Gottfried Keller

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Keller arcképe 1870-ben.

Gottfried Keller (1819. július 19. – 1890. július 15.) svájci német realista író, a kritikai realizmus alakja, lírája, politikai költészete is jelentős.

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Esti dal
(részlet)

Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!

Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.

     (Lator László)

A költő halála
(részletek)

Őszi szél zúg, a költő küzd a véggel;
falán levelek árnya leng tova;
ágya körül síró családja térdel,
kezén ott ég hitvese homloka.

Búcsúzó napfény fuldoklik a borban,
s ő bíborába mártja ajakát,
aztán visszadől a párnára nyomban,
s így adja tudtul végakaratát:

"Melyet légies kövekből emeltem.
a ház fényének íme vége már;
életem eléltem s elénekeltem,
sorsom betelt, munkaidőm lejárt.

(...)

Tűzhelyemen hát több tömjén ne égjen,
ne füstöljön rajta, csak szürke szén,
úgy, mint egykor, apáim idejében,
míg e merész útra nem léptem én.

(...)

Töredékeim vessétek a lángba,
a műhely pora váljék semmivé,
művészetben a hely s fény vajmi drága:
a forgács ne álljon a mű elé!

(...)

Dalom a nép útjait járva zengjen,
hol a tornyokon zászlaja lobog;
bár kínosan küszködve, ismeretlen
vonulnak el majd unokáim ott!"

S a nap még egyszer felvillantva fényét,
egy sugarat a tiszta arcra vet:
így bíborlott a bérc is az imént még,
s most hidegen és fehéren mered.

(...)

Költöznek lepleikbe burkolódzva
mind a hallgatag házi istenek,
kik bölcsejében szánták őt a sorsra,
mely életében beteljesedett:

a Szenvedés - fejét lehajtja, néma -
s egy álomalak, az Öröm vele,
a Képzelet, s végül társa, a Tréfa:
szótlan, hideg, s üres serlege.

       (Rónay György)

Nappali dal
(részletek)

Emancipálnád magad, kötekedve
s büszkén ellenem lázadnál talán?
Vörös sapka kellene, és kezedbe
a gyöplű, szép jakobinus-lány?

A politikába is beleszólnál?
Orsód a parlamentért eldobod?
S majd a zsarnokot döntő indulónál
lágy kacsóddal te vernéd a dobot?

(...)

Hosszú hajad sosem hagyom levágni,
hogy annál kurtább legyen az eszed;
Sámsonért rajtad fogok bosszut állni,
s erős, szabad, mert nyíratlan leszek!

Míg a csalogány édes dala csattog,
benned egy korty végtelent élvezek;
de ha virrad, kettőnkért vívni harcot,
korunk küzdőterére sietek.

     (Rónay György)

Béke a teremtmények közt

A póknép volt ifjúkoromnak
legnagyobb ellensége.
A mennyezetről lopakodtak
hajam sűrűjébe.
Sarkokba búva lestek ott, vagy
- rémültömre - szétfutottak,
másztak asztallapra, kézre,
sose volt a harcnak vége.

Csak hogy megütött a dér s hó,
kezdtem őket kimélni,
megbarátkozni velük és jó
testvér módra élni.
Most gondjukkal egy-egy zugnak
mélyén csöndben meglapulnak,
és ha egy-egy előbukkan,
nem vagyunk egymásnak útban.

Volna most egy kisfiacskám,
egy kis szülötte zsengém,
nyájas, kedves, fürge, pajzán,
szépen ránevelném,
fogjon pókot puszta kézzel
s engedje el jószerével:
korábban tanuljon békét,
mintsem egykor én, a vénség.

      (Rónay György)

Téli éj
(részlet)

Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.

Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.

       (Radnóti Miklós)

Az éjszaka csöndje
(rlszletek)

Üdv, harmatittas réteken
tündöklő éj! Köszöntelek,
ki játszadozva ringsz a menny
ívén, arany csillagsereg!

Körül az őshegység, akár
éji fohászom, hangtalan,
és messze túl a tengerár
rémlik, ahogy partnak rohan.

(...)

Tűnődöm: távol, meglehet,
most hal meg egy emberfia -
s most tart győzelmi menetet
a várva várt hős dalia.

Szívem mélyén a maradék
maró sajgás is elcsitul.
Mintha előttem ős nevét
végre kimondaná az Úr.

      (Lator László)

Borús idő

Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.

Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett;
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.

Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen
halálvágy s életakarat
ostábláznak a szívemen.

S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.

     (Rónay György)

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gottfried Keller témájú anyagokat.