Pilinszky János

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Pilinszky János
Pilinszky2.jpg
Lásd még
Wikipedia-logo-v2.svg Szócikk a Wikipédiában

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb, katolikus érzésű magyar költője.

Pilinszky saját versét mondja

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Pilinszky János sírja a Farkasréti temetőben

Trapéz és korlát[szerkesztés]

Te győzz le
(részlet)

Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
fakó szivüknek terheit
a hallgatag szegények

A foszladó világ felett
te változó és mégis egy,
szelíd, örök vigasz vagy;
elomlik minden kívüled,
mit lágy erőszakod kivet,
elomlik és kihamvad.

Halak a hálóban (részlet)

Csillaghálóban hányódunk
partravont halak,
szánk a semmiségbe tátog,
száraz űrt harap.
Suttogón hiába hív az
elveszett elem,
szúró kövek, kavicsok közt
fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!

Magamhoz
(részlet)

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Stigma
(részlet)

De ekkor szűk ösvényre érsz
és hirtelen megállasz,
mögötted hosszú csönd van és
némán előtted áll az,
kiért elhagytad mindened,
száműzetésbe mentél,
mert sorsodat ki fejtse meg,
ki az, ha ő se testvér?
Megállsz előtte, meztelen
sebed kitárva, melyet
a messzeségből melleden
nehéz hatalma ejtett.
És vársz, mint fáradt katonák,
hisz nincs már senkid itten.
Ő visszanéz az esten át,
csak néz, és meg sem ismer.

Téli ég alatt
(részlet)

Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,
nincsen ki megsegítsen,
nem vált meg semmi szenvedés,
nem véd meg semmi isten.

Mert áztatok és fáztatok
(részlet)

Csupaszra vetkőztessetek,
semmit se hagyva rajtam,
vegyétek el a homlokom,
a szemem és az ajkam,
mert áztatok és fáztatok,
mert éheztetek bennem,
bár én is áztam-fáztam és
nekem se volt mit ennem.

Miféle földalatti harc
(részlet)

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Harmadnapon[szerkesztés]

Bűn
(részlet)

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.

Két szeretőre
(részlet)

Mint alvilági házasok
a forró sodronyon,
hevertek, mint a balfelem,
balom a jobbomon,
s bár oktalan szerelmetek
már annyit sem jelent,
mint illemhely sivár falán
az ábrák és jelek:
a tűrhetetlen megszokás
megannyi változat
és változás között vakon
mégiscsak összetart!
Akár a kettészelt kukac
valahogy mégis egy,
szived szivével esztelen
vesződve hempereg!

Panasz
(részlet)

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Francia fogoly
(részlet)

Csak azt feledném, azt a franciát, kit
hajnalfele a szállásunk előtt
a hátsó udvar sűrüjében láttam
lopódzani, hogy szinte földbe nőtt.
Körülkutatva éppen visszanézett,
s hogy végre biztos rejteket talált:
övé lehet a zsákmánya egészen!
Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,
mit úgy lophatott rongyai alatt.
Nyers marharépát evett, de a torkán
még alig ért le, jött is a falat;
és undorral és gyönyörrel a nyelvén
az édes étel úgy találkozott,
mint telhetetlen testi mámorukban
a boldogok és boldogtalanok!

Egy KZ láger falára

Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.

Apokrif (részletek)

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat,
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
.
3

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.

Nagyvárosi ikonok[szerkesztés]

A tenger
(részlet)

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Fehér piéta

A fényérzékeny levegőben
csukott szemhéjak. Anya és fia.
Fehér kezek és még fehérebb ráncok.
Piéta és laterna mágika.

Szálkák[szerkesztés]

Azt hiszem (részlet)

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Halálod és halálom

Majd elaltat a dudolás,
a korasötét éjszaka
anyatejnél is szelidebb
figyelme és odaadása.

Mert ő a kifosztott kebel.
A dajka, aki kivüláll.
Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás.

Van Gogh imája
(részlet)

Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?

Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;

Elég
(részlet)

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

Végkifejlet[szerkesztés]

Játszma
(részlet)

A zöldposztós asztalra hajlik
halott apám.
De mi fölé hajol?
És mit akar, mit is akar,
és mit is mond e kivilágított,
besüppedt sír,
magányos játszma,
férfihát?

Ne zavarjuk, ne zavarjátok
előretartott jobb és hátravont
bal kézfejét, s a dákó
három golyó közt fölfüggesztett
figyelmét, részarányosát.

Tapasztalat
(részlet)

A tapasztalat, mint Kronosz
fölfalja fiait.
A valódi tudás
tapasztalatlan, mit se tud,
nem ismer, nem ismerhet semmit.

Kárhozat

Holott a semmi van jelen,
a világ azért tovább lüktet,
az erek szállítják a vért,
a kéz csomót köt, kulcsra zár,
gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

Ékszer
(részlet)

Remekbe készűlt, ovális tükörben
nézi magát az antilop.
Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.
Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,
mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.

Kráter[szerkesztés]

Auschwitz

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,
s az én koromban a világ,
vagy - ha úgy tetszik - a valóság,
egyszóval mindaz, ami van,
két esztendő vagy nyolcvan év,
mázsás cipő, több tonnás kiskabát,
és főként, ami hátra van még,
pontosan öt-hat éves.

Kráter
(részlet)

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Kopogtatás
(részlet)

Aludtunk. Álmomban fa voltam,
majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,
ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Vázlat
(részlet)

Üss le. A bajuszod tovább nő,
nekem viszont van egy-két oly emlékem,
hogy pontosan tudom a különbséget
a természetes testmeleg
és a szerelem melege között.

Pedig én csak öt éves voltam,
s a lány tizenhat.

Kötetből kimaradt versek[szerkesztés]

Kikötőben (részlet)

Most minden festék, látszat, porladó,
szívemre porzó csendes hó, halál,
csak egy való van, síró, görbe szám
és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,
az ellenséges tengeren lebeg
ma már az arcod, most meleg
szavad merült a víz alá le épp.

Üzenet az üvegvárból
(részlet)

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.

Megdicsőülésünk
(részlet)

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.
Örök kutakba mélyült multunk vissza,
s jövőnkben is csak tünt időknek titka
fog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

A testünkön sok méltatlan csapásnak
nyomán kinyíló tűzpiros virágok
örök csodáknak ködlik illatát ott,
hová a durva kéznek ökle pattant.

Bordal
(részlet)

Tünődve én is hallgatok,
sötéten egymagamba,
mind eltökéltebb bánatot
löttyintve poharamba!

Kimondhatatlan egyedül,
apátlan és anyátlan,
megannyi tompa áldozat
hervadozunk a nyárban.

Róla írták[szerkesztés]

  • Verseit tehát betiltották, költői jelenvalósága azonban változatlanul megőrződött a köztudatban, mint a katakombákba szorult kortársi magyar irodalom igazi értékrendjének kikezdhetetlen bizonyossága.
  • Ha a tényirodalom a legmagasabb rendű költészet, s a tényeket Pilinszky szótára szerint ismerjük el tényeknek, ez a költő a pillanatnyilag elérhető legtöbbig jutott.
  • Az embertelen erők fenyegetését valódi társadalmi megjelenési formáitól elszakítva kozmikus törvénnyé fantomizálja.
  • Senkinek sincs kétsége afelől, hogy a magyar irodalomban Pilinszky János mindenekelőtt a második világháború költője, abban is a legsötétebb pokolbugyroké, a haláltáboré. a század botrányáé.
  • Van a lírának is hegyi levegője. Ez árad Pilinszky minden sorából. Nem hinném, hogy vitatható volna: a mai európai költészet magas hegyvonulatába tartozik.
    • Rónay György
  • Pilinszky a hiány költője. Egyfelől elvont formában mindannak a hiánynak, amelyet az emberiség java évezredes erőfeszítéssel be akar tömködni. Másfelől a lét rendjéből fakadó, betömhetetlen hiányénak.
    • Lengyel Balázs
  • Líratörténeti jelentőségű életművét teljesnek és kereknek érezhetjük. Nagy költészetet teremtett, megalkotta legújabb kori líránk egyik kiemelkedő fejezetét. A műfaj hazai történetét olyan értékekkel gazdagította, amelyek a kortársi világirodalom eredményei között is helyet kapnak.
    • Fülöp László
  • A hivatalos irodalomkritika már-már túlzottan kihangsúlyozta háborús verseit: úgy tűnt ezzel akarnak politikai elkötelezettséget kölcsönözni a marxizmustól távol álló katolikus költőnek.
    • Kibédi Varga Áron
  • A magyarok hajlamosak rá, hogy elhatárolják őt megszokott költőiktől, költészetét pedig a megszokott költészettől.
    • Ted Hughes

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • [1]Pilinszky János összegyűjtött versei
  • Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János. NAP KIADÓ. 2000.
Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak