Vízözön (regény)

A Vízözön, korábbi kiadásokban Vízöntő, Kodolányi János (1899 – 1969) huszadik századi magyar író először 1948-ban megjelent regénye, mely a bibliai vízözön koráról szól; alapját pedig a sumer-akkád mítoszok (elsősorban az Atrahaszísz-eposz és az ún. 12-táblás vagy újasszír Gilgames-eposz) képezi. A regény folytatása az Új ég, új föld. Mindkét mű Kodolányi mitikus, az emberiség őskorába vezető, mágikus realista jellegű regényei közé tartozik.

Idézetek a regényből

Anu és Utnapistim

Gondolataikba merültek, hallgatták az éjszaka hangjait. A csillagok lassan fordultak tovább a maguk útján. A kis vörös csillag is följebb, egyre följebb emelkedett, ott hunyorgott a Mulubabbar mellett.

- Szólni kell Azag Aja őszentségének - nyögte tétován a csillagász.

Szólni ám, bizony s nemcsak a főpapnak, hanem az egész tanácsnak - tépelődött Utnapistim, de görcsösen hallgatott tovább. Szólni kellene az egész városnak. Nem is szólni, kiabálni, ordítani kellene. Leugrani a mélybe, végigrohanni az utcákon, kifutni a mezőkre, kiáltozni a falvakban, átszökni Szurippakba, lármázni a piacon, fölmenni a Csillagtoronyba, s megmutatni a szurippaki csillagászoknak is azt a kicsiny csillagot ...

- Anu kegyelme nagy - mondta végül nyugodtan. Lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul ült. Kinyílt benne az a titokzatos belső fényesség. - Anu kegyelme nagy, s én leborulok előtte - rebegte fölriadva. - Íme, engem választott ki, hogy szóljon hozzám, s általam megtartsa az életet ...

- Mit jajgatsz, ó, feleségem? - feddi Utnapistim. Anu nem bocsát rám rosszat, Anu szeret. Ha vakká tesz, nyilván azért cselekszi, hogy javamra váljék. Értem Anu szándékát: vakká tesz, hogy jobban lássak.

- Hogyan meneküljön akkor Erech?

- Egyszerűen, ó, Sugárzó. Használja értelmét az értelem elűzésére, s kövesse, amit a szívében lakozó Anu parancsol. [...] - Használd értelmedet az értelem elűzésére, s hallgasd, amit Anu a szíved mélyén mond, ó, Sugárzó.

Csatornákat terveznek és ásatnak, várfalakat, kaputornyokat, palotákat és raktárakat építenek az örökkévalóság számára... (Itt szánakozóan mosolygott, mert jól emlékezett még a pálmalevél házakra, paticspalotákra, gerendatornyokra, amelyeket valaha szintén az örökkévalóság számára építettek, s hol vannak ma már!) Hadcsapatokat szerveznek, kardokat kovácsolnak, nyílhegyet meg kést pattintanak, íjat ragasztanak-préselnek, haditerveket koholnak, hogy rakásra öljék Szurippak népét, s rakásra ölessék magukat... Mindezt Anu érdekében teszik. Mintha bizony Anut ledönthetnék a világ trónusáról! Ha pedig ledönthetik, hát csak döntsék, nem isten, akit le lehet dönteni.

Mindig ezt szerettem s bámultam benned legjobban, ó, Nagyeszű, hogy meglátod az ellenségben is a gyámoltalan emberi lényt. Hidd el, Anu legszebb adománya ez benned. Mert ugyanakkor, amikor látod a messzi múltat, s bepillantasz a jövendőbe, észreveszed az istenhit híján tévelygő, rosszindulatú ellenséget is. Segíteni akarsz mindenkin. Tele van a szíved szánalommal. Ezért vagy te sokkal nagyobb minden Beavatottnál. Ezért kedvel az égi Atya.

Tudhatod, hogy eleinknek még három szemük volt, s erejük a miénknél is sokkal rettenetesebb. Mégis összetörtek Anu dühének sújtó keze alatt. De [...] a menekvés útja most is az, ami volt. El kell fordulnunk a világtól, a hatalomtól, a varázstudománytól, a fegyvertől, s meg kell találnunk magunkban s egymásban Anut. Rá kell bíznunk magunkat Anura. Helyre kell állítanunk vele az ősi szövetséget. Meg kell találnunk a hajdani Aranykort, amikor az emberek Anuval, egymással, állattal és növénnyel, ásványokkal és láthatatlan világokkal szent egyezségben éltek, nem ismerték az időt s nem haltak meg.

- El kell fordulnunk a világtól... a hatalomtól... a varázstudománytól... a fegyvertől... - ismételgette magában Hétil, s egyre a hajában turkált, mintha tetvészkednék. - Aranykor... Ó, Nagyeszű, lehetetlent mondasz. Hiszen mindezt Anu adta s az istenek akarták! Attól félek, ó, Atra-Hasis, elvesztetted az eszedet. Valamikor nem ezt mondtad. Vagy nem te alapítottad meg az emberiség új rendjét, az értelem uralmát, a férfiak társadalmát?

- Akkor tévedtem - suttogta Utnapistim, lehajtott fejjel. Most azt kívánja általam, hogy mindezt dobjuk a szemétre. Mert új életet akar. S új élete csak annak lesz, aki a mostanitól jajszó nélkül el tud szakadni.

Szerinte Anu nemcsak nem kívánta a kitépett szívek véres áldozatát, a halomra ölt emberek s a tűzhányóba lökött leányok ezreit, hanem egyenesen tiltja. Hiszen Anu minden élő és élettelen lényben benne lakik, az ő részei vagyunk, s ő a mi legdrágább részünk, az isteni, az örökkévaló, a mindenütt jelenlevő, maga a Szeretet.

Halljad meg, ó, főpap, mit mond Anu: nem vagyok kegyetlen, nem kívánom a vért. Én vagyok a szeretet, a békesség, a jóság. Én vagyok az élet. És ezt mondja Anu az én ajkammal: aki önként áldozza magát nekem, ám tegye. Mindenki szabad magával s az életével. De ne járjanak a katonák házról házra, ajtóról ajtóra a városban, a falvakban, szerte a birodalomban, ne jelöljék meg az ajtófélfákat a vér jelével, ne menjenek az ifjak koszorúval a fejükön az Ég Házának lépcsein, s a leányok virággal befont hajukat kibontva ne adják magukat förtelemre, s ne vettessenek a Tüzes Hegy torkába! Halljad, ó, főpap, azt mondja Anu, az égi Atya: mert énnekem egyaránt kedves minden ember, akár erechi akár szurippaki, akár aztláni, akár erdei, akár maja- vagy akitabeli fekete, akár pikkelyes testű, akár csupasz. És egyaránt kedves előttem minden állat, akár óriás gyík, akár sárkány, akár repülőgyík, akár tollas madár, akár féreg, hal vagy pillangó. És azt mondja Anu: ne öljetek meg senkit az én nevemben, s állatot is csak ha megéheztek, forduljatok el az emberáldozat iszonyatos törvényétől, engedjétek szabadon a rabokat, bocsássátok el a kiválasztottakat, tagadjátok meg a Kitépett Szívek törvényét, s az utcára vetett leányok szemérmét ne bántsátok! Ezt mondja Anu az én szívemben, ó, Sugárzó, s ezt mondom én.

Lugal felemelkedett. Megigazgatta szoknyáját, elrendezte vállkendője redőit, mosolygott.

- Aki fölismeri őt magában s megérti szavát: kövesse. De arról mondj le, ó, Utnapistim, hogy az embereket az örökkévalóság útjára tereld. Csak uralkodhatsz rajtuk, avagy elvonulhatsz lakóhelyeik közeléből. Én uralkodom.

Meg nem értéssel, vaksággal, süketséggel, konoksággal, bárgyú tekintéllyel, üres méltósággal, hiú gyermekes fenyegetéssel. Meg kellett értenie, hogy a Beavatott is lehet ostoba, ha elnémul benne Anu szava. Elnyomja a világi hatalom, a színes csempével rakott palotafalak lenyűgöző szépsége, az őrök, szolgák és barátok kutyahízelgése, az ünnepi szertartások méltósága, az istenközelség szaga, sőt talán elegendő maga a szakrális álszakáll. Gubbubunak csupán egy kis vörös álszakálla van, mintegy jelképéül, hogy rendkívüli ember, s már ez is milyen ostobává teszi...

Rekedt ordítás bődült. Azag Aja a földre bukott. Féregként vonaglott kínjában. A kétágú tüzes vas füstölve égette ki a szemét. A következő pillanatban megragadták, a zibu oltárára fektették, Lugal imádkozva vágta kését a rab hörgő mellébe, jobbjával belenyúlt, s kitépte a szívét. Magasra emelve fölmutatta az Égben lakozó Inninninek, a háború, az öles, a halál, a szerelem, a termékenység örök istennőjének. És a templom környékét s az egész várost örömordítás töltötte be. A nép leborult, mint a sarlóval levágott gabona.

Utnapistim otthon ült szobájában. A közeli templomudvarok felől s a városból hozzáhatolt a nép részeg ujjongása, diadalüvöltése, harsogó éneke. A dobok az agyában doboltak, a hárfák a szívében pengtek. Homlokát verejték verte ki. Behunyta a szemét, kényszerítette magát, hogy semmit se halljon, ne lássa a szeme előtt kavargó képeket. Alig lélegzett.

- Anu, jóságos Atyám, szeretet! - mondta magában újra meg újra. - Jöjj, végy a tenyeredre, mint a megriadt madarat. Emelj Magadhoz az élet hétágú fájára, emelj föl magas fészkedbe, simogass, békíts meg, ó, Anu! Bocsáss meg!

Lassan-lassan derengő fényesség, majd ragyogó napfény öntötte el. Hallotta Anu halhatatlan, mindenen áthatoló suttogását: "Ne félj, mindez semmiség. Én vagyok, Aki vagyok."

Anu nem csal. Anu most is az igazat mondja. Ezt mondja Anu: Elszakadt tőlem az emberi nem, értelmének gőgjében, a változó valóságból akar örökkévalót építeni, mert elfelejti, hogy halhatatlan, mindentudó és mindenható. Mulandóságba fut előlem az ember, mondja Anu. Én pedig, mondja ismét Anu, felbőszülvén Istár dühén s az ember gőgjén elküldöm Nannart, hogy zavarja meg a Szent Számokat, döntse pusztulásba az embert, s majd ha Nannar gonosz küldetését teljesítette, s fölfalván a világot, maga is mint Nannar megsemmisül, visszaállhat ismét a Szent Számuk rendje. Azt akarom, mondja Anu, hogy az ember csalódjék még a Szent Számokban is, mert a szám is valóság, a szám is mulandó. Én vagyok a Szám, mondja Anu, mert én vagyok a Semmi és a Minden. Én vagyok, Aki vagyok, s így teremtek az időtlen semmiben mindörökké.

„Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát.”

Gilgames

- Gilgames... - dünnyögte Utnapistim. S így folytatta: - E fiú hírnöke az eljövendő emberi nemnek. Mert lesznek idők, amikor senkit sem borít pikkely, és csak a torzszülöttek ujjai között lesz úszóhártya. Ez a fiú s a többi hozzá hasonló, az égi gyík korának fia. Nagy szerencsétlenség támad, de hadd jöjjön az újfajta ember, s teremtsen új világot.

[...] - A fiú neve Gilgames, teljesen csupasz, csak a hátán, mellén, a combján meg a kezefején látszik némi gyönge pikkely. Úszóhártyája sincs. A bőre meg olyan világos, mint a dió héja.

- Vajon nem valami új isten nemzi ezeket a gyerekeket? - töprengett Simetán.

- De igen. Az Égi Gyík. Az ő gyermekei ezek. Egyre többen lesznek. Mi pedig pusztulunk, s ők uralkodnak a földön. Anu kegyelme nagy, tervei csodálatosak.

A nők

Mikor ifjú volt, Erechben élt, ahol a nők uralkodtak. Vége-hossza nem volt esztelen pörlekedéseiknek, torzsalkodásaiknak, gyűlölködéseiknek, háborúságuknak s a lázadó férfiakon gyakorolt kegyetlen megtorlásaiknak. Később, amikor férfiúvá érett, már férfiakat választottak a városi tanácsokba, s Utnapistim is tanácstag lett. Ez a korszak sem volt jobb, bár az isteni törvényeket valamivel jobban tisztelték, mint az asszonyuralom korában. De az esztelen pörlekedés, torzsalkodás, gyűlölködés, háborúság s a lázadókon betöltött kegyetlen bosszú nem lett kevesebb. Csak más. Szemérmetlenül loptak, hazudtak, csaltak, hamisították a mérleget, gyilkolták egymást, ha valamelyiknek jobb volt a szeme, kikaparták még azt is. Utnapistim észrevette, hogy a tanácsban annak a szavát követik, aki nagyobbat, szebbet tud hazudni, s mennél nyilvánvalóbb volt a hazugság, annál bódultabban helyeseltek.

Az új rend korántsem volt olyan kegyetlen, mint amilyen a nők uralma alatt. Többet bízott a bölcsességre a természetes ösztönökre, nem volt annyira kicsinyes, szűkkeblű, s a megtorlások terén sem ment olyan messzi, mint a nőuralom. Megelégedett például a puszta karóba húzással.

Egyéb

Erechben a lakások ajtajai befelé nyíltak, úgy lévén helyes, hogy befelé nyissa az ember az ajtót, ha valahová bemegy. Szurippakban viszont kifelé nyíltak, úgy gondolván, hogy kifelé kell nyitni, ha a házból kimegyünk. [...] A hadsereget mind a két birodalom a végtelenségig növelte. Arra hivatkozott, hogy a másik ellen kell védekeznie. A katonaság száma annyira megnőtt, hogy néha több ezer harcos állott a határon, s nézett farkasszemet egymással.

A szöveg ezt mondta:

"És a Tizenhárom Istent megragadta a Kilenc Isten. És nagy zivatar hullott, és hamu hullott, és sziklák és fák hullottak. És ő egymáshoz csapdosta a sziklákat és a fákat. És a Tizenhárom Isten megragadtatott, és a fejüket levágták, arcukat megverdesték, és kiokádtattak ők... És az ő nagy Kígyójuk lerántatott az égből csörgőpikkelyű farkával és a kecal madár tollaival..."

- Itt is van valami - bökött egy másik lapra a könyvtáros. - Ez is a múltról szól, mint az előbbi, de tudjuk, hogy Anu a világot időnként összeromboltatta, s új meg új alakban teremtette újjá. Amit a szöveg mint elmúlt eseményt mond el, eljövendő esemény... - Most vadul fölnyerített, s széles tenyerét rácsapta a fatáblára. - Nergál pusztítsa el, régóta szöget ütött már a fejembe az a sok egyforma szöveg! Én barom! Csak az Égre nem néztem fel!

"A vizek kisodortatva az ég szívéből, Hurakanból, forrni kezdtek, és nagy áradat zúdult minden teremtményre. Égő szurok hullott az égből, a föld arca fekete lett, éjjel és nappal fekete eső zuhogott, és az égben zaj hallatszott, mint tomboló lángoké. Az emberek elrejtőztek a barlangokban, de a barlangok összezúzták őket. A tűz és víz elpusztított mindent."

Ilyeneket s hasonlókat olvastak, s vérük lefutott agyukból, tagjaikat dermedtség fogta meg, szemük előtt égett, dőlt, forrt s jajgatott a világmindenség.

- Végre is mindegy, hogy a Vörös Sárkány esz-e meg bennünket, vagy a Fekete Halál - válaszolta vidoran Namzi. - Szerintem az emberi nemnek vége. Nem lehet rajta segíteni. Régen megmondtam már, hogy az emberi nem története körülbelül befejeződött. Én is meghalhatok bármikor, beteg a szívem. De azért kíséreld meg, ó, Nagyeszű, hogy Anuhoz fordítsd a szíveket. Én ugyan nem bízom az eredményben, részt sem akarok venni semmiben, de a találkozásra elmegyek, s megmondom a véleményemet. A legvégső esetre egy korsó beléndekfőzetet tartogatok, hogy családommal együtt megmérgezhessem magam.

Kiválasztották az alkalmatos hajót, kellőleg fölszerelték, válogatott tengerészeket rendeltek reá, s Gubbubu hosszú időre eltűnt a városból. Amikor visszajött, már nem viselt pálmalevél szoknyát, arcán megkövesedett tekintély trónolt, üdvözléskor tapsolt, feje búbjára sastollakat tűzött, állára vörös álszakállt ragasztott, modora némileg gőgös és nagymértékben előkelő lett. Szavait pedig minduntalan megtűzdelte ismeretlen aztláni szavakkal, sőt úgy beszélt, mintha aztláni nyelvből fordított volna sumérra. Az erechi intézményeket olyan jóindulatú tisztelettel emlegette, hogy már megvetésnek is beillett. Ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt. Gyalog sohasem járt, csak gyaloghintón. Iszonyodott az utcai csőcseléktől, a kereskedőktől, az alacsonyabb rangú tisztviselőktől, de ezt is tiszteletteljesen. [...] Estéit azzal töltötte, hogy szobájába zárkózva gondosan írta, javította s átírta utazásának emlékeit, tapasztalatait és tanulságait.

Most Simetán vette át a szót. Amíg a gyorsan ereszkedő sötétség beburkolta a földet, adatokat mondott el az Égi Gyík pályafutásáról, gyorsaságáról, közeledése mértékéről s a hatásáról, amit az emberi sorsokban s a föld életében okoz. Fölhívta figyelmüket a csupaszon született gyermekek nagy számára, a szaporodó betegségekre - nekem is makacsul ég a hólyagom, s fáj a vesém, örökké vizelnem kell, sört sem ihatom - panaszolta, s egyre a hasán tartotta a kezét... Növekszik az ámokfutók száma is - folytatta felsorolását -, a tenger vize duzzad, a partok eliszaposodnak, a vadvizek megáradnak, holott eső csak ritkán mutatkozik egyelőre... Mert az a véleménye, hogy az égi Gyík közeledése majd hatalmas záporokat, viharokat zúdít a földre, béka, gyíkféle, szúnyog, pióca, mindenfajta féreg, bogár és nedvességben szaporodó nyű megsokasodik, Nergál fekete halállal sújt reánk, asszonyaink pedig női betegségek miatt válnak terméketlenekké...

Komor csendben hallgatták.

Háború, nyavalyák, árvíz, szárazság meg más efféle elemi csapások idején a nép egyszerű gyermeke is fölemeli szemét az Égre, s keresi az istenek jeleit.

- Ki tudja, mit kívánnak az istenek? - folytatta a borbély. - Hiszen lám, a közmondás szerint is, amit régi bölcs őseink hagytak ránk: "Ki foghatná fel a mennyei istenek akaratát, s az istenek rejtelmes tervét ki érthetné meg?"

- Az isten szíve olyan messze van, mint a mennybolt teteje! Ezt is megmondták már! - rikácsolta egy személytelen hang.

Nem látta a leánykáját, ezer leányt látott, mind az övé volt, Nem hallotta sikoltását, amikor a füstölgő mélységbe ugrott. Egyetlen sikoltást hallott, egyetlen borzongató, kéjes, ujjongó, rémült sikoltást. A nép ordított. Távoli hegyek verték vissza őrjöngő ordítását: "Euán! Euán!" A föld megtelt ezzel az eszeveszett euánnal.

Hiszen igaz, ő, Utnapistim: mahhú. Azaz: emberfölötti erőkkel rendelkezik. Ha akarja, elvitetheti magát akár a legtávolabbi hegy ormára vagy a tengeren túl levő birodalmak akármelyikébe. Ha akarja, megnyílnak előtte a falak, föltárulnak a kapuk, levegőbe emelkednek a sziklák. Holtan hullanak le röptükben a madarak. Vihar támad a tengeren, jégeső zúdul a szőlőkre. Holtan esik össze a járókelő, a halott szelleme visszatér az Alvilágból. Ha akarja, holttá tudja tenni önmagát, hogy tetszés szerinti időben ébredjen föl ismét. Utnapistim: mahhú.

A regény története

A Vízöntő megírása

A regényt Kodolányi 1946 februárjában kezdte el írni, és 1946 szeptemberében már arról tudósíthatott, hogy regénye elkészült. A regény elkészültének különböző fázisairól az alábbi, Várkonyi Nándorral való levelezéséből vett idézetek tanúskodnak (a levelekből csak rövid részleteket közlünk):

Levél Várkonyihoz; 1946 augusztus 28., Balatonakarattya

„Én vadul s szépen írom a Gilgamest. Ma készen van 318 gépelt oldal. Egy hónap múlva kész az I. kötet. Remek lesz! ... Nehezen élünk, karom hetek óta dagadozik. De kibírja még Gilgamest.”

Levél Várkonyihoz; 1946 szeptember 6., Balatonakarattya

„Én az Aquincumnál vagyok, de keveset fizetnek. Mást nem tehettem. Regényből kész 360 oldal, kb. három hét múlva befejezem. De ez csak az első kötet ám. Legnagyobb művem lesz.”

Levél Várkonyihoz; 1946 szeptember 8., Balatonakarattya

„ ... Én azonban minden akadály ellenére és a sors minden incselkedéseinek füttyöt hányva dolgoztam cefetül és vígan. Roppant vígan. Ilyen vidáman talán még sohasem írtam semmit. Nem törődtem terjedelemmel, beosztással s más efféle esztétikai előítéletekkel, sőt, a hangulataimmal sem. Összevegyítettem őstörténetet, kozmogóniát, metafizikát, vallástörténetet, történetbölcselmet, persziflázst, mesét, költészetet s így tovább. Három írógépszalagot nyűttem el.. Eddig 375 oldal papírt emésztettem meg, illetve pötyögtettem teli. Hogy hol a vége: nem tudom ma sem. Most mindenesetre - allerdings - az első kötet végső kibontakozásánál tartok, Utnapistim éppen ma határozta el, hogy hajót épít. Ma tehát elkezdtem a belemerülést az Apokalipszisba, úgy ám. A világ legfurcsább Vízözönét írom meg, vén Beavatott. Groteszk s egyben nagystílű lesz, sőt borzalmas ...

... No, és az eredményhez kell számítanom a könyvet is. Kb. 450 oldal lesz, de íme, ez csupán az I. kötet. Végső címe: Vízöntő. A II. köteté más lesz. Írok majd hozzá egy Epilógust, ami Téged könnyekig meg fog hatni. De erről ennyit.”

Levél Kodolányihoz, 1946 szeptember 11., Pécs

„Táltuskám! Ma megjött a kéziratod: mint éhes héja csaptam le rá, s most igen-igen boldog vagyok. Nem méltatom ezúttal, lesz még rá idő, különösen, ha az egészet elolvastam már. De tejjel-mézzel folyó írás, nagy, bő és bölcs epika, minden szava telve élettel, mint ért gyümölcs nedvvel, a napfény mézétől és a föld savaitól duzzad. Nagy ember vagy, vén Tróger, és nagy művész, ámuldozom, mely csúcsokra jutottál, büszke és boldog vagyok, és megölellek olyan szeretettel, mint még soha. S ez az, amit elképzeltem, de megvalósítani sose tudtam volna, helyesebben: a megvalósítását se tudtam elképzelni. Megtöltöd a mítoszt reális élettel, s mégis mítosz marad az egész: állatok, emberek és istenek közössége. Amit én évtizedes tanulmányok során milliom adatból összebogarásztam egykét könyvnyi anyaggá, mindazt Te, csak úgy odapeslantván, egy varázsszóval teljes és fokozott életre kelted. Légy hálás az Úristennek, és boldog kell, hogy legyél, mint ahogy én boldog vagyok ma. Köszönöm, Prófétám, s ölellek egynéhány billiomszor, ölellek. ”

Levél Várkonyihoz; 1946 szeptember 18., Balatonakarattya)

„Regényem elkészült. 452 oldal. Pontosan anyi, amennyire számítottam. Nagy könnyebbség. És jó. Sőt: egészen jó. Kedvem viszont rossz. Egészen rossz. Visszatérésünk a levegőben lóg. Pénzünk nincs. ... ”

A regény útja a kiadásig

A regény kiadása sok nehézséggel volt teli ld. még itt, 1946-tól egészen 48-ig elhúzódott. Erről tanúskodnak a következő idézetek:

Levél Várkonyihoz; 1946 október 28., Budapest

„ ... Az élet undorító. Két hete vesződöm Gilgames kiadása ügyében. Valószínűleg Fauszt adja ki. Gyomrom éjjel-nappal fáj. Sorsunk nehéz.”

Levél Várkonyihoz; 1946 november 25., Budapest

„ ... És fájt, hogy »nem illik egy írónak annyi helyet elfoglalnia«. 944 márciusa óta nem foglaltam el egy talpapatnyi helyet. Ezenkívül: a kiadók sorra becsaptak, könyvem csak januárban kerül nyomdába. ...”

Levél Várkonyihoz, 1947 március 3., Budapest

„Nem akarok Veled versengeni a nyomorúságban, - hiábavaló volna! - , így csak vázlatosan jelzem, hogy ez a tél testi-lelki nyavajákban, gondokban egyike volt az örökké emlékezeteseknek. Elvonulását didergés, nélkülözés, fagyott lábak, hasztalan remények, súlyos csalódások, nagy reménytelenségek, kínzó félelmek, sorvasztó aggodalmak, pénzben való ínség stb. jelzik, miként óriási tehénlepények a barmokét. Püski után első kiadóm a Parasztszöv. pénzével és autójával Rómába szökött. Majd Fauszt következett műsoron, őt megfenyegették, ha kiadná művemet, kizárják az egyesületből és tönreteszik. Következett a Misztót. Erről ne többet. Cinizmusuk fölülmúlja Püskiét is. Majd az Egyetemi Nyomda került sorra, ott minden rendben lett volna, de akadtak, akik beleköpjenek a tányérkámba. Ezidőszerint Szőllőssy van soron, hozzá a gépírónőm a saját szakállára ment el ...”

Levél Várkonyihoz; 1947 március 21., Budapest

„A Vízöntőre tegnap szerény, mondhatni silány megállapodást kötöttem, s a megjelenés bizonytalan, de legalább lakbérem s villanyszámlám egyelőre fedezvék. Arról majd levélben bővebbet, hogy micsoda élénk cirkusz uralkodik a könyvkiadásban.”

Levél Kodolányihoz, 1947 március 21. - ápr. 12. között, Pécs

„Kedves jó Jánosom!

A helyzet rosszabb, mint gondoltam; nem tudhattam, hogy megint kenyér nélkül vagytok, s hogy így az én tréfás hangom rossz tréfának hangozhatik füledben. - Mi van, mi történik pontosabban a Vízöntő kiadása körül? Ezt írd meg pontosabban, mert igazán kezd már megállni az ember esze. Egyébként a könyvkiadás körül minden vonalon sötét a helyzet. Ami kevés pénz cirkulál a könyvpiacon, nem a jó könyvekre fordíttatik; a régi vásárlók zöme eltűnt s a kiadók a kevés újhoz igazodnak. Ezen kívül csak propaganda-írás jelenik meg szépirodalmi álruhában is, - ezeket viszont az ilető szervezetek adják ki és vétetik meg különféle al-szervezeteikkel; egyébként a kutyának sem kellenek. ...”

Levél Várkonyihoz; 1947 április 12., Budapest

„Szabó Lőrinc Tücsökzenéje máj. elején megjelenik. Kíváncsi vagyok az üvöltőkórus viselkedésére. Optimista vagyok. Folytatni akarom a Gilgames-ügyet.”

Levél Várkonyihoz; 1947 április 18., Budapest

„Könyvemet májusban akarja kiadóm nyomdába adni. A körülményeket Ottó kéziratából ismered. Karácsony S. evangéliumi kötéltánca kismiska ahhoz, amit a kiadók közt én járok! De Szőllőssy derék, komoly, művelt ember, néhai orvos. Művem igen tetszik neki, azt mondja, biztos nagy siker. A nyáron meg akarom írni a második részt, ezért babiloni könyveidre még szükségem lesz. [...]”

(Ottó = Harcos Ottó tanár, költő, kritikus, irodalomtörténész)

Levél Várkonyihoz; 1947 június 8., Budapest

„Kedves Nándor, nem borít el a Vízöntő II., hanem a pesszimizmus. Reményeim megint összeomlottak. Pénz nincs. Kiadóm hallgat. Kenyerünk nincsen. A gyerekek Pesten sanyarún élnek. Kárbavész minden erőfeszítés. Legszívesebben nem élnék már.”

A Simetán-probléma

Jelentőségét ld. itt.

„Ó, Utnapistim!

Ur Ba'u, isten szegény szolgája megrendült örömel, rendületlen szeretettel s egy nagy élmény elragadtatásával üdvözöl. És ölel, ölel számtalanszor. Anu akárhová tegyen (mármint Téged), ezt legendatermőbb álmaimban sem tudtam volna elképzelni. [...] De beszélendek!

Úgyis, mint isteni Kujonnal. Erről hallgattál olyan ravasz pofával, Vén Bűnös? Először tágranyílt szemmel, aztán pokoli gyönyörrel szemléltem Ur Ba'ut, fellármáztam családomat, s dőltünk a kacagástól. De valójában nagyon-nagyon meghatott vagyok, s a szeretet, amellyel rólam írtál, nagy, zsongító életmeleggel járt át. [...] Remek derűnk vala olvasni Namzi Lacit, Hétil Lőrincet és Gubbubu Sándor is, de kicsoda Simetán? De a mű óriási [...] időtlen érzelmekkel ölel Lükéd, s még inkább Ur ba'u.

Várkonyi Nándor levele Kodolányihoz, Pécs, 1948 április 18.

Egyik levelében Várkonyi Kulin György csillagászt nevezi meg Simetán alakjának valószínű ihletőjének

„Te Öregem, a te teleszkópos Kulinod mögött nem Simetán rejtőzködik? mert ha igen, írj róla bővebben.”

Várkonyi Nándor levele Kodolányoihoz, (1949 április 15, Pécs. Pécs:

„Nem, Kulin Gy. nem Simetán, ámbátor újabban széltében-hosszában így nevezik szembe is. Kulin nyurga, diákos, lobogóhajú, kavallière-nyakkendős férfiú, költő és bohém, mint általában a csillagászok, éjjeli pincérek, utcai kurvák, s más művészei a csillagos napszaknak. Izzig-vérig spiritualista, nem is lehet más, lévén korszerű matematikus és azstrofizikus. Nem iszik petrezselyemteát, a veséje rendben van.

Kodolányi levele Várkonyihoz, 1949 ápr. 21., „Altamira, 949 ápr. 21.” keltezéssel (Altamira vsz. = Akarattya).

Kodolányi Szabó Lőrinchez

„Úgy érzem, a Vízöntő ikertestvére lesz a Tücsökzenének abban, hogy [...] a világ anarchikus voltának, a létezés mámorának s hasztalanságának, a jelenségek mögött ragyogó transzcendens Semminek én is megpróbáltam valamiféle megfogalmazását.” [1]

Források

Kodolányi János: Vízözön. Meseregény. Magvető, Bp., 1967. Terj. 600 old. Kiadványsz. 9213.
Vízöntő - a regény szövege a MEK-ban
Kodolányi János (ifj., szerk.): Kodolányi János és Várkonyi Nándor levelezése. (Levélről levélre 1.). Válogatta, szerkesztette és az előszót írta ifj. Kodolányi János. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2000. Terj. 586 old. ISBN 963-8033-02-9 .

További információk

A Wikipédiában további információk találhatóak

Vízözön (regény) témában.