Simon István
Simon István (Bazsi, 1926. szeptember 16. – Budapest, 1975. július 7.) magyar költő, műfordító, esszéíró,
szerkesztő.
Idézetek köteteiből[szerkesztés]
Tanú vagyok[szerkesztés]
Májusi eső
Mint égből omló laza cérnaszál,
langyos májusi eső hulldogál.
A villámok, az óriás tűk,
eget a földel összefércelik.
Zümmögve hullik, gyengén mosogat
termékeny lombot, poros szirmokat,
mint anyja emlőin a csecsemő,
életet szív a dombra dűlt mező.
Mint a szabadság boldog percei,
úgy éltet, frissít, - sustorogja: lásd
ezt kaptad, védd meg, köszönd meg neki
a teremtő, a termő újulást.
Cigányasszony (részlet)
Vándorolgat faluról falura,
tolja a köszörűt fekete ura.
Nyomában kutyaként szelíden lépeget,
s nézi az ónszínű novemberi eget.
Januárban sír, didereg eleget,
hajtja bár ura a köszörűkereket,
s rajta a beretva, olló és konyhakés
csillagot hány - mégis övé a szenvedés.
Sorsán a jókedvű április már javít,
sósízű szelekkel csókolja rongyait.
Május virágos fekhelyet vet neki,
s csillagot tükröznek tüzes szép szemei.
Őszi udvar (részlet)
Vidítják az udvart tarka őszi fények,
bárányfelhők közül a nap tüze lángol.
Lógnak a pirosló paprika-füzérek
fodrosan a pajta villogó faláról.
Fények, hangok között tetők lusta nyája
sütkérezik a napba, puha párát verve,
s a kakasok éles kukorékolása
hullámzik ki a rőt, dérverte rétekre.
Tanú vagyok (részlet)
A borfoltos kocsmai asztal,
ahová hajdan a kést
bökték szilajon, most rajta
készítik el a számvetést.
Nem a bor folyik itt: vita -
(egy percre a szemem előtt
a történelem vihara
látszik) - a komoly tervezők
mérik ki jövőjüket,
kik pár éve a herceg úr
cselédei voltak, süket
életükkel, jogtalanul.
...
Tanú vagyok, hogy itten új
világ lesz. Az öreg kezek
írják: a falu népe, lásd,
a jövőre szövetkezett.
Decemberi ködben
Reggel nem látszanak a fák,
olyan sűrű a köd.
S köd fekszi meg az éjszakát,
csillagot a vidék fölött.
Mintha világűrben járnék,
lábamnál a tejút remeg.
Elmaradt hű kutyám, az árnyék,
szemem se tudja hol megyek.
Csak szívem tud eligazodni,
a szív mindig hazatalál,
ahogy a lég milliónyi
útján a költöző madár.
Arcok egymás mögött[szerkesztés]
Kettős ecetfa
(részlet)
Világra hajtott a kettős ecetfa,
árnyékát házunkra veti.
Iker-törzse úgy nyúlik az ég felé,
mint földbeásott rabok
könyörgő kezei.
Hallgat. Néma. Talán titkot őriz.
De én tudom,
amit elhallgatna a könnyen feledő
élő és elfedné az idő is:
egy sír van itt - katonatemető.
Pogányságom
(részlet)
Korhol és szid az édesanyám,
azt kérdi: miért lettem pogány.
Ujjával kedvesen fenyeget,
hogy az Isten megver engemet.
S tornyosít nyomós érvet érvre.
Szapulná lelkem hófehérre,
oly egyszerűen, ahogy mossa
köténykéjét a zöld lavorba.
Himnusz az értelemhez
(részletek)
Honnan vagy? Tudom, hogy tudás
nem volt mindig - a tudás lett.
Egyszer gyönyörű mozdulás
fölemelt egy érdes követ,
s nézte, nézte, majd forrón-sósan
gyöngy lepte be a homlokot,
és gyötrődött, sírt nyárban, hóban;
emberré lett - gondolkodott.
...
Ásók halk susogásai,
kalapács és fűrész nesze
történelmünk századait
muzsikával szórta tele.
Távcső figyelte, mint forog
a csillagrend, s leste a kék
égen úszó hold-citromot
és a szférák üzenetét.
...
Az első mozdulat, amely
emberré szült, emberiség,
mily messze már, be vissza kell
néznünk, takarja a sötét.
S évezredek gyűrűző fodra
lám, ész, új partokhoz söpört,
hogy majd fényed beragyogja
egyszer az emberi gyönyört.
Kaszálás, esőben
(részlet)
Hogy elbujjon a nap vagy süssön,
de szépen irányítja,
ahogy el-elhallgat, majd füttyöng,
a fűben a pacsirta.
Zöld szag dől, ingbe-maró pára,
fojtogató, meleg szél.
ráfekszik a görbe kaszára
és megizzad a testvér.
Gyökerek[szerkesztés]
Februári szivárvány
(részlet)
Február végi szivárvány
alá szalad - nézd Laci -
a tél és tavasz határán
jegenyés úton a kocsi,
s ívét a hétszín szallagnak
ragyogtatja kerekén;
szalad a Csillag,
trap-trap-trap -
és dől a fény
és dől a fény.
Jössz már az úton
(részlet)
Jössz már az úton valahol,
mintha látnám, a könnyű szandál,
mert június katlanja forr,
az aszfalton ruganyosan jár.
A forró széltől, ami fúj,
a fa, mint alvó eb, fölérez.
Te jössz ott, Várom, hogy kibujj
a zöld mögül és hazaérkezz.
Gyerekkori karácsonyeste
(részlet)
Hirtelen milyen nagy teret nyitott
óriási ereje a fagynak.
A jeges mezőn szinte tériszonyt
érezve csak gubbadnak a varjak.
Meredeznek a reggel még komor
hegyek fái is talpig zúzmarásan.
A ház asztalán fölragyog a bor;
fenyők zúgnak a harangkondulásban.
Gyökerek
(részlet)
Utadat se látom,
tudom - érzem inkább;
tapostam a földben
esővert szántáson
tinókkal mezítláb,
régen volt, fölöttem
szóltak a pacsirták.
S most, hogy jön a negyven,
egyre jobban érzem,
láthatatlan részem
ott munkál a földben:
belegyökereztem!
Rapszódia az időről[szerkesztés]
Meggyfák alól
(részlet)
Ősszel a fák nyári türelme
átüt vérként a sárga szinen.
Nyáron a fa nem kerül versbe -
meg se látja a költői szem,
s állja - megállja hősiesen.
Mit gondol a nyárról a szántás
szélin, mondjuk, a kései meggy?
Megcsodálni jó volt-e pártás
korában, - de nem kérdezi meg;
tudja, jönnek az őszi szinek.
A csata végén
(részlet)
Dózsa György mikor seregére
nézett, ahogy az egyre hátrált
majd szétfutott,
annyit tudott:
megölhetik, de le nem váltják,
örökre ö már a vezére.
...
És végül látta még a jobbágy
fölött a végérvényesen két
szálra bomlott
fáma-ostort
ahogy csördül s leng mint egy jelkép
történelmedben, Magyarország.
Ballada a szekeresről
(részlet)
A folyónál még megitat
s fuvart keres talán újra;
meglelve a keskeny hidat,
átporoszkált Dunántúlra.
Abda táján a saroglya
zápjai között elkékült
két lábát hátralógatva
már megint egy új vendég ült.
Milyen átok vagy fura sors,
nyögte később a fuvaros,
hogy szekerével zörögve
elvitte őz is örökre...
Téli rapszódia
(részlet)
A múlandóság talán ostoba
tréfája csak a másként komoly létnek;
de nézd, havával mégis minden tél egy
könyvet növel, ő-fóliánst, hova
föliratik a mag, az ősz bora,
erényünk, bűnünk, s ahogy évre évet
fordít a tél, két jéglap közé préselt
levélként marad az ember nyoma.
Felhasznált forrás[szerkesztés]
- Simon István: Gyönyörű terhem. Magvető és Szépirodalmi kiadó. Budapest. 1979.
