azzal látni kell! Ezt csak tőled tudhatja!

Elhűlt bennem a vér. Nem tagadtam, hogy én mondtam, csak azt kérdeztem, miért volna ez rontás?

- Neked az nem rontás, ha a gyermek idő előtt megismeri szerveit? Nem rontás, ha megtudja, hogy azokkal mit kell csinálni?

Ez ellen a leghatározottabban tiltakoztam, mondván, hogy ennek semmi reális értelme, a gyermek úgyis rájön, hogy mire való a szeme, a szerveket úgysem lehet más célra használni, és ha ezt eltitkoljuk, csak veszélyek származnak belőle a gyermekre, míg szervei ismeretéből csak haszna lehet. Sőt, ezzel kell kezdődnie a tanulásnak, hogy a gyermek legelőször saját testét ismerje meg. Hogy tudja különben védeni egészségét?

- Ó, te aljas! Neked nem veszély az, ha ez a zsenge teremtés nyitogatja a szemét, és azzal látni akar?

Már nagyon felmérgelődtem, és nem bírtam magamat türtőztetni. Azt ajánlottam, hogy ha bolond, kezeltesse magát, de ne molesztáljon az utcán értelmes embereket. Szó szót követett, a járókelők közül többen körém gyűltek, akiknek elpanaszoltam az aljas inzultust, de akár hiszik, olvasóim, akár nem, nem támadómat intették csendre, hanem még nekem támadtak, és csak gyors futásban tudtam menedéket találni az elmeháborodottak elől. Még akkor is azt kiabálták utánam, hogy tönkreteszem a gyermekek bruhuját!


Az első könyv, amit kezembe vettem, igen régi írás volt, de íróját ma is nagyra becsülik, mert - mint mondják - ő vetette meg a józan gondolkodás alapjait.

A könyv azt állította, hogy a behint agyveleje emeli az állat fölé, amely nyugodtan bekapja a legyet, anélkül hogy megfejtené, hány lába van, míg a behint a rendszeres gondolkodás erre is rávezeti. Módszerét abszolút sarkalatnak nevezte, és csalhatatlannak hirdette, olyannak, amellyel az ember minden olyan problémát megfejt, amit véges érzékszerveivel sohasem ismerne meg.

Például a légy lábainak számát így lehet meghatározni:

  1. lépés: A légy állat.
  2. lépés: Az állat mozog.
  3. lépés: A mozgáshoz láb kell.
  4. lépés: A láb azért van, hogy a légy fel ne boruljon.
  5. lépés: A légy nem borul fel.
  6. lépés: Hogy egy test fel ne boruljon, ahhoz három szilárd pont kell.
  7. lépés: Tehát a légynek három lába van.

Mikor ezt elolvastam, megjegyeztem Zemökinek, hogy a légy lábainak számát úgy is meg lehetne tudni, hogy megfogunk egy legyet, és megszámoljuk a lábait.

Zemöki nevetett indítványomon, bivaknak nevezett, majd hozzátette:

- Ilyet mások is mondtak, de azoknak fogalmuk sincs a fozofológiáról, és igen közönséges emberek, amit az is bizonyít, hogy eredményeik egészen tévesek voltak. Majdnem kivétel nélkül azt állították, hogy a légynek hat lába van, ami, mint láttad, teljes ellentétben van a józan ész által lehozott tudományos eredménnyel.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo.png
A magyar Wikipédiában további adatok találhatóak