Kolozsvári Papp László

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Kolozsvári Papp László (1940. március 18. Kolozsvár - 2005. április 8. Budapest) író, műfordító.

A Monológok a határon című kötetből[szerkesztés]

Monológok a határon[szerkesztés]

Barátság.

Milyen jó, hogy van preklasszikus zene. Valamikor déltájban az emberiség felállt rakott asztala mellől, megtörölte ajkát a habfehér asztalkendőben, s valahonnan, egy lugasból, zöld ágak közül hozzászivárgott a harmónia. Az emberiség barna bársonykabátot viselt, bort kortyolt, és szerette önmagát.
A zsinórok ma nagyon mélyen vágnak a húsunkba. Meztelenségünk ma üvegporon fetreng a század ritmusára. A harmóniát elfelejtett lehetőségünkként visszük egyik napunkból a másikba, egyik testünkből a má¬sikba.
Mostani testem reggel keletkezett. Minden reggel és minden este keletkezik egy, csak a hús marad. Ami összetartja és ami összetart - örök keletkezőben van. Vajon lesz valaha is?
(33. oldal)


Könyvtár.

Fejemre zuhan minden gyengeségem. Üzenni akarok, nincs erőm, tehát gyújtogatni akarok. Nekem nincs erőm? Az egyszeri embernek? De én nem vagyok egyszeri ember. Én társadalom vagyok. Egyesítek magamban kicsiben annyit, amennyit nagyban a világ a társadalomban sepert össze. Ennek része a könyvtár. Mi a könyvtár?
Rétegek. Megyek az utcán, és találkozom egy rinocérosszal. Mondom, milyen jó annak, akinek ilyen szép, fényes szarva van, s aki ilyen erős. Már sokan mondhatták ezt neki, mert figyelemre sem méltat. Hálás lehetek, hogy nem döf fel. Egyik réteg.
Megyek az utcán, és találkozom egy tulokkal. Mondom, milyen jó annak, akinek ilyen szép a neve (pedig nem is szép). Azt feleli, jó, jó, de most dolga van, eddig akolra gyűjtött, az megvan, most épp a halhatatlanságán munkálkodik. Másik réteg.
Megyek az utcán, és találkozom egy brontoszaurusszal. Mondom, milyen jó, hogy látlak, már azt hittem, kihaltál. Míg válaszra várok, lelegel egy fát. Pszt, feleli végre, pszt, pszt!
… És lelegel még egy fát. Harmadik réteg.
… Negyedik réteg.
… Ötödik réteg.
(48. oldal)


A határ.

Már mindennel megküzdöttem, amivel lehet, aminek éle van és vág, hegye van és szúr, marka van, szorít. Békésen nézem a békét, egyikéből a sok millió ablaknak. Kezem már birtokosaként nyúl söröspoharam után, szám magáét hörpöli. Már csak egyetlen bajom van, de ennek nincs éle, hegye, marka, erre nincs szó, erre csak parancs van: lenni kell.
Nem vagyok trópusi növény, hogy gyökereim levegővel táplálkozzanak. Nem élek trópusokon, ahol a levegő nedvessége pótolni képes a földét. Európai növény vagyok, botorul és gonddal metszve, degenerálttá és nemessé keresztezve. Szinte már nem is vagyok, csak helyem van, százezer, múltból, jelenből, lehetőségből összefutó szál találkozási helye.
     (…)

Ez jön a múltból, a mérhetőből és mérhetetlenből, és közben tudom - nem ez a lényeg. A lényeg: a határ.
Amit át kell lépni.
De minden lépésre van egy határ.
Az elsőn átdob a természet, és máris állat vagyok. A másodikon átdob a család és a társadalom, és máris társadalmi lény vagyok. A harmadikon nem dob át senki, és senkinek sem fontos, hogy átkerüljek. Ezen a határon vagyok.
Minden más határ, a térképen ceruzával megvont, a földön oszloppal megjelölt, kulissza csak, kiemeli vagy elfedi a játékot, amit jól vagy rosszul én játszom.
A határ bennem van, viszem az utcán, elviszem álmaimba, és azt hiszem, meghalok vele. Mert csak addig élek, amíg át akarom lépni a határt. Életem a határ.
Én vagyok a határ.
(52-54. oldal)


A Lecsókolt kép című kötetből[szerkesztés]

Lebegés[szerkesztés]

Tudathasadás

– Tizenkét évi hányódás . . . Nem akarok szépíteni, tizenkét évi hányódás. Otthontalanság. Nem a meleg családi fészek értelmében. A létbizonytalanság értelmében sem. Egyszerűen – nem vagy ott, ahol a tested tartózkodik. De máshol sem vagy... Ért engem, Erzsébet?
Mint egyik veréb a másik alligátort.
(…)
A lázadás úgy gyűl bennem, mint esővíz a szitában. Nézze, Bözse. . . Mert én nézem. Nem jó ez magának sem. Ha jó lenne, nem ülne velem... Hogy ez ellentmond? Ne szóljon közbe, kérem. Látom én a kis bordó mellénykéjét a fehér blúzon. Jól hat, nekem elhiheti. Tudja, mit viselnek a párizsi nők esteledéskor? A bőrüket. Kis bordó mellényke nélkül. Pillantásokat öltenek maguk¬ra. Nem öltené magára az én pillantásomat? Varrótűt mindig hordok magamnál. A fülembe szúrva.
– Hazajöttem, mert otthonra vágytam. Nem meleg családi fészekre. Olyan otthonra, ahol egyazon helyen tartózkodik a testem és én.
Folytatása következik, de addig is valami üdébbet, ne?
(261-262. oldal)


Szilánkokban

Éjjel van.
Fehér lovak vágtatnak át rajtam. Az utcák széttárulkozó lábai között tűnnek el a megnyílt mélységben.
Csend van.
Csak patám csattog. A hangok kis sótartókban fekszenek el tudatom konyháján. A tulajdonomba vett utca kimerült acélszalag. Rezegve pihen lépéseim alatt. Fáradtak vagyunk.
Koptatjuk egymást, döbbenek rá hirtelen. Most üzentem hadat életem minden fáradtságának. Fa üzent hadat a fűrésznek, vas a rozsdának. De: béke a háborúnak.
Miért veszek én mindig csak akkor lélegzetet, amikor már éles pengék hasogatnak a mellkasomban? Egyáltalán: nekünk miért csak egymillió áttételen át csúszik le torkunkon a falat?. . .
 
A ceruzát is csak addig lehet hegyezni, amíg van. Később elfogy. A két állapot között írni kell vele.
(341., 345. oldal)


Egyedül

Ruhám úgy válik le rólam, mint aszaltszilva héja. Békétlen, ráncosodó húst rejtett. Behunyt szemmel veszem fel a pizsamámat. Minden látványnak van határa.
Tekintetem kitéved a veranda nyitott ablakán. Már-már azt hiszem, hogy tényleg semmi mást nem akarok, csak aludni, amikor megpillantom a fákat. Bóbiskolnak az ablak előtt. Természetesek, de természetellenesek is. Ívelésük tagadja a földet, amelyből lettek. Milyen érzés gyufaskatulyában jegenyének lenni, szeretném megkérdezni. Már nem kérdezek semmit.
(388. oldal)

Források[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
  • Kolozsvári Papp László: Monológok a határon Magvető Kiadó, Budapest, 1978; ISBN 963 270 744 3
  • Kolozsvári Papp László: Lecsókolt kép Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1982; ISBN 963 15 2152 4