Nagy László

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Nagy László
Nagy laszlo.jpg
Wikipedia-logo.png Szócikk a Wikipédián

Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító.

...hadd mondjam el hogy a költő
aki életével fizet minden soráért
amúgy fütyül a költészetre
és nemigen mondja az abroszra könyökölve
hogy Federico így meg Attila úgy...
Orbán Ottó: Nagy László

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Galambcsőrök[szerkesztés]

(1944–1945)

Holtak felkelőben

Márvány az ég alja,
nincs repedés rajta,
az én erős szívem
csak meg ne hasadna!

A csillagok égnek,
ablakon benéznek,
vak szemei vannak
a szelíd reménynek.


Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,


Az angyal és a kutyák[szerkesztés]

(1944–1946)

Októberi napló

  
Október ága vállaimra
palástot levélből terít,
harangok zúgnak álmaimban,
nyelvükkel szívemet verik.

Októberben pirosra váltam,
litániázok, jaj sokat,
ajkad szentséges harmatában
fürdetek bűnös csókokat.


Bíztam a tavaszban

Bíztam a tavaszban
én fagyos szegény,
s míg fölmagasodtam
kést dobott belém.


Vérugató tündér[szerkesztés]

(1956–1965)

Ki viszi át a szerelmet
  Létem ha végleg lemerűlt,
  ki rettenti a keselyűt!
  S ki viszi át fogában tartva
  a Szerelmet a túlsó partra!


A város címere

Mert a méhek a húsra dongnak
s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik:
eljön a fekete katona.
(…)

Mert a vagonok lisztje
nem akar keserű kenyér lenni,
hát majd fekete sebeket
hoz a vonat,
mert a tej nem akar
újra meg újra vizzé válni,
hát majd hirtelen bevérzenek
a tejüzemek – s a telepeken
a deszkák nápolyiszelet-sorait,
a pala-lapokat, csöveket
porrá töri az égi kerék,
mivel itt minden tiltakozik:
eljön a fekete katona.


Karácsony, fekete glória

Léleknek nem hozol békét
ó busa isteni angyal!
Vér-illatos a karácsonyfa,
        – glória –
aggatva iszonyattal.


Himnusz minden időben[szerkesztés]

(1956–1965)

Tűz

                  ...tűz
             te gyönyörű,
     jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
     lélekben szakállasodva,
     hűlve latoló józanságban,
       ahol áru és árulás van,
     öltöztess tündér-pirosba,
       röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
             ifjúság királya
                    tűz!


Vállamon bárányos éggel

Mi vagyok én, ha e planéta
csak egy bevérzett margaréta!

Így is ember, se bölcs, se büszke,
égi, földi virágzás tükre,

rügytől gyümölcs-rogyásig látó,
enyészeten is átvilágló –

csonthártya-dobja minden kínnak,
vagyok a legkomolyabb csillag.


Szárnyak zenéje

Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.
(…)

Szakad az ember veséje,
de az űrt álma belengi,
muszáj dicsőnek lenni,
nincs kegyelem.
Ez itt a szárnyak zenéje,
ne feledd.
Soha nem feledem.


Búcsúzik a lovacska[szerkesztés]

(1963)

Mámor vagy orromnak hajdina virága
nyár szaga, mézes dombhát
de rozmaring-erdőn át is
a prémes dúvadat megérzem
jószagú asszonysörényben
a vérbuborékos Krisztust
május függönyein át
szagát az ecetté rontott mustnak
patyolaton címerét a gennynek
az undor lobogójával
ti üttök engemet orrba
az égig hiába ágaskodok

Szomjamra tiszta vizet
éhemre tiszta eledelt
ha adtok
megköszönöm szépen:
csigázzatok ronggyá az időben
de szutykost kiköpök
véres edényt a világból kilökök
nem kell
bánom is én ha sorvaszt e mánia
s elhagy az élet íze
ártatlanok sírkövén
kiütő vérsó
fűszerem nem volt soha
                 (276. oldal.)


Szerelmem, csonttörő élet[szerkesztés]

(1956–1965)

Szerelmem, csonttörő élet

Ne rettegjétek, barátok,
hány vörös vérsejtem ég el,
itassatok bikavérrel,
testben tán pirkadni láttok.
Itt belül vad havazások
függönyén délibáb táncol:
játékod, csonttörő élet:
bolondulok érted: hiányzol.


József Attila!

Segíts, hogy az emberárulók szutykát
           erővel győzze a szív,
           szép szóval a száj!


Menyegző[szerkesztés]

(1964)

ÉLJEN AZ ÚJ PÁR, ÉLJEN, DE MOST NE MOZOGJON,
arccal a tengernek itt állunk gyönyörű párban,
bűvölve mozdulatlanná és megörökítnek
kameráikkal a propeller-fejű fotósok
lebegve a halak fölött, féltérden a zöld levegőben,
nem a kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek,
csöves üveglencse-szemükből kiüt a hideg sugár,
kattognak, zengnek, acélszita-szárnyuk zenél,
kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók,
motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól,
s megörökítnek minket, megsokasítva arcunk
röpítik rotációsok: IFJÚSÁG, SÓLYOMMADÁR,
TIÉD A VILÁG ÉS TEÉRTED VAN A VILÁG,
óriás betűk rólunk, akik itt feszülünk
arccal a tengernek s lagzi a hátunk mögött,
s múlik a drága idő, gyorsabb mint a sólyommadár,
de előttünk mindig a nappal, mögöttünk az éj,
mögöttünk mindig az éj, pedig pöröl a sötéttel
a fehérvirágú almafaerdő, a fellángoló
virágfa, tulipánfa, rengeteg tavaszi lámpa,
a láng és vér szivárványa, az ábrándok kohótüze,
az agyvelők ultra-világa, mégis hatalmas az éj...


Seb a cédruson[szerkesztés]

(1967–1973)

A föltámadás szomorúsága

Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. Nem kapván mesteri áldást beállnak a gyötretőkhöz. Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger.

Mondják, ez alig művészet, inkább téboly, parázna nyihogás, vörös hahota. Akiknek ország nem fáj, azoknak: póz-magyarság, akiknek semmi se fáj, azoknak póz-emberség. Póz-e, ha embert is magához mérhetőt kíván?
(…)
Mondják, a Léda párizsi kalapja árnyékot vetett agyára, úgy utazott példákért a Romlás Virágaihoz. Mondják, utazott megkésve, mert a Baudelaire-versnek, mint az ökörvérszínű mellénynek, divatja múlt. Simítsa meg rángó szánkat a mosoly. Uraim, a benső tartást lemásolni máig sem lehet.


Szindbád

Krúdy Gyula emlékének

Kinek van igaza? A szindbádi lángnak, vagy a kriptáig lehűlő fokozatoknak?

Ha neked emberi a mértéktartás, az igénytelenség, nekem emberi a magasra csavart láng. Emberek vagyunk, s meghalunk mindenképpen. De jobb, ha az asszonyok hajsarlója vágja el a torkom. Jobb, ha alvadó kokárdát üt számra a veszély, mintsem lepecsételt szájjal járjak. Mert lezárva megromlik bennem a szerelem, kő lesz a szeretet, értéktelen a bánat. Ebben az átmeneti korban. Mondja Szindbád.


Egry

patyolatot ád a sebekre
rend lesz, de marad a feszesség
a vízé, az égé, hegyeké
homlokok tektóniája

kőművese a világosságnak
siratja az elherdált világot
s fölépíti káprázatában


Medvezsoltár[szerkesztés]

(1967–1973)

Medvezsoltár

Füst-menyasszonnyal, könnyel,
hóhéros csönddel, homállyal,
nikotin-teleholddal, hamu-galambok búbjaival
házasítva már és esketve mérgeim küllőire,
férgeim tiszteletére, avatva barlang-lakóvá,
böjtölő bőrré, csonttá, itt kuksolok éktelenül
teremtés gyalázataként, mert nem ilyen a lét,
lefokozott élet ez, kohol már olyan ideát,
hogy végképp lebontsa magát,
(…)

Déjjana, déjjana – farsang, farsang,
behallik hozzám üzenete dévaj erőknek,
álarcos nagy dobogásra kinyílnak ablakok, ajtók,
de én bezárom magamat, és minden kísértést
hamuval megjelölök, mert ami csalogat: csalárd,
mese-szín, mese-beszéd – …
(…)

és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé,
de én nem alszom, az álom kórsága nem glóriám,
déjjana, déjjana, hölgyek, urak és tahók,
csorba a fényesség: medvetánc hiányzik a tapshoz,
déjjana, déjjana, ez a vezényszó nem enyém,
ritmus és rítus ne várj, nem vagyok hímbalerína,
jégvirág-függönyeim, nehogy meginogjatok, félek,
csörgőkre ha rágondolok, harangoz bennem a csömör,
és orrkarikát ha csak sejtek, elered az orrom vére –
ó szép piros Nap, ha vashorgokkal áldott mancsom
beléd vághatnám végre hogy elragadj hirtelenül,
gyökerestől kiszakíts innen úsztatva égi fátylak közé:
jó utam az lenne már, mert egyetlen bajtalan út,
egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet
s megnémul a száj a földnek, déjjana, déjjana, dé!


Ajándék[szerkesztés]

(1967–1973)

Ajándék

ajánlom neked földrengéses
arcom egy megmenekült mosolyát.


Két sörényes

Kívül kerekek, láncok, tűzcsövek, sebek, trombiták,
tébolyda – lángolnak gyűrük, tajtékosak, nyergek, igák.

Belül maradék éden, világa világosságnak,
levelei szívalakúak, örökké hallelujáznak,


Táncbeli tánc-szók

A Bartók-táncegyüttes használatára

                   I.
Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rámugatnak égiek és földiek
Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennék majd, ha égetőn kellenék

                  II.
Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék

Ne is akarj menedéket
amíg benned zeng a lélek

                  IV.
Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk
Hol a csókok nem csimbókok
Nem hálóznak be a pókok


Versben bújdosó[szerkesztés]

(1967–1973)

Rossz álom, február 17

Város, ahol annyi a lángész
négykézláb ingó rossz kanok
dicsőségüket csikorogva
eszik a véres korpát, nőik is
kövön kecelnek, pántlika, kalap,
fejnél magasabban a far s pucér,
szakadéka nyüvesen vigyorog
s kivívja szűz arcom ájulatát.

(…)

Frontális feszületté átfordulva
alátekintek, ó mennyi zsizsik!


Versben bújdosó

Versben bújdosó haramia vagy,
fohászból, gondból, rádszabott sorsból
hirhedett erdőt meg iszalagos
bozótot teremtesz magad köré,
vele fekete éjt, hol fehér
inged is rebegő selyemlidérc,
alkohol szélverte lángja csak,
versben bújdosó haramia vagy,
szemed, a szemed is tünedező,
levelek rése ahogy tágul,
ahogy szűkül, de mindig másutt,
szüntelen célzó, de célozhatatlan,
kintről ordasi tűz s fegyelem,
belül piros őzike-csillag –
belül véredtől, véred vasától
hártyáid azúr ablakai közt
káprázatos világ a vemhed
s vétked, mert ott ragyog igazi nap,
versben bújdosó haramia vagy,


Így írlak versbe[szerkesztés]

(1973–1977)

Elhúllt bolondok nyomán

Dehogy merevít meg delelés
még romlatlan madár a májam
gyöngy még bennem az elrendelés
hogy a bolondok útját járjam
amíg a vérem kereke jár
a szél amíg számat csiszolja
lesz a veszett ügynek bolondja


Balasszi Bálint lázbeszéde

Ördög már veletek, ti álszent hivatalok,
hites uraságok csipkegallérban, csuhában,
kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam,
dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitílt.
(…)

Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó
s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors –
Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom
innen, mert vétek, hogy egy-hitem veletek éltem.


Fejfák[szerkesztés]

(1973–1977)

Gyászom a Színészkirályért

Nyár van, illene hogy én se fázzam,
csak búgjak fehéren, turbékoljak
e hét emelet vasbeton-galambházban.
Hát persze, hogy nem történt semmi,
sör habzik, folyik az ulti-parti,
kockázatnak elég is ennyi,
minek a sebeket fölvakarni,
minek akarni,
fényesen hasítani bizonytalanba!
Bizony, az élet nem hagyja abba,
a síron a bogarak összeragadva
sürgenek, apró piros vonatok,
pirosul a dinnye, mosolyt von a tök,
együtt vidulnak a vevők s kofák,
rogyásig telve az uborkafák.
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen?
Hogy ekkora alázat már gyalázat?

Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!

Források[szerkesztés]

  • Nagy László: Versek és versfordítások I. kötet. Összegyűjtött versek Holnap Kiadó, 2004; ISBN 963 346 637 7

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Nagy László témában.