Edgar Allan Poe

Ez a kép dagerrotípia, Poe 40 éves korában készült, halála előtt egy évvel

Edgar Allan Poe (Boston, (Massachusetts állam), 1809. január 19. – Baltimore, (Maryland állam), 1849. október 7.) amerikai író, költő, novellista és kritikus volt, az amerikai romantika egyik legnagyobb alakja. Művei a detektívregény, a krimi és a sci-fi előfutárai Amerikában.

A holló (The Raven)

Egyszer, sivár éjfélórán, elmerengtem gyengén, mélán
Néhány furcsa könyv kötött le; rég feledett fóliáns.
Fejem végül lebólintott, majd hirtelen zaj riasztott,
Kopogtatásnak hallatszott ajtómon a koppanás.
„Vendégtől van – így motyogtam – ajtómon a koppanás.
Csak az lehet, senki más. ”

Ó, de milyen jól emlékszem; padlómon a zord december
Parázs-árnya lidércképpen imbolygott – halódva bár.
Mohón vágytam virradatra, gyógyírért könyvet lapozva,
S enyhet nem találva búmra; hogy Lenórám oda már,
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál,
Hisz itt névtelen lett már.

S úgy tűnt, hogy a bíbor firhang selyme mögül jött a vélt hang,
Melytől frász jött rám, egyfajta sosem érzett borzadás.
Szívemet, hogy megnyugtassam, eképp egyre bíztatgattam:
„Nyughass, csak egy vendég, halkan esd itt bebocsáttatást.
Csak egy éji vándor, pontban itt esd bebocsáttatást.
Ki a csuda lenne más? ”

Megszilárdult lelkem nyomban, nem is tétováztam hosszan:
„Uram! – szóltam – vagy Asszonyom! Bárki légy, már megbocsáss,
De tény: épp elszundítottam és Te olyan roppant halkan
Jöttél, s mintha szordínóban szólt volna e kopogás.
Hallottam-e, az se biztos.” Ajtóm tártam, s nem vitás:
Csak az éj kint, senki más.

Bámulva a mély sötétbe, álltam ott, döbbenten, félve,
Álmodtam, s még nem kísértett halandót íly álmodás.
Amúgy csönd és rezzenetlen minden, tán egy szó, ha rebben,
Csak egy szó: „Lenóra!” – így hangzott a suttogás.
Én motyogtam csak: „Lenóra!”, s visszhangzott a suttogás.
Csak ez hangzott, semmi más.

Visszaléptem hát lakomba, bévül lángolt lelkem pokla,
S mint imént, csak zajosabban, újra szólt a kopogás.
„Persze - gondoltam nyugodtan – csak egy gally a rácsozatban,
S rázza, hadd lám, mi van ottan? Most kiderül a csalás.
Percre nyugton légy még szívem, most kiderül a csalás.
Csak a szél lesz, senki más.”

Spalettám tártam óvattal, s szárnycsapdosva, dirrel-durral
Berontott egy roppant holló – tűnt korokból vén követ.
S még csak reám sem bagózva, meg sem állva, tétovázva,
Csőrét főrendként fenn-hordva megült épp ajtóm felett.
Pallasz mellszobrára röppent, s megült pont ajtóm felett.
Gubbasztott, mást mit se tett.

Néztem, hogy illem-kívánta, komoly, mord pofákat vágva
Ült ott – így mosolyra váltva búmat – ez ében madár.
„Bár a tollad csapzott, tépett, nem tűnsz Te kóbor csibésznek,
Ős-holló vagy, bősz kísértet, éj-honból, mely visszavár.
Mondd, hogy szólít Plútó népe éj-honban, mely visszavár?”
S szólt a holló: „Sohamár”.

Meglepett, hogy ez iromba szárnyas eme szót tagolta.
Helytálló volt, s találó, ha értelmes aligha bár.
Ámde mindent egybevéve,volt-e már halandó-féle
Íly madárral áldva-verve, ki megül az ajtaján,
Bestia, ki szobron posztol és megül az ajtaján?
Ilyen névvel: „Sohamár”.

És a holló, ülve szobrán, csak e szót szajkózta, mondván:
Lelke-vezérelte csőre eme szóra visszajár.
Egyéb hangot el nem rebbent, szárnya, tolla, meg se rezzent,
S míg sutyorogtam ijedten: „Barátom mind oda már,
Eltűnik holnapra ő is, mint reményem, messze jár.”
Szólt a holló: „Sohamár”.


Szava újra megdöbbentett, s hogy replikája íly korrekt,
Bár nyilvánvaló, hogy minden szókincse csak ebből állt.
Gazdájától ragadt talán rá, ki többször egymásután
Sorscsapások érhettek tán, s mint reményei gyászdalát
allta gyakran e bús refrént – reményei gyászdalát.
Ezt a „Soha-sohamárt”.

Érdekelt, s búmat elűzte, hát mosollyal ültem szembe
Hollómmal és szobrommal, hol egy jó karszék öble vár.
Süppedős bársonyba dőltem és eszmét eszméhez fűztem,
Egyre csak azon tűnődtem: mit ért e zord ős-madár,
Mit ért azon ez a gyászos, komor, baljós ős-madár,
Mit ért azon: „Sohamár”?

Eképp elmélkedtem róla, ámde egy kukkot se szólva
Hozzá, aki izzó szemmel keblem mélyit vájva vár.
Egysmást megsejtvén csak ültem, s fejjel vánkosba merülten,
Bársony ölelésbe dűltem; s lámpásom – vén kéjsóvár –
(Mert e bársonyt nem érinti) – csak meredt rám, gúnnyal bár
(Szép Lenórám soha már.)

S mintha a lég sűrűbb lenne: füstölőt himbálnak benne
Angyalkák, míg padlón lábuk csilingelve táncot jár.
„Nyomorult – sírtam fel végre – Urad megszánt, nézz az égre,
Gyógyírt küld szíved sebére; feledést rejt e pohár.
Jó nepenthéd kortyold, kortyold, s majd megnyugvás üdve vár!”
S szólt a holló: „Sohamár”.

„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, ki volnál, követ, vagy állat,
Küldötte a vén gonosznak, vagy csak viharvert madár?
Ha már vetődtél e tájra, e horror-, s varázstanyára,
Lakba, mely kísértetjárta, mondd: odaát úgye jár,
Jut majd balzsam Gileádban? Válaszod nékem kijár.”
S szólt a holló: „Sohamár”.

„Rossz jós – szóltam – sátánfajzat, próféta, ördög, vagy állat,
Mondd meg, hogyha Istent ismersz, s hitünk, ha egy srófra jár;
Mondd, hogy messzi Éden-mélyben, búval bélelt lelkű éjem
Véget ér szent ölelésben; ott Lenórám úgye vár?
E ritka tünde-lény, kinek már csak angyal-név dukál.”
S szólt a holló: „Sohamár.”

„Ez a szó legyen hát búcsúd. Csőrös démon, kísérts másutt!
Eriggy vissza a viharba, Plútó éje visszavár!
Távozz, ne leljek utánad tollpihét se, hazug állat!
Hagyd lelkem örök magánynak, hagyd el szobrom, csúf madár!
Tépd ki szívemből rút csőröd, s hordd el irhád, csúf madár!”
S szólt a holló: „Sohamár.”

És a holló el nem röppen, csak ül ottan, csak ül ott fenn.
Pallasz sápadt mellszobrán, pont ajtóm felett, s egyre vár.
Néha, mintha szenderegne, pilled tán a démon benne,
De lámpám az árnyát egyre írja padlómra, be kár!
S így lelkem, kit e rút árnyék ragacsa padlómba zár;
Fel nem szállhat sohamár!

Rossner Roberto műfordítása