Lénárd Sándor
| Lénárd Sándor |
|---|
 |
| Lásd még |
 Szócikk a Wikipédiában |
Lénárd Sándor (Budapest, 1910. március 9. – Dona Emma, Brazília, 1972. április 13.) (Lénard Sándor, Alexander Lenard), német, latin, magyar, olasz és angol nyelven publikáló magyar orvos, költő, író.
- Voltam kukta, mértem házról házra járva vérnyomást, voltam a Római Magyar Akadémia orvosa, koldultam... írtam még – másoknak – művészettörténeti, archeológiai, orvosi disszertációkat... Brazíliában mint egy ólombánya mindenesorvosa kezdtem, betegápolói fizetéssel... csak hogy főbb foglalkozásaimat említsem.
- – Völgy a világ végén
Idézetek tőle
[szerkesztés]- London malátaszagú, Koppenhága tenger- és heringszagú... Róma öreg utcáinak is megvan a maguk illatozása. Emitt-amott belevegyül ebbe valami másféle is, rotyogó fazekakból eredő...
- Boldog az, aki a pizza feltalálása után, de a robogók feltalálása előtt élhetett Rómában!
- Otthon van az ember, ahol gyökerei vannak, halottai az anyaföldben, ahol tegezik az embert, ahol nagyapja ültette diófának a gyümölcsét töri, és fát ültetve unokáira gondol.
- A honvágyról többet írtak a költők, mint a lélekbúvárok. A honvágy betegei nem is igen járnak a lélekbúvárokhoz, nem hiszik, hogy meggyógyulnak, ha ízekre szedetik tudatukat s a tudat alatti alagsort. Pontosan tudják, mi fáj és miért, s azt is, hogy a baj okának ismerete csak annyira segít, mint a pestises betegen, ha megmutatják neki a bacilus képét.
- Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből.
Völgy a világ végén
[szerkesztés]- Akárhol állunk - még ha fejjel lefelé lógunk is a világmindenségben, még ha karácsonykor a nyári nap tűz ránk -, mindig a világ közepén vagyunk, mindenhonnan egyforma messze van a világ vége.
- Az európai már olyan ügyefogyott, hogy nem is választhatja az egyszerű élet végtelen szabadságát. Az egyének gyengesége teremti meg a csordát: udvarias politikusok ilyenkor is tömeget mondanak.
- Nem boncolok lelket, az a gyanúm, hogy a lélekelemzés éppolyan keveset mond a lélekről, mint az oxigén-, hidrogén- és szénatomok a kenyérről, mely belőlük áll.
- Vannak, akiket valami a világ peremére vonz, vannak, akiket valami odavet. Van aki szereti a tág teret, a csendet, az új távolságok, az új tájak megnyílásának lehetőségét. Mások csak kívül állnak, és csodálkoznak.
Egy nap a láthatatlan házban
[szerkesztés]- Az emberek - úgy látom - azért szerencsétlenek, mert mióta sokan vannak, minduntalan akad egy, aki a többinek meg akarja mutatni a túlvilági, avagy a földi boldogsághoz vezető utat.
- Kertésznek lenni jó...A kertész nem fogy ki a munkából. Könyvek, szobrok, házak elkészülnek, a kert soha. Mindig van vetnivaló, várni való, néznivaló.
- Az iskola elsősorban opportunistákat nevel és olyanokat, akik szüntelenül figyelik a körülöttük lévők rájuk vonatkozó gondolatait.
- Az öregek szeme már csak a távoli dolgokat látja tisztán. Az öregek emlékezete biztosabban mozog a régmúltban, mint a tegnapban...végül az ember ott keresi a dolgokat, ahová a keze nem ér el.
Pastasciutta
[szerkesztés]A konyha szigorú dogmatikusai vitatják a pastasciutta római eredetét. „A tésztafélék”, mondják, „csak a XIX. század találmányai. (Ők is a Porta Pián ütött résen jutottak be a városba.)" Ezzel szemben az már szent igaz, hogy a hét domb városának mai lakója aligha tudná elképzelni az életét pastasciutta, a szerelmetes spagetti nélkül. Ha mármost szénhidrátszempontúlag osztjuk fel a félszigetet, Velence tartománya, a Veneto, polenta (kukoricaliszt)-vidék, a Pótól északra a rizs uralkodik, délre a folyótól pedig a pastasciutta hódított meg gyakorlatilag minden tányért – még ha nem is mindenütt készítik egyformán jól. Bolognában például illatozó, különösen tápláló mártásokat és ragukat készítenek a spagettihez; Firenzének viszont e téren egyszerűen nincs fantáziája. Leonardo és Michelangelo városa konyhaművészetileg csak a bifsztekkel remekel; a nevezetes bistecca fiorentina persze fölülmúlhatatlanul finom falat. Ha bármiben, hát a pastasciuttának színt s jelleget adó sughi – a mártások – változatosságában okvetlenül megnyilvánul Róma főváros mivolta. Bosszantja is ez a nápolyiakat, akiknek egykor saját királya volt. Joggal mutatnak rá, hogy az első száraztésztaféléket 1800 körül ott készítették, hiszen a vulkáni tufa barlangjai s üregei mindenkor egyenletes hőmérsékletükkel rendkívül alkalmasak voltak a szárítás műveletéhez. Azt is állítja Nápoly, hogy a sugók melanzanával (padlizsánnal), kagylókkal és halakkal a legízletesebbek. Mivel a régi rómaiak már megállapították, hogy de gustibus – az ízlésekről – nincs helye vitának, hagyjuk mi is annyiban a dolgot.
Annyi bizonyos, hogy pastasciutta mindössze másfél kurta évszázada létezik... s hogy a napjainkban élő olaszok csodálkoznak ezen a leginkább: „Hát nem ugyanolyan ősrégi, mint a kenyér?” És bizony fölteszik a kérdést: „Mit ettek akkor, amikor még nem volt?” Hát kenyeret, persze... az ősrégi kenyeret, amelynek sütését talán már Ádám gyakorolta a Paradicsomban. Hogyan is lett volna az a kert másképp olyan paradicsomi?! A klasszikus ókor szakácsai elsődlegesen arra törekedtek, hogy a kenyérhez minél pompásabb mártásokat és leveket találjanak s tálaljanak fel; igen, azokat, amelyek közül Apicius százharmincnyolcat – nyilván csak egy elenyésző részt – jegyzett fel.
- „A római konyha”
Idézetek verseiből
[szerkesztés]Idézetek verseiből
[szerkesztés]Dél-Amerika
(részlet)
Rejtve érintetlen ércfalakban
ezüstkincsek, csattok izzanak,
óriáskígyó végeláthatatlan
teste ring a banánfák alatt.
Püspöklila szitakötőszárnyak
színe orchideaszirmon ég,
tábornokok lázadókká válnak,
s Göncölszekér nélkül ég az ég.
Rómában 1938
(részlet)
Sok bőhusu püspök s kőaszkéta
Úgy mosolyog, mint századok óta
S táncol a nagy Dóm árnyain át -
Vágynék valamely bizalomra, melegre,
és Róma kerengve
Rámfonja az utcák néma sorát.
(Nemes Nagy Ágnes)
A tisztiorvos mondja
(részlet)
Igazán csak a bénákat szánom,
Akik egykor futottak, s nem futnak már,
Csodaszert az idő nekik nem kínál
Mozdulatlan fekszenek az ágyon –
(Schein Gábor)
Róla mondták
[szerkesztés]- Csodálatra méltóan haszontalan dolgokra vállalkoztak ezek a különc lelkek, akik a vágyaikban élő humanista világ apró kellékeibe kapaszkodva próbálták szilárdan tartani magukat rezervátumaikban.