Sinka István

Sinka István, a „fekete bojtár” (1897. szeptember 24. Nagyszalonta – 1969. június 17. Budapest): költő, író.

Sinka István sírja a Farkasréti sírkertben

Idézetek verseiből

Íme a hazám

Ez az ország Magyarország:
itt a jókat szembe köpik.
Ez az ország az én hazám,
itt az álom összetörik.
Ha könny nem hullna e földre,
a szív is mind összetörne.

Ha majd a vár
miértünk áll,
s nekünk szól a rigó Budán,
majd hogyha a svábhercegek
sírnak egy tál leves után:
nekik is jut szeges borsó,
s egyszer korai koporsó.

Fohász

(részlet)

Kihoztál bennünket Uram, Ázsiából,
s százszor azóta az ellenség szájából.
Adtál itt e tájon eddig ezer évet -
igaz, hogy másoknak kaszáltuk a rétet.
Igaz, hogy idegen ispánokat adtál,
s volt, hogy közel jöttél,
s volt, hogy eltávoztál.

Sötét esztendők

(részlet)

Csillag voltam előbb,
aztán gyermek lettem,
s gyertyaként a szívem a
tenyerembe vettem.

Sötét esztendőkben
úgy néztem a tájat
s Isten simogatta
gyönge kis gyertyámat.

Lázadnék értetek

A napot hoznám, a csillagot,
Csak jönnétek hát és kérdeznétek,
hogy miért jöttem, s hogy ki vagyok?
Csak jönnétek hát, mikor a hold süt,
jönnétek, mikor zeng a rét:
úgy állnék elétek magambízón,
mint az, akinek Isten
tűzzel áldja két kezét.

Kakukok kora

(részlet)
Kakukoknak korát éljük:
sokan vannak a kakukocskák...
és megborzolják a pórszakállam
s a magyar mezőn ellenem páran
kockát vetnek... vetik a kockát.

Denevérek honfoglalása

(részlet)

  
Míg hazám sovány parasztjai
tanakodnak az őszi must
ízéről: ím éneklem én,
én a magyar Parnasszust -
hisz Múzsám örök panaszai
azt a hírt sírják felőle,
hogy megcsúfolták e szent helyet
s ma barmok kövér legelője.
Mert bizony a parnasszi táj
szabad puszta, ó, szabad.

Adószedés

(részlet)

Törvény dúlja a züllô portát...
Az esküdt lompos, billegô bajszú.
Az inger belôl veri a bordát,
de csitt... két ajtó között
csendôr áll, aki hamar szúr.

Napimádó

(részlet)

Állok fenn a hegyen
s bámulom
a hajnal tündöklő zászlaját,
a győzelmes, piros fényt,
ezt a száz ágra hasadó, roppant vérszín rubint.
És a sárga
köveket alattam oltárrá szentelem.
Mert pap vagyok én ma, hű, aranysarujú,
napimádó táltos, aki
hószín palástomból a szívem
kitakarom és a mellemből a hegyre
vért csapolok a szent
felkelő nap elé:
az én népemért ... Csudát
csorgatok ma a fényes arcú napra:
Őseim énekét és vert ezüst kehelyből
az aratók szent dalát
tömjénezem felé.

Üdv néked Ifjúság!

Üdv néked Ifjúság! Üdvözlégy magyar nép,
ki lángban és vérben születtél meg újra
három nagy éjszakán vad ágyúdörgésben!
Melyik nép írta fel mostanában nevét
így, hogy aranyat adott kezébe Isten ujja?
S mely nép beszélt így az önmaga nevében,
mint angyal, mikor a harsonát fújja?
Bús igájának fájára írja hát,
s mint annyiszor a megsárgult ezerévben
vérrel és vassal tanítja zsarnokát.

Március idusán

(részlet)

A szót,
mely tűzként lobogva
s viharzó erővel
elröppent egykor,
örök, messzi fények
szent papjai előtt
kimondom most én is:
Március!... Szabadság!
Ezt zengik az örök,
messzi kék hegyek,
a róna, az éther,
s a költő nevével
ezt zúgja a vérem;
mert rút a járom
és rút a szolgaság!

Fáradt ember tünődése

(részlet)

Országúton hóbaesve:
Úgy lep el egy téli este
Lábamnyomát temetve majd?
Az ég sem lesz holdvilágos?...
A boldogság messze szálldos
S kerül engem,
A kósza, merengő magyart?

Új nászon majd citera peng?
Engemet meg temet a csend,
Temet a tél s belep a hó?
S könnyek értem hullnak néha?
Vagy a vándor messzi, néma
Haldoklásán
A szél lesz csak a sirató?

Pásztorének

(részletek)

Parancsolt a póri muszáj,
hónapokig nem láttam asztalt,
de egyszer egy öreg bivalyos
a nevenapján felmagasztalt:
meghítt ebédre,
hogy legyen nekem is vasárnapom.
Elmentem hát... A kalapom
ráakasztották egy szegre;
pár fénykép volt a falakon,
a sarokban a bornyúk vedre,
meg gőzlő nagy csizmák egy halomba,
mert levetkőztünk az alkalomra.
.
.
Emlékemben él még ma is
e vacsora a téli estén.
Ott volt Tímár a tehenész
s a bús kanász, a vén Sebestyén,
kinek két szeme könnyben ázott
egy éve szép fia vesztén;
ott volt Faragó Sárga András,
meg két csikós, meg Csót,
ki jelezte:
ő ma éjszaka - de sajnálja -
az ököristálló éjjelesse.
Bátorból is jöttek ketten,
hol egyszer én eltévedtem,
mikor a pulimat este
az öreg tyukásztól megvettem
s Gyarak helyett, az éji ködben,
Talpasnak útnak eredtem.
.
.
Maradok hát csak, aminek születtem:
magam előtt is titok...Egy napon - halott,
aki élt, égett és panaszkodott
a maga módján, a maga nyelvén,
de nem azért, hogy valami isten
meghallja és sok napot
adjon neki... hanem azért csak,
mert a végtelen úton egyedül volt.

Elvarázsolt élet

(részlet)

Rontó asszony szeme vert meg,
így lettem nagyálmú gyermek,
kinek másokat kell szánni. -
Álmom mellé mást is kaptam:
egy villámló libatollal
megtanultam citerázni -
s tudok vitázni a holddal.

Egy pesti költőhöz

(részlet)

Lengő hajjal jött Debrecenből
s vers-ünnepeket űl Budán,
az én bánatom nem ismeri,
lelkére nem tapint a sík,
és vad és haragos kan-szagot sejt
a morgó bihari hegyekből.
Irígyli, hogy virág a botom,
szent fényeimet ő akarja,
s amíg én titkon halódok,
orv-ujjal azt is kicsavarja
az én két szomorú kezemből...

Summások

(részlet)

Rossz kasza a palláslyukban,
peng, mikor a szél csókolja.
Öreg citera. Néha sír
húrjain a téli bánat,
mikor a korpaciberét
sok főtt tengeri pótolja.
Bizony a korpacibere
olyan szegény, hogy nincs neve.

Nincs neve, ha nincsen semmi,
s annak se, ha sikolt a szív.
Nincs neve, ha a kemence
bíborló tüze kialszik
s annak se, ha az udvaron
jégdobbá fagy a mosdóvíz.
Zsellérház, lám, könny a rendje,
s csendje a téli borz csendje.

Vacsora szabadság-estén

(részlet)

Fogjatok halászok halat,
hordjatok méhecskék mézet.
Kosárfonók! Sok kosarat!
Kell a lakoma-kenyérnek.

Most fordul a napcsillag-év,
búvik, ni, a levelecske,
s nevetni már nem oly nehéz -
Folyj gyorsan, boldog erecske!

Ácsoljatok, ácsok, kapuk,
lánc nélkül jön a diadal,
s a ma: holnap már, múlt, fakult,
amit saját romja takar.

Öreg faluban öreg ember

Falujában öreg ember,
csak a kert végén mereng el.
Kertje végén, de még ott is
kell a kisszék, kell a bot is.

Úgy üldögél, rossz a lába,
lábafeje nagy bubába.
Hallgatja a falu hangját
s kis kínjai elaltatják.

Arcára a nap pírt csókol.
Szundít. Rövideket horkol.
S mit ér a meggyfa-pipaszár,
ha végig foly rajta a nyál.

Telelő ember

(részlet)

Álmaimban megszépítettelek,
s szépségeddel húztam át a telet.
Jött a tavasz, megszépült az élet,
s megette a te téli szépséged.

De, hogy egyre fogy élet és óra,
a tavasz se vált mindig valóra.
Akkor újra megszépítettelek...
És azóta nincsenek csak telek.

Végy karjaidra idő

(részlet)

Be jó is lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunyhói szegénység.

Hazug demokráciához

(részlet)

...
Tört lépcső vagy, elvetett kő,
rajtad vonulnak a holtak
át a rémület idején,
s te a holtat is raboltad.

Szétromlott kő, omladék vagy,
romot és penészt virágzol.
Aszott május a mestered,
feldíszít: pirosra mázol.
...
(1951)

Szép értelme földi dolgainknak

Esteledett, de volt valami béna
ragyogás még, s átütött a fákon
s úgy szórta szét elmulandó fényét,
és úgy aludt ki - emlékszel-é Éna? -
koronaként nagy hajkoronádon.

...
(Hatvanas évek)

Felhasznált források

• Sinka István. Szép értelme földi dolgainknak. A Szeghalmi Péter András Gimnázium és a Vésztői

Önkormányzat kiadása, 1997.

• Hét évszázad magyar költői. Tevan Kiadó, Békéscsaba. 1996.

Sinka István>> Szép értelme földi dolgainknak>> Százhúsz bujdosó ének [1]