Vas István

Vas István (Budapest, 1910. szeptember 24. – Budapest, 1991. december 16.) Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító.

Vas István sírja Farkasréten

Idézetek verseiből

Egy ifjú költőhöz

(részlet)

Öcsém, lenézel és ezt jól teszed,
van birtokod és úri szép neved.
Kényes szemed vidéki holdra néz,
tudom, tenéked semmi sem nehéz.
Igy éldegélsz, míg engem itt bezár
e füstös, ócska, rosszhirü bazár.
Kínnak, robotnak piszkos lángja ég -
ez az a hely, ahol gyermek valék.
Láttam korán, hogy mi van és miért,
tudtam a munkát és a munkabért.
Megnéztem mindent hosszan, egyaránt,
láttam a dámát meg a prolilányt.
S most ismerős a finom és a rút,
a Váci-utca meg a Váci-út.

Rád gondolok

(részlet)

Nem nézhetsz énrám, messze vagy,
De szemedtől vagyok ma bátrabb.
Milyen fekete a hajad,
És milyen büszke hosszú hátad!

Olyan fehér a homlokod,
Az arcod olyan gyönge rózsa...
Sötétedik. Rád gondolok.
És mindegy már, hogy tudsz-e róla.

Nyár

(részlet)

Az ég, az ég azonban kéklő,
magos, de a földdel összeérő.
Part a láthatár, bizonytalan.
A páráktól az égbolt megremeg.
Az égnek fodra van?
Fodor? Nem, hullám ez, morajtalan.
Fejem fölött egy gólyapár kereng el.
Tán fürdenek?
No lám, a nyár lett nékem tenger,
tündéribb, mint mely megtagadtatott.
Az ég már partjain kiárad,
a sár földet, a szennyeset, vakot,
elönti a sok házat, ablakot,
én nem leszek hitetlen mint Tamás.
A levegőben ing a pára,
hogy zúg a fény, zuhog a fákra,
a lég is fényes tengeráradás.

Ljubomira

És valaki megint csodát
tudott művelni bennem,
és van, újra van a világ
és van benne hova lennem.

Mert ennyi csak, szeretsz és szeretlek,
milyen egyszerű ez, tényleg,
és mindegy, hogy tetted vagy tetetted
az örök átlényegülésnek....

Október

(részlet)

Az őrszemek közt, kint az őszi ködben,
Az éjszakában mennyi árny suhant!
Bolond remény...reggelre visszadöbben.
Ez az egész, e néhány ágyuhang?
E ritka gépfegyverzaj? maroknyi
Ur-karaván a horda holt porában:
Magyarország...hozzá lehet-e szokni,
Hogy agyrém volt csak néhány koponyában?

Óda az észhez

(részlet)

Ó ész, te ifjú ész, te ötszázezeréves,
Teérted nőttetett emlősökben az agy!
Most sejtjeinkbe marnak már az okok, érvek:
A lét konok-szelíd, nagy forradalma vagy.
Téged nem sejthetett a kő, sem az amőba,
Nélküled boldogult a tenyészet, amíg a
Pliocén földön át nem pusztított a fagy.

Római pillanat

(részlet)

Antik modernség, e zsufolt, e kerge,
E hordalék-civilizáció,
A Vatikánvár barokk-buja kertje
Végében a rádióleadó,

A Kapitólium tere alatt a
Neonfények, a kirakati láng,
Mikor a tengert meglátjuk: thalatta,
S a bárokban a bugi-vugi tánc.

Idézetek műfordításaiból

Charles d'Orléans: Ballada
(részlet)

Ha Isten segít, nemsokára
búm ködje oszlik, azt hiszem,
s szép időm derül valahára,
te gyönyörű, akit hiven
szerettem. Ez mikor leszen?
Ha szépséged süt újra rám
és beragyog majd fényesen
a két szememnek ablakán.

Ronsard: Habár fejem fehér

Habár fejem fehér ma már,
liliom szirmához hasonló,
a te arcod meg friss, akár
a hasadozó rózsabimbó,

akármilyen fehér, azért
kár, hogy tőlem oly messze mégy te,
hisz behavazott hajamért
kárpótol fejem többi része.

Elmenekülsz, pedig mikor
koszorút fűzöl, te kegyetlen,
ugye, hogy a legszebb csokor
a rózsa liliom-keretben?

Villon: A szép fegyverkovácsné panasza, mikor már vénségre jutott
(részlet)

Elraboltad szépségem-adta
jogomat, a nehéz igát -
boldogan görnyedett alatta
tudós, kalmár, pap és diák,
s kinálta minden vagyonát,
bár később sokszor szánva bánta,
csak azt engedjem neki át,
amit a koldus sem kiván ma.

Louise Labé: Ó elfordult tekintet
(részlet)

Ó elfordult tekintet, barna szem,
ó könnyhullások, forró epedések,
ó mindhiába várt, fekete éjek,
ó nappalok, ragyogtok s nem nekem!

Forrás

• Hét évszázad magyar versei. III. Magyar Helikon. Budapest. 1966.

Külső hivatkozás

• Énekek éneke.[1]