Utoljára látható

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Az Utoljára látható Douglas Adams és Mark Carwardine könyve. Magyarul megjelent a Gabo könyvkiadónál 2000-ben, fordította: Gedeon Béla. ISBN 963 9237 41 8

A kihalás[szerkesztés]

Az élet rendszere ezen a bolygón annyira bámulatba ejtően komplex, hogy hosszú időnek kellett eltelni, mielőtt az ember egyáltalán rájött, hogy egy rendszerről van szó, és nem valamiről, ami csak úgy ott van.

Ahhoz, hogy az ember megértse, hogyan működik valami nagyon bonyolult, vagy csak hogy rájöjjön, hogy valami bonyolult dolog működik, egyszerre kis részeket kell látnia belőle. És ez az, amiért a kis szigetek olyan fontosak voltak ahhoz, hogy megértsük az életet. A Galápagos-szigeteken például a közös őstől származó állatok és növények különbözőképpen változtak és alkalmazkodtak, amint néhány mérföld víz választotta el őket. A szigetek világosan elkülönítették számunkra a folyamat részeit, és ezért tehetett Charles Darwin olyan megfigyeléseket, amelyek közvetlenül az evolúció gondolatához vezettek.

Mauritius szigete ugyanilyen fontos, de sötétebb gondolatot közvetített - a kihalást.

Mauritius összes állata közül a leghíresebb egy nagy, szelíd galamb. Egy figyelemre méltóan nagy galamb: a súlya valójában közelebb állt egy jól táplált pulykáéhoz. Szárnyai már régen felhagytak a gondolattal, hogy a levegőbe emeljenek egy ilyen kövér testet, és kis dekoratív csonkká sorvadtak. Amint abbahagyta a repülést, nagyon jól tudott alkalmazkodni a mauritiusi évszakváltozásokhoz, és hülyére tömte magát nyár végén és ősszel, amikor bőségesen van gyümölcs a földön, aztán zsírtartalékain élt, fokozatosan lefogyva a terméketlen, száraz hónapokban.

Nem kellett repülnie, mivel nem voltak ragadozók, amelyek bántani akarták volna, és cserébe ő is ártalmatlan volt. Sőt valójában a bántalom fogalmát sem értette meg soha, ezért, ha az ember látni akarna egyet a tengerparton, nagy valószínűséggel odasétálna az emberhez, és megnézné, feltéve, ha találna utat a hatalmas teknősök hada között, amelyek a parton menetelnek. Nem is volt soha oka az embernek megölni, mert a húsa rágós és keserű.

Nagyméretű, széles, lefelé görbülő, sárga és zöld csőre van, ami egy kissé komor és melankolikus arckifejezést kölcsönöz neki, apró, kerek szeme, mint a gyémánt, és három, nevetségesen kicsi tolla, ami a farkából lóg ki. Az első angolok egyike, aki meglátta ezt a nagy galambot, azt mondta, hogy "alakra és ritkaságra felveszi a versenyt az arábiai főnixmadárral".

Azonban egyikünk sem fogja látni soha ezt a madarat, mert szomorú módon az utolsót holland gyarmatosítók agyonverték 1680 körül.

A hatalmas teknősöket a kihalásig ették, mert a korabeli tengerészek nagyrészt úgy tekintették őket, mint mi a konzervet. Egyszerűen felszedték őket a tengerparton és ballasztként berakták őket a hajóba, majd amikor megéheztek, lementek a raktárba, felhúztak egyet, megölték és megették.

Ám a nagy, szelíd galambot - a dodót - csak a sport kedvéért verték agyon. És ez az, amiről Mauritius a leghíresebb: a dodó kipusztulásáról.

Korábban is pusztultak ki állatok, de ez egy különösen figyelemre méltó állat volt, és csak Mauritius szigetének természet által korlátozott területén élt. Teljesen nyilvánvalóan és világosan nem volt belőlük több. És mivel csak a dodóknak lehettek új dodói, már sohasem lesz belőlük még egy. A tények nagyon tisztán és határozottan jelentkeztek a sziget határaival.

Addig a pontig az ember nem nagyon fogta fel, hogy egy állat egyszerűen meg tud szűnni létezni. Olyan volt, mintha nem értettük volna, hogy ha megölünk valamit, akkor az nem lesz többé ott. Soha. A dodó kipusztulásának eredményeképpen szomorúbbak és bölcsebbek vagyunk.

A vadkávé[szerkesztés]

Egy forró és poros út mellett egy egyszerű, kis, bokros fa állt, ami úgy nézett ki, mintha koncentrációs táborból szabadult volna.

A növény Ramus mania nevű vadkávé volt, és a teljes kipusztulás veszélyeztette. Aztán 1981-ben egy mauritiusi tanár, Raymond Aquis tanított egy rodrigezi iskolában, és a tanítványai kb. tíz növényről hoztak neki fényképet, amelyekről Mauritiuson úgy tudták, már nem léteznek.

Az egyik gyerek feltette a kezét, és ezt mondta: "Tanár úr, nekünk nő egy a kert hátuljában."

Először nehéz volt elhinni, de letörték egy ágát, és elküldték Kewbe, ahol beazonosították. Vadkávé volt.

A növény tehát ott állt az út mellett, mellette haladt el a forgalom, és meglehetősen veszélyeztetett volt, hiszen Rodrigezen minden fa könnyedén válik tüzelővé. Ezért kerítést raktak köré, hogy megállítsák a feldarabolását.

Amint ez megtörtént, az emberek azonnal elkezdtek így gondolkodni: "Aha, ez egy speciális növény", majd átmásztak a kerítésen, és elkezdték leszedni róla a kis ágakat és leveleket, valamint a kérgét. Mivel a fa láthatólag különleges volt, mindenki akart belőle egy darabot, és nagy, különféle értéket adtak neki - például másnaposság és gonorrhoea ellenszerét látták benne. Mivel nem sok egyéb történik Rodrigezen, mint házi események, hamar vált keresetté, és így hamar bele is pusztult a részei levagdosásába.

Az első kerítés gyorsan értelmetlenné vált, és hegyes drótkerítés került a helyére. Pontosabban a használhatatlan előző köré, majd egy harmadikat tettek a második köré, mígnem azok összessége 4000 négyzetmétert fogott közre. És egy őrt is állítottak a fa mellé.

Ennek a fának darabkáiból Kew Gardens hamar most megpróbál gyökereztetni és felnevelni két újabbat, abban a reményben, hogy egy idő után visszakerülhetnek a vadonba. Amíg ez nem sikerül, egyetlen növény áll a drótbarikádok között, magányosan képviselve faját, és védelmezni kell azoktól, akik megölnék egyetlen darabkájáért.