Lányi Sarolta

Lányi Sarolta
Lányi Sarolta
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában

Lányi Sarolta (Székesfehérvár, 1891. június 6. – Budapest, 1975. november 10.) költő, műfordító. 1910 és 1925 között a Nyugat című folyóiratban közel százötven verse jelent meg.

Idézetek verseiből

A Nyugatban megjelent versekből

Egy levélről (II.)

Mért nem repűlsz a városon keresztűl
Mint diadalmas hófehér madár,
Boldog madár, vivője drága hírnek?
(…)
Levél, siess!
Tudom még meg sem írt, de majd megír,
Ha jókedvébe lesz! Levél, siess!
                                   (1910. 21. szám)

Alázatosság

Üzend meg valami fáradt felhővel
Vagy szellővel:
Élek-e még?

Mert én már elfeledtem ezt is. Mindent,
Ami elment...
Én is mennék.
                                   (1911. 2. szám)

Egy bánatos melódiára (Schumann: op. 12. Warum?)

El kell-e menni már?
Hol vagy remény, - rossz jósmadár?
Hol vagy halál, - hűs égi vár?
Ah, élni kéj, de élni kár,
Ha fáj...
El kéne menni már!
                                   (1913. 11. szám)

Búcsú a holdvilágtól

Tudom, hogy nem kell messze mennem,
Mert mindenütt magam vagyok
S közelből szürke sár a csillag,
Mely messziről fénylik, ragyog.

Sokat sírtam, sokat tanúltam,
És minden új nap megrabolt
Hideg lidércláng már a múltam
És sáros csillag már a hold.
                                   (1913. 17. szám)

Barátnőimhez

Miként a hű csöndes, komoly virág
mely éjszakára fejjel búba csügged,
de föltekint, ha érzi már a hajnalt, -
- úgy várom én őt halk virágreménnyel.
                                   (1914. 11. szám)

Jó volna szépen élni

Miért vagyok tüzes seb, fájdalmak forró kútja
s ha már eltölt szinültig keserve millióknak,
mért nem szökik magasba, a megvakúlt menyégre
véres betűket írni...

Jaj mért kell sírni, sírni?
                                   (1917. 1. szám)

Ki talál meg?

Irdatlan nagy úton elvesztettek engem,
jó meleg tenyérből hideg földre estem.

Hideg földre estem, nyitott szemmel, ébren,
bitang jószág lettem, látom, tudom, érzem.
                                   (1917. 14. szám)

Valami halk virúlást...

Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz
csak amiként a fű a fához
a csillaghoz a mécs világ,
valamit, valamit...
                                   (1918. 1. szám)

Az anya dalol I.

Halvány, halvány a szerelem,
már nem vakítja a szemem,
már nem tombol a szívemen,
elcsöndesült a szerelem.

Múló öröm, dús pillant
álomvilágból villanat
ragyog felém, - de nem nekem:
neked ragyogjon gyermekem.
                                   (1919. 11. szám)

Az örömhöz

(Fragmentum)

Már nem tudom szép sorba, rendbe
elédverselni bánataimat
mert már nagyon gyűlölöm őket;
ne kívánj hát zengő szonettet
avagy szelíden hömpölygő rímpatakocskát
tiszteletedre,
mert ez már mind volt és hiába volt.
(…)
A gyermekemet el - kitartom innét
meg ne fertőzze beteg bánatom
szép szülöttét egy megtépett szerelemnek ...
Ó mert szerelmem is van, remegő s gyáva, gyáva
orozva tör védelmetlen szívemre
szentelt magányom árva küszöbén,
mert urát elvették, ifjúságomnak édes társát
sóhajom sötét solyma suhanva zúg utána ...
                                   (1922. 2. szám)

Távolodó ének

Keserű fuvolám
kiesik a számból...
elmegyek meghalni
ebből az országból.

Szomorú személyem
elszállítják innen.
Szivem adósságát
fizesse az isten.

Fiatal kincseim
már úgyis elszórtam,
halovány gyöngyeim
villognak a porban.
                                   (1922. 15-16. szám)

Ifjakhoz – idősen

Tűnt évek távolából könnyön keresztül látom
és innen áldom őket kik átléptek a gáton.

Áthágtak bátor lábbal titkok, tilalmak árkán,
hol szédűlt szenvedelmek rontó rejtelme várt rám.
                                   (1924. 15-16. szám)

Későbbi versekből

Önvád

És mit hagyok,
ha meghalok?
Tudatlanságot?
Vagy amit mindig kerestem
s amire vágyok:
az igazságot?
                                   (1969)

Idézetek személyéről, költészetéről

• Ez a végtelenül gyöngéd költőnő, aki bájos ötlettel "Ön"-nek szólítja a boldogságot, mert bár tegezni szokták, de neki még idegen, aki bús tréfálkozással mondja el, hogy álmában megcsókolta a kedvest, s ez nem emlékszik erre a csókra – a magyar szerelmi lírának talán legleheletszerűbb finomságait hozta. (Tóth Árpád, 1913)

• E tekintetben: bensőség, őszinteség, közvetlenség és egyszerűség dolgában Lányi Sarolta lírája valóságos kincse irodalmunknak. Nem a legművészibb, nem a leggondolatgazdagabb, nem a legegyénibb, nem a legmagávalragadóbb – de a legmeghatóbb. Nincs egy hamis hangja. Minden szava tiszta érzés.(Füst Milán, 1922)

Források

• Nyugat: Tartalom szerzők szerint / L, Ly