Ugrás a tartalomhoz

Orosz László Wladimir

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

Orosz László Wladimir (1966-), író, költő, filozófus.

Orosz László Wladimir
Orosz László Wladimir, 2016
Orosz László Wladimir, 2016
Lásd még
Szócikk a Wikipédiában
Művek a Wikiforrásban

Esszé-idézetek

[szerkesztés]
  • A modern apokaliptikus ember Aranykorhoz fűződő viszonyát mindennél inkább kifejezi annak a pusztító erőnek az ébredése, amely puszta biológiai léte ellen feszül, amikor a sarkkörök választóvonalát átlépve a Pólusok felé igyekszik. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Ahhoz, hogy tovább léphessünk, ki kell fejteni a „szakrális földrajz” legfontosabb enigmáját: ebben a geográfiai kontextusban az északi sark ellentéte nem a déli pólus, hanem az egyenlítő. Úgy is mondhatnám, hogy a Sarokpont az Észak, és az Ekvátor pedig a Dél. […] Északon a személyiség felértékelődik, s noha elbukhat, olykor tagadhatatlanul héroszi rangra tör. Délen az individuum semmi; millió veszély és betegség les rá, a magas halandóságot viszont a rasszok hihetetlen reprodukciós képessége mindig bőségesen fedezi. Az ember sehol nem lehet istenibb, mint a Póluson, és sehol nem lehet démonibb, mint az egyenlítőn. Délen az ember úgyszólván a flóra és a fauna organikus és kiszakíthatatlan része, Északot viszont meg kell hódítania. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Észak Fehére szolipszizmusra nevel. Délnek ott van a kegyes, léleknyugtató és „színes” hazugsága, hogy minden jelenség, csapás vagy katasztrófa valamiként a közösséget is illeti, s annak ódiumából ama absztrakt „nyáj”, azaz az „emberiség”-nek nevezett, megragadhatatlan fikció is átvállal valamit. Az üres szentimentalizmus Északon értelmezhetetlen. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • Az Éhségnek van metafizikája, és ezt a dimenziót akkor érthetjük meg igazán, ha az Északi Genius által áthatott műveket olvassuk; a figyelmes ember ezt a transzcendens érintést érzi meg Csehov Osztriga című elbeszélésében avagy Hamsun Éhség-ében. A „délieknek” e kérdésben nem tudok hinni; amikor Stendhal és Balzac hősei öklüket rázzák a „társadalom” felé, és azt követelik, hogy a kollektívum – vélt vagy valós – értékeiket respektálja, voltaképpen nassolni akarnak. Azaz még többet kívánnak azokból az ínycsiklandó nyalánkságokból, melyet Dél csillogó kirakataiban cukros csaliként felhalmoz. (Aranyláz a Benső Alaszkában – Jack London műveiről)
  • A Zöld a Cinóberrel sajátos egységben található meg az ekvatoriális gyökér-rassz számos népcsoportjánál Afrikától Dél-Amerikán át Óceániáig. A Vér és a Hús sosem-szűnő szamszárai körforgásának – gyakorta kannibalizmusban megnyilvánuló – fétise egy személyiség-alatti okkult sodrás démonisztikus bódulatában: tömören így határozhatnánk meg e harcos és erősen matriarchális népcsoportok alapkartekterét. Ahhoz, hogy a Zöld civilizációja igazi magaskultúra lehessen, meg kell idézni e minőség transzcendens komplementerét: a Bíbort. („Kelta” Zöld)
  • Egy élő fát pontosan úgy kellene „szellemi szemmel” látnunk, ahogyan kivágott állapotban a „szív” köré nőtt évgyűrűi megmutatkoznak. Egy folytonos, koncentrikus körökben való áradást kellene megtapasztalni: az Idő benső természetéről „beszélne” a Fa annak, aki „meghallgatná”. Mint midőn egy becsapódó kő a nyugodt vízfelszínt mozgásba hozza, elbeszélné a „Bűnbeesést” és a szertegyűrűző Élet „láthatatlan történetét”. Sokat elmond a mai emberről az a mód, ahogyan a fákhoz viszonyul, s mint mindent – beleértve saját magát is –, naivan a „termelésbe” vonja. („Kelta” Zöld)
  • A fák a tiszta Idő anyagi burokkal rendelkezõ manifesztációi, s ekként lényükbõl kivonható [a két egyiptomi „öröklét-princípium”] a „neheh” és a „dzset”; nem lehet véletlen, hogy számos kultúrkör ismeri a fák odvában – tehát az évgyűrűk között! – élő bölcs és beérkezett remete mitologémáját. („Kelta” Zöld)
  • Szemben Babits „Ádáz” nevű kutyájával, velőscsontokban kiporciózott bizonyossággal sem büszkélkedhetünk, és meg kell elégednünk az Intuíció „pille-porával”. (A Tükör-palota antropológiája)

Költemények

[szerkesztés]

Kristály

[szerkesztés]
A fájdalom kristályszerkezet,
Fürtös, cellázott, pikkelyes.
Térformát mindig úgy növeszt,
Hogy rombos, triklin vagy hatszöges;
Áttetsző, néma, kőmerev:
Csak kötésszögeit ismered.
Nem tudod – és ez rémitő –,
Hogy sors-e vagy üres téridő,
Hogy élet-e az, vagy halál,
Mit rácsaival körbezár.

A kiszáradt almafa

[szerkesztés]
Míg bűvös álmát könnyezi a pázsit,
Megterít dúsan a májusi reggel;
Kék damasztjáról illatos morzsáit
Méhek hordják szét zengő viasztesttel
A virágtalan, üszkös almafáig.
Korhadt szél játszik rívó üregekkel,
S pikkelyes kérge pattogva levásik;
Ám kusza ágból bármennyit ereszt el,
Gubancos árnyát lénye nem felejti,
Nem borzad fájón, nedve-fagyva mégsem.
Csupán Te nősz át porló édenkerti
Percből véghetetlen év-gyűrődésben;
Hol törzsed a vak Forma visszafejti,
Csönded megérik, halálfényű éjen.

A Látás szonettje

[szerkesztés]
Minden látszó tárgy otromba mimézis:
Csak Tiszta Forma a Lét igaz nyelve,
Gyémántba hullva, gyönyörré préselve.
Amint tanítja megannyi szent tézis:
Mi magából él, magának elég is. –
Nincs múltja, jövője, vágya, félelme,
De rejtett okból, mit nem ér fel elme,
Időtlen terve meghasadni mégis;
S míg zord fensége vakon visszamarad,
E repedésen Te zuhansz ki, égve,
Szétnyilallva az üres messzeségbe!
Az Anyagon csak átsejlik a Forma,
Mert mindig szitál a Távolság korma,
Ha felparázslik bűvös szembogarad.

Ikarosz

[szerkesztés]
Mert nyíló satuként enged a sötét,
Amint szűrt sugáron felizzik a Szív,
Hogy boldog hévvel szétfeszítse masszív
Káprázatának iszonyú börtönét.
Épp délidőben csatolja hát szárnyát,
Aki olvasni mer ama Fénylő Arcból;
S legbelül Húrrá feszítvén a Pályát,
Szökkenjen felé a zord sziklafalról!
A magas vágytól óvja bár agg apja,
Ő tudja mégis: fölrepül a Napba!

Március

[szerkesztés]
Szajha szél heccel kérges akácfákat
Egykedvűn kuporgó, vedlett domb alatt;
Feléje kapnak a töviskes ágak,
S aprót sivítva, kényesen megszalad;
Nyílnak a hó alól új pokol-szájak,
S bennük őrlődik a keserű falat,
Mit a mélység (mert sorsa ellen lázad)
A cukros fényből sóvárgón kiharap.
Ó, minden, mi tiszta volt, most oly kusza!
Szirénhang cikáz örvénylő rét felett,
Fülelnem immár befelé nem lehet,
És menni kell, a tél-törvényt feltörni,
Hí a vér-szag, e márciusi kölni:
Cæsaromnak vagyok örök Brutusa.

Elektronikus parinirvana

[szerkesztés]
Oh, Microsoft Word, oh, te mélyen tisztelt!
Nem kopogom be ezentúl, hogyha fájt;
Te tudod jobban a legvégső szabályt,
Aki uralod saktidat, a Printert.
Míg lelkem pástján Euterpé sprintelt,
S repesve hozta a kecset meg a bájt,
Te csak számláltad, művem hány megabyte;
Igazad is volt: a vers múló inzert.
Álom környékez, e nyomasztó update,
Hogy pár órára ellásson licenccel…
Nyűgözne tovább ez a Mátrix-rablét,
És World, lefagysz, az ihlet kibukfencel:
A Múzsa gúzsa váratlan szakad szét.
Om, Szent Üresség! Bye, Bináris Rendszer!

Versfordítások

[szerkesztés]

Albatrosz (Charles Baudelaire)

[szerkesztés]
Sok tengerész gyakran, unalmát hogy űzze,
Albatroszt fog, midőn lassúdan kerengve,
Közönyös utasként a hajóra ül le,
Amely fanyar vizek hátán siklik egyre.
Ám mihelyst a hajó pallóira rebben,
A tág Azúr ura már bénult-tétova,
Hófehér szárnyait széttárja esetlen,
S lomha evezőkként vonszolja csak tova.
E szárnyas utitárs mily’ nyomorult s gyenge!
Itt mily’ rút s komikus az éteri szépség!
Valaki pipát dug csőrébe, s nevetve
Mímeli egy másik groteszk bicegését.
Mint ez égi herceg, olyan a Poéta,
Röpte biztos, és a vad vihart is állja,
De lenn sebzi a gúny, az otromba tréfa,
S nem engedi járni két hatalmas szárnya.


Egy dög (Charles Baudelaire)

[szerkesztés]
Emlékszel, szivem, hogy mit láttunk mi ketten
E langy májusi hajnalon?
A dűlőút végén, kőágyra vetetten
Egy dög feküdt. Mily’ borzalom.
Kőmerev lábait szajhamód szétrakva
Kaján volt, szenvtelen-süket,
Amíg nehéz mérgét fullasztón izzadta
A tompán korgó hasüreg.
A kelő Nap hője is tán úgy akarta:
Újból éljenek a részek,
Melyeket idáig bölcsen egybetartva
Őrzött az Anyatermészet.
A kék ég tudta azt, hogy e bűvös tetem
Megnyíló tulipánkehely;
Viszont oly’ bűz csapta meg orrod hirtelen,
Azt hitted, lábadról lever.
A rothadó hasra ezer húslégy rajzott,
És eves váladék fakadt,
Ahogy cafatokon vívott szennyes harcot
A győzedelmes lárvahad.
A tetem lüktetett, mint valami hullám,
És olykor sziporkát vetett,
Mert beszívni vágyta immár a torz hullán
Sokszorozódó életet.
S megzendült a világ: lágy, zizegő hangja
Neszező szél volt, s muzsikált,
Mint pörgő búzaszem, amint a jó gazda
Ütemre rázza a szitát.
A test konturtalan álomkép volt szinte,
Kuszált, valótlan köd-lidérc,
Ismeretlen művész félredobott skicce,
Melyet néhanap felidéz.
A sziklák mögül egy eb dühösen nézett:
Kívánta még a falatot,
Mit számára tálalt ekként az enyészet,
S mit félelemből ott hagyott.
– Hiszen ez leszel Te is: épp’ ilyen szégyen,
Éppen ily’ bűzös fertelem,
Ki fénylő napsugár voltál, s csillagfényem,
Őrangyalom, egyetlenem!
Igen! Ezzé leszel, királyi, büszke hölgy,
Ha betöltötted sorsodat;
S a buja tavaszban majd tarka leplet ölt
A penész-ette csontozat.
De ó, Szerelmem! Bár féreg csókol röggé,
Nem porlaszthatja Arcodat;
Mert én égi mását őrzöm már örökké
Annak, mi testben elrohad!


Párduc (Rainer Maria Rilke)

[szerkesztés]
Lényét hagyja a rácsozatba veszni,
Annyira gyenge már, mégsem pihen;
Számára a lét: ezer rács, csak ennyi –
Túl a rácsokon nincsen semmi sem.
A puha léptek vad-ritmusú sodra
szűk körbe vontan, amint elakad,
pörgő tánccá lesz, oly’ Centrumtól vonzva,
hol megbénult egy gigász-Akarat.
Ám fellibben olykor a szembogarak
nehéz fátyla. Akkor Kép vetül be;
Lábak izmába villan, majd felszalad,
S kihúny, a Szívbe merülve.

Őszi nap (Rainer Maria Rilke)

[szerkesztés]
Uram, dicső nyarad betelt. Most hát
nyujtsd hosszabbra napóráid árnyát,
s a réteket friss szelekkel mosd át!
Tedd: a szőlő méz-teljét elérje;
két tűz-arcú delet küldjél még csupán,
emeld tökélyre, hogy a szüret után
borrá forrjon végső édessége!
Ki fedéltelen, tetőt nem ácsol.
Ki maga van most, társ arra nem várhat;
könyv fölött gubbaszt, boritékot nyálaz,
s unt allét róva messzi bukdácsol
rezgő árnyain avar-béklyós fáknak.

Az Álomhoz (John Keats)

[szerkesztés]
Ó, Álom, te édes és bársonyos,
Aki gondos ujjaiddal fejted
Fel a fényt, hintvén éji mákonyod,
Ölelj át, hogy isten-mód felejtsek!
Ó, balzsamos, csak te döntesz ebben:
Vagy szemeim hirtelen lefogod,
Vagy hagyod, hogy imám elrebegjem;
Bármint is legyek delejed foglya,
Csak tűnt nap lidércfényétől menten,
Mi sóhajt gyűr nyirkos vánkosomra.
Védelmezz, hisz’ izgága a Tudat,
S lágy homályomba vakondként jár át;
Halkan fordítsd a zárban kulcsodat,
S pecséttel óvd lelkem szarkofágját!

LXXV. szonett (William Shakespeare)

[szerkesztés]
Egybeérünk, mint Élet és Étel –
Te szikkadt földemre dús esőt hozol,
Megnyugvást adsz, mi tusával ér fel;
Fösvény lettem, ki nyíltan tékozol.
Győzelmi mámorban kérkednék véled,
Míg félnék: a tolvaj perc elragad,
Száz önző vágyba belerejtenélek,
S legott kívánnám: mutasd meg magad.
Van úgy, arcod ünnepi tünemény,
S megöl, ha szemed kerüli szemem,
Érzem, nem kell más kéj e földtekén,
Csak mi általad adatik nekem.
Sóvárgok bár, de kín az élvezet,
És öklendezem, mit kapzsin elnyelek.

Kövesd szép Napod… (Thomas Campion)

[szerkesztés]
Kövesd szép Napod, te bomló Árnyék,
Bár lényed éjsötét
És féli fénykörét,
Csak kövesd szép Napod, te bomló Árnyék.
Kövesd a Fényt, mely kioltott téged;
Alant vagy köd-gomoly,
Míg Ő fennen honol,
Mégis kövesd azt, ki mindenben az Élet.
Kövesd Őt, mert izzik Ragyogása;
Mint felperzselt lélek,
Éld meg üszök-léted,
Hogyha Kegyelme nem von Fényhonába.
Kövesd, míg látod, sugara árad,
Hisz’ közel ama Éj,
Mely minden Fényt elér;
Előre megsejti ezt bomló Árnyad.
Csak kövesd. A sors-rendelés úgy van:
A Napnak Árnya lész,
S a két rész elenyész –
A Nap dicsőn, az Árnyék nyomorultan.

Tigris (William Blake)

[szerkesztés]
Tigris, Tigris, Tűz-magod
Vadon-éjbe átragyog –
Tett szabta, vagy metsző Látás,
Lényed vad Szimmetriáját?
Szférák avagy Szakadék
Lángja az, mi benned ég?
Mily’ szárnyas Vágy mozdul érted?
Így izzani mily’ Tett képes?
A Terv, mely ott fenn csiholt
Izmodba hőt, vajh’ mi volt?
S az első ádáz Dobbanást
Mily’ Kéz bírta meg, milyen Láb?
Volt Béklyód s rajt’ volt Lakat?
Athanorban gyúlt Agyad?
Mily’ Kovács emel oly’ Verőt,
Mi testté gyúrhat Őserőt?
Dicső Csillag kél veled,
De mint Könnycsepp, megremeg;
És mosolyog, nem sír esdve,
Ki a Bárányt teremtette?
Tigris, Tigris, Tűz-magod
Vadon-éjbe átragyog –
Tett szabta, vagy metsző Látás,
Lényed vad Szimmetriáját?


Felhasznált forrás

[szerkesztés]
  • Szivárványhídon át. Stalker Stúdió, Debrecen. 2006.
  • Tua maximna culpa. Norna Kiadó, Miskolc. 2006.

Külső hivatkozás

[szerkesztés]
A Wikipédiában további információk találhatóak
Commons
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Orosz László Wladimir témájú anyagokat.