Gottfried Keller
Gottfried Keller (1819. július 19. – 1890. július 15.) svájci német realista író, a kritikai realizmus alakja, lírája, politikai költészete is jelentős.
Idézetek verseiből
[szerkesztés]Esti dal
(részlet)
Szemeim, ti kedves ablakok,
annyi édes látványt adtatok,
képet képre bocsássatok,
lesztek úgyis egyszer majd vakok!
Fáradt pilla csuklik kialudt
fényetekre, nyugtot lel dúlt
lélek, vaksin a vándorsarut
leoldja, sötét ládába jut.
(Lator László)
A költő halála
(részletek)
Őszi szél zúg, a költő küzd a véggel;
falán levelek árnya leng tova;
ágya körül síró családja térdel,
kezén ott ég hitvese homloka.
Búcsúzó napfény fuldoklik a borban,
s ő bíborába mártja ajakát,
aztán visszadől a párnára nyomban,
s így adja tudtul végakaratát:
"Melyet légies kövekből emeltem.
a ház fényének íme vége már;
életem eléltem s elénekeltem,
sorsom betelt, munkaidőm lejárt.
(...)
Tűzhelyemen hát több tömjén ne égjen,
ne füstöljön rajta, csak szürke szén,
úgy, mint egykor, apáim idejében,
míg e merész útra nem léptem én.
(...)
Töredékeim vessétek a lángba,
a műhely pora váljék semmivé,
művészetben a hely s fény vajmi drága:
a forgács ne álljon a mű elé!
(...)
Dalom a nép útjait járva zengjen,
hol a tornyokon zászlaja lobog;
bár kínosan küszködve, ismeretlen
vonulnak el majd unokáim ott!"
S a nap még egyszer felvillantva fényét,
egy sugarat a tiszta arcra vet:
így bíborlott a bérc is az imént még,
s most hidegen és fehéren mered.
(...)
Költöznek lepleikbe burkolódzva
mind a hallgatag házi istenek,
kik bölcsejében szánták őt a sorsra,
mely életében beteljesedett:
a Szenvedés - fejét lehajtja, néma -
s egy álomalak, az Öröm vele,
a Képzelet, s végül társa, a Tréfa:
szótlan, hideg, s üres serlege.
(Rónay György)
Nappali dal
(részletek)
Emancipálnád magad, kötekedve
s büszkén ellenem lázadnál talán?
Vörös sapka kellene, és kezedbe
a gyöplű, szép jakobinus-lány?
A politikába is beleszólnál?
Orsód a parlamentért eldobod?
S majd a zsarnokot döntő indulónál
lágy kacsóddal te vernéd a dobot?
(...)
Hosszú hajad sosem hagyom levágni,
hogy annál kurtább legyen az eszed;
Sámsonért rajtad fogok bosszut állni,
s erős, szabad, mert nyíratlan leszek!
Míg a csalogány édes dala csattog,
benned egy korty végtelent élvezek;
de ha virrad, kettőnkért vívni harcot,
korunk küzdőterére sietek.
(Rónay György)
Béke a teremtmények közt
A póknép volt ifjúkoromnak
legnagyobb ellensége.
A mennyezetről lopakodtak
hajam sűrűjébe.
Sarkokba búva lestek ott, vagy
- rémültömre - szétfutottak,
másztak asztallapra, kézre,
sose volt a harcnak vége.
Csak hogy megütött a dér s hó,
kezdtem őket kimélni,
megbarátkozni velük és jó
testvér módra élni.
Most gondjukkal egy-egy zugnak
mélyén csöndben meglapulnak,
és ha egy-egy előbukkan,
nem vagyunk egymásnak útban.
Volna most egy kisfiacskám,
egy kis szülötte zsengém,
nyájas, kedves, fürge, pajzán,
szépen ránevelném,
fogjon pókot puszta kézzel
s engedje el jószerével:
korábban tanuljon békét,
mintsem egykor én, a vénség.
(Rónay György)
Téli éj
(részlet)
Szárny se rebbent, megfagyott a csönd,
néma földön villogott a hó,
tiszta volt a csillag sátra fönt
s nem hullámzott, dermedt volt a tó.
Egy fa nőtt a mélyből, ágbogán
megfagyott a víz a tó felett.
Törzsén felkúszott a hableány
és a zöld moszat közt átlesett.
(Radnóti Miklós)
Az éjszaka csöndje
(rlszletek)
Üdv, harmatittas réteken
tündöklő éj! Köszöntelek,
ki játszadozva ringsz a menny
ívén, arany csillagsereg!
Körül az őshegység, akár
éji fohászom, hangtalan,
és messze túl a tengerár
rémlik, ahogy partnak rohan.
(...)
Tűnődöm: távol, meglehet,
most hal meg egy emberfia -
s most tart győzelmi menetet
a várva várt hős dalia.
Szívem mélyén a maradék
maró sajgás is elcsitul.
Mintha előttem ős nevét
végre kimondaná az Úr.
(Lator László)
Borús idő
Csöndes esős, halk, szürke nap,
és mégis oly világos ott,
ahol a homályon a nap
fehéren, furcsán átragyog.
Csodálatos visszfény libeg
tűnődve hegy és völgy felett;
félig meleg, félig hideg
a természet, sír és nevet.
Kétely s remény virrasztanak
bennem egyformán éberen
halálvágy s életakarat
ostábláznak a szívemen.
S én, tudatommal, figyelem
a játszmájukat, hogyan áll,
és lelkem készül csöndesen
a sorssal való harcra már.
(Rónay György)
Felhasznált forrás
[szerkesztés]- Klasszikus német költők. II. kötet. Európa Könyvkiadó. Budapest, 1977.
