Márai Sándor

Grosschmid Sándor (1900. április 11. - 1989. február 22.) magyar író, újságíró.

Írói neve: Márai Sándor volt.

Idézetek

És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: "Elég volt."
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...
(M.S.: Mennyből az angyal)

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten,
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt, s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség.
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet,
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet.
(M.S.: Halotti beszéd)

Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység. (1945.)
Öregen, őszen és agársoványan, Mégis de jó, de jó, de jó, hogy nyár van.
Polgárnak lenni Nyugaton egyértelmű azzal az öntudattal, hogy az osztálynak minden tagja egyforma állampolgársági és társadalmi jogokkal áll őrt egy életforma körül, melynek legfőbb kifejezési lehetősége az Állam.
Igaz, amit Goethe mondott Eckermannak, amikor az azt kérdezte, hogy mi volt a leitmotiv a Faustban..."Kedves fiam, ha én azt tudnám" - válaszolta Goethe.
A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátosságait.
Nincs veszedelmesebb ellenfél, mint a zsákmányát féltő ragadozó.

Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja e középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger. Most is ugyanazt hadarják, eszelős és makacs, habzószájú konoksággal, mint egy év előtt, mint öt év előtt: „új fegyverek“-ről ábrándoznak, német-angol, vagy német-orosz különbékéröl... Itt csakugyan nincs mit tenni. De szégyen velük pusztulni.

Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisitott eszményeit!

Napló 1943-1944

De a műveltséget nem a gólya hozza.

Fűveskönyv, 135

Ami a Polgár vallomásai című könyv új kiadására vonatkozó ajánlatot illeti: nem egyezem bele, hogy akár ezt a könyvem, akár más régebbi vagy újabb munkám Magyarországon bármilyen formában közzé adják vagy előadják. Mindig nagy tisztesség lesz számomra, ha valamely könyvem eljut a hazai magyar olvasóhoz, de csak akkor egyezem bele könyveim magyarországi új kiadásába, ha az ország területéről kivonták a megszálló szovjet csapatokat, és a magyar nép demokratikus, szabad választásokon megjelölte, milyen rendszerben kíván élni. Elébb nem egyezem bele könyveim hazai újra-kiadásába.

(Idézi:Ungvári Tamás források közt feltüntetett művében)

Az Egy polgár vallomásai című regényből

(Első kötet: 9-241. oldal, második kötet: 245-502. oldal)

De a család mítosza élt, s ez a misztikus öntudat adott életerőt valamennyiünknek , akik cselekedeteinkkel a család meséjét színeztük. S korszakokban, mikor az emberiség nagy, közös mítosz nélkül kénytelen élni, különösen jelentős élményforrás a család miniatűr világtörténelme.

…

Bonyolult család volt, tele haraggal és önfeláldozással, lelki szegényekkel és önfejű egyéniségekkel, polgárok voltak, s mikor én közöttük kezdtem élni, már eljutottak a polgári állapotnak veszedelmes, válságos életszakaszába. Mindent nekik köszönhetek; s nagyon nehéz volt elfelejteni és megsemmisíteni magamban azt, amit tőlük kaptam.
Egészen talán nem is sikerült. (138-139. oldal)

A „nyugati kultúra” kissé lógott rajtunk, mint frakk a négeren. Idegeink bűntudatosan lázadoztak. A kapuban gyanítani kezdtük, hogy a „Nyugat”valami más is, mint Anatole France művei, meglehetősen rossz magyar fordításban, Ady párizsi benyomásai, francia divatlapok és bajuszpedrők, történelmi leckék az iskolában s rosszul kiejtett francia szavak, melyeket oly hatásosan lehetett elhelyezni a köznapi beszédben. Kezdtük sejteni – inkább csak légköri benyomás volt ez ott, a belga-német határon! –, hogy polgárnak lenni, a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza; nemcsak a négy szoba teszi meg a gőzfűtés, a cselédek, Goethe összes művei a könyvszekrényben meg a finom úri társaság

…

Zavartan éreztük, nagyon finom idegekkel, hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán – s mi odafent, a mi „nagy urbanitású” felvidéki városainkban, valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg éppen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztálybecsvágy nélkül. (247-248. oldal)

Most már tudom, hogy az ifjúság nem idővel lemérhető életszakasz, egyszerűen csak állapot, melynek kezdetét és végét nem lehet évszámokkal jelölni. Az ifjúság nem kezdődik a pubertással, s nem végződik egy bizonyos napon, mondjuk negyvenéves korunkban, virágvasárnapján, délután hatkor. Az ifjúság, ez a különös, egyáltalán nem „viharos” életérzés, megtörténhet velünk, mikor nem is készültünk fel hozzá, s nem is várjuk különösebben. Szomorú, tiszta és önzetlen állapot ez. (316. oldal)

Abban a meggyőződésben éltem, hogy Németország a példás rend klasszikus hazája; ahogy ezt otthon és az iskolában tanultam. Csakugyan, olyan rend volt mindenfelé, a múzeumokban, a pályaudvarokon és a magánlakásokban is. Csak a lelkekben, a német lelkekben nem volt „rend”; homály terjengett benne, gyermekes köd, véres és megtorlatlan, vezekeletlen mítoszok köde… S mikor Franciaországba kerültem, elszörnyedtem az általános rendetlenségen. Évekbe tellett, amíg megtanultam, mi a „rend” – évekbe tellett, amíg megértettem, hogy a franciáknál csakugyan besöprik a szemetet a bútor alá, de ragyogó rend és higiénikus világosság uralkodik az agyakban. (325-326. oldal)

(Az I. világháború után:) A német nép, mely új alkotmánnyal, szabadságjogokkal ajándékozta meg magát Weimarban, nem bírt beletörődni a szabadságba. (327. oldal)

(A színésznő-barátnő:) Megtanított, hogy kegyetlenség nélkül nem lehetünk soha szabadok, s örökké terhére leszünk társainknak. Megtanított arra is, hogy az ember lehet goromba, de soha nem lehet udvariatlan; lehet arcul ütni valakit, de nem szabad untatni, s hogy udvariatlanság szeretetet színlelni ott, ahol sokkal kevesebbet várnak tőlünk. (335. oldal)

Ismerte a nagy titkot: tudott egyedül maradni. (337. oldal)

Az író egy napon megtudja végzetét; de csak önmagától tudhatja meg. (340. oldal)

Hiszek az akaratban. Hiszek abban, hogy akarattal és alázattal az ember úr tud maradni a tudatalattiból felgőzölgő mocsárláz nyavalyái fölött is. Megvetem magamban a neurózist, s minden eszközzel, igen, tudattal, akarattal és alázattal, küzdök ellene. Hiszek abban, hogy a jellem s annak legfelsőbb kifejezése, a lelkiismeret, kordában, egyensúlyban tartják beteg ösztöneinket, s hiszek abban, hogy az élet és a munka szintézis; ... (364-365. oldal)

Források

A Wikipédiában további információk találhatóak

Márai Sándor témában.

Kassai Tibor: Szemenszedett bölcsességek, Calibra Kiadó, Budapest, 1997, ISBN 963564468X
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, Helikon Kiadó, ISBN 9632089626
Ungvári Tamás: A feledés enciklopédiája. Scolar Kiadó, 2009