Kemény Simon

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Kemény Simon (Tass, 1882. augusztus 19. – Budapest, 1945. január 27.) költő, író, „vérbeli impresszionista”. Költői pályáját derékbatörte a tragikus halál: a holokauszt áldozata lett.

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Az özvegy

Már jő a dér és érik a kökény,
a kopasz fákon varjak feketélnek; ...
Mint jégeső: hull szememből a könny,
Elhagyott szép hitvesem: a közöny,
Jaj végem van, megint élek, remélek.
                                  (Nyugat, 1908. 18. szám.)


Kezeim

Mily szelidek és engedelmesek,
Hogy vésnek, ásnak és faragnak,
Ők szolgái minden szeszélynek
Alázatnak, gőgnek, haragnak.
(…)
Szegény kopott bús rabszolgakezek
Néha rémülve nézek rátok:
Ha fellázadnátok egy éjjel,
S amig alszom, megfojtanátok.
                                  (Nyugat, 1908. 23. szám.)


Napos februári dél a Dunaparton

Ó szép volna a korai sötétben
Nézni a kék füstöt a házam felett,
És hallgatni a hosszú néma éjben,
Hogy ugatnak a nagy, bundás ebek.
Gyertya égne fehér meszelt szobámban,
Nagy árnyékom feküdne a falon,
Mint a hogy egy agyon zaklatott élet,
Némán fekszik a lágy ravatalon.
Sokat lennék egyedül a sötétben,
És végtelen szép téli éjeken
Félve emlékeznék; lustán tünődnék
A messzi, messzi, messzi életen.
                                  (Nyugat, 1909. 7. szám.)


Dúdolgatok magamba...

Az életet tűrtem,
Sorsomat viseltem,
Nem volt a vállamon
Cifra szűr a lelkem.

Nyergeletlen fakó
Csontos lovon jártam,
Darvakat szerettem,
Pávákat utáltam.
                                  (Nyugat, 1916. 20. szám.)


Így élem világom

Sóhajtani óhajt,
Óhajtani sóhajt
Szerelmen mélázni;
Nincsen nekem orcám
Meddő ágyam gyolcsán
Lelkem magyarázni.
                                  (Nyugat, 1916. 11. szám.)


Jubileumra

Küldenék csokrot,
Nincsen virágom.
Gyümölcsöt: hernyó
Termett az ágon.
                                  (Nyugat, 1916. 20. szám.)


Gyümölcsök

Az almától fehérebb lesz fogad,
Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb,
Zengőbb a szómadár, mely kiröpül,
Illatosabb és fényesebb a csók.
(…)
Az asztalon nagy ezüsttálakon,
Vérfoltos, ősi, rablott kincseken
Álljon halomba a sok friss gyümölcs,
S az asztalfőn te trónolj meztelen.
                                  (Magyar mártír írók antológiája)


Este hatkor a Rákóczi úton

Egy mérges mély seb: ez lett a hazánk,
Egy gennyes sebnek lakói vagyunk,
Piszkos kézzel turkálja a világ.
Nincs orvossága, nincsen doktora…
Hogy adjon egy seb gyermekeinek
Virágot, bort, nyugalmat, kenyeret?
Gyalog, hajón, vasúton, léghajón
Ezért szeretnénk menni messzire,
Míg remélni és dolgozni tudunk.
                                  (Magyar mártír írók antológiája)

Róla írták[szerkesztés]

  • Hűvös mértékben kötött versein érzékien tüzes, fojtott izzású képek, buján ragyogó hasonlatok világítanak át. Költői palettája csupa tündöklő szín, mélyvörös lángolástól a méregzöldig. Melankóliájának borongó sötétjéből úgy villan elő ez a színorgia, mint szüreti éjszakákból a rakéták sziporkázása, egy Vaszary festményen. (Kárpáti Aurél) [1]
  • Tökéletesen apolitikus volt. Ha meg akarjuk bélyegezni, úgy is mondhatjuk, hogy dekadens és l'art pour l'art poéta volt; ha elismerni akarjuk, úgyis mondhatjuk, hogy a szépség és a szerelem naiv megszállottja. (…) Voltaképpen egy túlszínezett pompával feldíszített, eltakart, de mégis mindújra kiütköző szorongás, sőt rémület költészete ez. (Hegedüs Géza)[2]

Források[szerkesztés]

  • Nyugat című folyóirat (Szerzők „K” kezdőbetűvel)
  • Bóka László (szerk.): Magyar mártír írók antológiája Cserépfalvi, 1947 (130–134. o.)
  1. In: Magyar mártír írók antológiája 129. o.
  2. Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka