Rónay György

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Rónay György (1913. október 8. Budapest – 1978. április 8. Budapest): költő, író, műfordító, irodalomtörténész.

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Alfa és Omega
(részlet)

Én egy világot építek magamban,
hagyjátok meg nekem.
A magányosságba belenyugodtam.
Őriz az értelem.
Fönt lakom a szigeten a toronyban,
hűs kristályokat faragok.
Csúcsukon az Igazság tüze lobban
és a Szépség ragyog.

Kígyó
(részlet)

Ezer irha van mögöttem
és én mégis egy vagyok.
Lassan úsznak el fölöttem
éjszakák és századok.
Ám a kígyó, váltva bőrét,
siklik egyre és előrébb
s azzal, amit elvetett,
nem szegényebb: teljesebb.

Az irgalmas élet
(részlet)

Habzó lángok közt vajúdott a jövő s romokat szült.
Fordult rendjén forrt a világ: madarak lezuhantak
kővé fagyva s a házak, a rét levegőbe repültek;
sírba lapultak az élők és vonakodtak a holtak
sírjuk mély üregébe leszállni;

Elégia a Hangli hársfáiról
(részlet)

Az élet lassan egyre mélyebb,
a vágy is lassan partot ér,
s ura csak úgy vagy, ha a lét egy
szöllőszembe is belefér.

Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

Babits a betegágyon
(részlet)

Mikor már elszorult a torka,
s lázasan, egyre verdesőbb
kínban, már szinte fuldokolva
kapkodta csak a levegőt;
mikor már elszorult a torka,
s az egész ember semmi más,
csak ez volt, ennyi volt: a csonka
gégében rángó kapkodás;
mikor már elszorult a torka,
akkor egy nyári délelőtt
látogattam meg egy mogorva,
kietlen, nagy szobában őt.

A kietlen sötét szobában
láttam a gyűrött lepedőt,
a lapos, nyűtt párnát s az ágyban
az elhagyottan szenvedőt,
egy könyvespolc alatt, soványan,
olyan irtózatos magányban,
hogy szólni sem tudtam, csak álltam
s döbbenten néztem a kibomlott
hálóing résén át a csontok
szikár börtönrácsát, amely
mögött vergődő szive ver,
s a kezét, amint fölötte görcsbe
rándult, s nem volt levágva körme,
és nem volt megfésülve sem,
nem volt egy pohár vize sem,
feküdt a kíntól vizesen,
s nem volt mellette senki sem -

Műfordításaiból[szerkesztés]

Friedrich Schiller: Az örömhöz
Gyúlj ki, égi szikra lángja,
     Szent öröm, te drága, szép!
Bűvkörödbe, ég leánya,
     Ittas szívünk vágyva lép.
Újra fonjuk szent kötésed,
    Mit szokásunk szétszabott,
Egy-testvér lesz minden ember,
    Hol te szárnyad nyugtatod.


Friedrich Schiller: Új század küszöbén

Kis zugot, barátom, hol találhat
    A szabadság s béke otthonul?
Vad viharral alkonyult a század,
    S öldökölve ébred im az új.
                 (…)
 
Mérhetetlen a világ, ha nézed,
    Hajók útja nem foghatja át,
Mégis, hátán végtelen terének,
    Tíz boldog szív nem talál hazát.

Térj a lélek szent körébe inkább,
    S hagyd az élet küszködéseit!
Álmainkban él csak a szabadság,
    S a szépség csak a dalban virít.


Eduard Mörike: Tavasszal

Itt fekszem a tavaszi dombon:
felhő-szárnyam kibontom,
előttem egy madár suhog.
Ó mond, Szerelem, merre, hol van
hazád, hogy én is ott lakozzam!
De neked s a szélnek nincs házatok.


Eduard Mörike: Rejtőzés

Világ, hagyj békét nekem,
ne csábítgass, vágy szeszélye;
egyedül csak kínja s kéje
uralkodjék szivemen.

Nem tudom, mért hervadok,
milyen titkos bú szorongat;
könnyemen át láthatom csak
fenn a nyájas, szép napot.


Conrad Ferdinand Meyer: Sebzett fa

Fejszéikkel roncsoltak össze téged,
a gonosztevők! - Nagy volt szenvedésed?
Én magam kötöztelek be serényen.
Fiatal fa, meggyógyulsz majd - reméltem.
Veled egyszerre kaptam sebet én is,
de mélyebbet, s élesebb volt a kés is.
Míg vizsgálom naponta a tiédet,
az enyém tüze tűrhetetlen éget.
Te szívod a föld erejét sóváran,
és mintha engem járna át az áram.
Gyógyítva dől a kéregből a bő lé,
és vele mintha én lennék erőssé!
S míg rajtad forrad már a keserű seb,
mintha az enyém lenne hűsebb!


Gottfried Keller: Nappali dal

Hosszú hajad sosem hagyom levágni,
hogy annál kurtább legyen az eszed;
Sámsonért rajtad fogok bosszut állni,
s erős, szabad, mert nyíratlan leszek!

Míg a csalogány édes dala csattog,
benned egy korty végtelent élvezek;
de ha virrad, kettőnkért vívni harcot,
korunk küzdőterére sietek.


Nikolaus Lenau: Nádi dalok

           4.
Lebukik a nap,
felhő tornyosul;
milyen tikkatag
a szél, ami fúj!

Cikkáznak a menny
tüzei fakón,
képük sebesen
suhan a tavon.

Szemem látni vél
villámfény alatt;
lengeti a szél
hosszú hajadat.


Paul Verlaine: Csak menj tovább

Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.

És főként föl ne add szíved reményét.
Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.

Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a húgod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkísérti hitedet.


Guillaume Apollinaire: A Mirabeau-híd

A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna
S szerelmeink
Emlékük mit akar ma
Az öröm nem jött soha csak a jajra
Jöjj éj verj óra lassan
Az idő megy én maradtam


Arthur Rimbaud: Utolsó versek

(LXVII.)

Mit már nekünk, szivem, ha vér- és lángözön hull,
mit ér nekünk ezer gyilkosság, dühzsivaj,
minden poklok jaja, mely minden rendet földúl,
mit ér a romokon az északi vihar,

s a bosszú? – Semmit!… Ám akarjuk untalan
mégis! Szenátusok, gyárosok, hercegek:
pusztulni! Hatalom, jog és mult: vesszetek!
Ez a jussunk. A vér! a vér! a tűzarany!


Louis Aragon: Húsz év múlva

Az idő újra únt keréknyomába zökken
Befogta cammogó rőt ökreit az őszben
Lukakat vág az ég az arany lombon át
Október mágnese rebben s alszik tovább
(...)
A gépi mondatok kora kezdődik újra
Gőgöt románcot az ember hajít a sutba
Kis idióta dalt dúdolgat Annyiszor
Hallotta rádión hogy megtanulta jól
(...)
Szerelmem egyedül te létezel szerelmem
most mikor szomorú alkony borít el engem
S egyszerre vesztem el versemnek s életemnek
Fonalát életem örömét s hangomat
Mert újra és megint elmondanám Szeretlek
S csak kín e szó ha úgy mondják hogy messze vagy

Források[szerkesztés]

  • Hét évszázad magyar versei.III.kötet. Magyar Helikon. Budapest. 1966.
  • Hét évszázad magyar költői. Tevan Kiadó. Békéscsaba. 1996.
  • A műfordítások forrásait lásd az egyes költők lapjain.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Rónay György témában.