Kalevala

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

A Kalevala finn nemzeti eposz: Elias Lönnrot állította össze a finn népköltészet hősi és epikus énekeiből. Az eposz, a Lönnrot által gyűjtött folklóranyag egymáshoz kapcsolható dalaiból áll. A Kalevala cselekménye a világ teremtésével kezdõdik, és a kereszténység finnországi elterjedésével ér véget.

Első változata 1833-ban jelent meg. A teljes eposz 50 éneket és 22 795 verssort tartalmaz.

Magyarra először Vikár Béla fordította le. 1909-ben az Akadémia gondozásában, majd 1935-ben La Fontaine Társaság díszkiadásában jelent meg.

J. R. R. Tolkien (1892—1973) szorgalmasan tanulmányozta a finn nyelvet. A gyűrűk urának történetét részben a Kalevala ihlette, a szilmarilok tündenyelve pedig finn alapokra épül.

Idézetek[szerkesztés]

A világ kezdete és Vejnemöjnen születése (az első énekből)[szerkesztés]

Egymaga ér az éjjel hozzánk,
A nap egymaga köszönt ránk,
Egymaga termett Vejnemöjnen,
Nőtt a nótafa oly fönnen,
Kave asszony kebeléből,
Ilmatár anya öléből.

(ford.: Vikár Béla)

Ősi monda úgy meséli, úgy regéli régi énëk: ëgymagában jő az este, hajnal jötte is magános: így születëtt Väinämöinen, mindën énëkësëk éke Kisboldogasszony-anyátul, istenáldott Ilmatartul.

(ford. Szente Imre)

Így tanúltam, így hallottam, én is így mondom a mondát:
magától száll ránk az éjjel, magától virrad a nappal,
magától született Vejnő, dicső dalos mindörökké,
áldott Ilmatár anyától, levegőég leányától.

(ford. Rácz István)

Vejnemöjnen elvarázsolja Joukahajnent (a harmadik énekből)[szerkesztés]

Vejnemöjnen megharagszik, szívét mardossa a szégyen:
Most már maga kezd dalolni, szavait mind sorra szedni.
Nem volt az kis kölyök verse, nevető némber nótája,
hanem szakállas hős szava, mit nem ért a gyatra gyermek,
sem a serdülők serege, kérők közül is kevesen
ez esendő esztendőkben, e veszendő végidőkben.

Vejnemöjnen dalba kezdett: roppant a föld, a tó rengett,
reszkettek mind a rézhegyek, dombok döngtek, dübörögtek,
kősziklák kettészakadtak, parton a kövek pattogtak!
Varázsolja Joukahajnent: szánrúdját szederbokorrá,
jármát rekettyévé rontja, szánja talpát fűzfa tönkké,
szépen fonott szánkosarát lápi lonccá varázsolja,
gyönyörű gyöngyös ostorát vízi sássá változtatja,
keselylábú kis kancáját zúgó közepébe kővé.

Aranyszeggel kivert kardját veti villámul az égre,
íja cicomás ívéből szivárványt von víz fölébe,
tarka tollas nyilaiból sebes sólymokat varázsol,
hargasállú hű kutyáját barna sziklává bűvöli.

Fejéről a fülessapkát fehér felhővé dalolja,
kényes kezéről a kesztyűt váltja víznek virágjává,
kékkel írott könnyű ingét fent kószáló égi köddé,
derekának díszes övét sziporkázó szép csillaggá.
Magamagát Joukahajnent derékig dágványba dugja,
mellig mocsárba meríti, hónaljig homokba nyomja.

Joukahajnen, a lapp legény, maga kárán megtanúlta:
kínok ösvényére kerűlt, fájdalmak földjére tévedt,
mikor vén Vejnővel kezdett varázslásban vetélkedni.
Mozgatná merevült lábát: meg sem bírja moccantani!
Másodszor is megkísérli: lábát kőbocskor kötözi!

Joukahajnen, a lapp legény, búsan látja: bajba jutott!
Szabát szelídebbre fogja, emígyen kezd könyörögni:
„Jaj, világbölcs Vejnemöjnen, örök titkoknak tudója!
Vonjad vissza szent szavaid, bontsad bűvölőigéid!
Szabadíts meg szükségembőlm végy ki e vészes veremből!
Árát adom, megígérem, magam kincsekkel kiváltom!”

(ford. Rácz István)

A 16. énekből (azonos sorok két fordításban)[szerkesztés]

Vikár Béla fordítása[1]

       Komoly öreg Väjnämöjnen,
Főfő táltos mindvégiglen,
Csónakot akar kisütni,
Új dereglyét nyélbe ütni
Ködös félszigetnek orrán,
Párás földszeletnek ormán;
Fája nincs ladikkovácsnak,
Deszkája dereglyeácsnak.
       Ki fog néki fát keresni,
Ki fog tölgyet döntögetni
Väjnämöjnen csónakáúl,
A dalosnak talpfájául?
            (…)
       Szampsza Pellervojnen gyermek
Válláról a fejszét kapja,
Fát a fejszéjével csapja,
A százélüjével szabja,
Tölgyét sebtiben letörve,
A remek fát hajtja földre.
       Elsőbb szétosztja tetőben,
Vágja végighosszat tőben.
Tövéből farag fenékfát,
Szeri-száma nélkül deszkát
Dalosnak hajótatjául,
Väjnämőnek csónakjáúl.
       Ott az öreg Väjnämöjnen,
Főfő táltos mindétiglen
Csónakot varázszsal készít,
Dereglyét dalával épít
Magános tölgy megdöltébűl,
Törékeny fa tördeltébűl.

Nagy Kálmán fordítása

       Derék öreg Väinämöinen,
öreg idők nagy tudósa
kezdett egy hajót faragni,
kezdett csónakot csinálni
ködös félsziget fejében,
homályos sziget határán.
De nincsen faragni fája,
deszkája csónak-csinálni.
       Ki tudna jó fát keresni,
ki tudna tölgyet találni
Väinämöinen csónakjának,
csónakjához alsó fának?
            (…)
       Sampsa gyermek, Pellervoinen
veszi válláról a fejszét,
azt a fejszét fába vágja,
tölgybe az egyenes élűt;
nyomban letöri a tölgyet,
kivágja a széles szálfát.
Egyszer levelét levágta,
tövét is elhasította.
Abból aljnak fát faragott,
számtalan száldeszkát vágott
az énekes sajkájának,
Väinämöinen csónakjának.
       Akkor a vén Väinämöinen,
minden idők nagy tudósa
varázsszóval sajkát ácsol,
hajót épít énekszóval
egy tölgynek töredékéből,
egy nagy fának forgácsából.


A 17. énekből (azonos sorok két fordításban)[szerkesztés]


Vikár Béla fordítása

       Ott a bűvigés Vipunen,
A jeles javas öreg csont,
Kinek tudással szája telle, *
Merő bűbájjal a melle,
Im kinyitja ígetárát,
Fölfedi a verses ládát,
Hogy a legjavát danolja,
Szebbnél szebjét szedje sorra,
Eredetek mély igéit,
Idők kezdődte regéit,
Miket nem dall minden gyermek,
Férfiak se mind ismernek
Ez inséges esztendőkben,
E veszendő végidőkben.
       Dall kútfőket okrul okra,
Ős regéket fokrúl fokra,
Hogy teremtőnk elszántára,
Mindenható kívántára
Levegő hogy lett önmagától, *
Levegőből víznek válta,
Vízre szárazföldnek ülte,
Mind a fűnek-fának földre.
       Dall a holdnak képeztirűl,
Napnak helyre tételirűl,
Ég oszlopi dúczoltárul,
Mennynek fölcsillagoztárul.
       Ott a bűvigés Vipunen
Dalol bezzeg és im érti;
Fül nem hallott, szem nem látott,
Míg világ világúl lészen,
Dicsőebbet e dalosnál,
Jelesebbet e javosnál;
Veti ám a szókat szája,
Nyelve a bűvigéket hányja, *
Mint farát a másodfű ló,
Nemes lábait a ráró.
       Napestiglen dalla hiven,
Éj ívadján egyvégtiben
Oda állt a nap figyelni,
Az aranyos hold ügyelni,
Hullámai tengerhátnak,
Öböl árjai megálltak,
Folyók megszűntek forogni,
Rutja zúgója zuhogni,
Áradni a Vuokszi víze,
Jordánnak futása szűne.

Nagy Kálmán fordítása

       Vipunen, a vén varázsló,
varázsversek énekese,
kinek száján szó tudása,
a hasában nagy hatalma,
szavak ládáját kinyitja,
énekek tárát kitárja,
jó énekét énekeli,
bölcs szavait mondogatja,
mondja születés szavait,
régi időknek igéit,
mit nem tudhat minden gyermek,
emberek közt egy sem érthet
ilyen ínséges időben,
pusztulóban, elveszőben.
       Mondja az igaz igéket,
bölcs szavait rendre mondja,
amint a Teremtő tette,
mindenható elrendelte:
levegő lett egymagából,
víz a levegőből válott,
vízből a föld földdé válott,
füvek, fák a földre nőttek.
       Mondja Holdnak származását,
Napnak felkerekedését,
ég oszlopa támadását,
égnek csillagosodását.
       Vipunen, a vén varázsló
bizony énekel, varázsol!
Nem is látott, hallott senki
soha-soha életében
nála elsőbb énekmondót,
nála igazabb igézőt:
szája a szavakat szórja,
jó igéit nyelve hányja,
mint a csikó lába szárát,
mint a jó ló karcsú lábát.
       Csak énekel napról napra,
éjszakáról éjszakára:
tudását nappal tudatja,
arany holddal hallgattatja,
habot állít tenger hátán,
hullámot öböl ölében;
partjukról folyókat fordít,
megállítja Rutja árját,
megVuoksi vízesését,
meg a Jordán jó folyóját.

Jegyzet[szerkesztés]

  1. Vikár Béla fordításának ezek a részletei nem a végleges szövegből (1909), hanem még 1899-ből valók. A fordító megjegyzése a szöveghez:
    "A *-gal (csillaggal) jelölt sorok elején a trocheus helyett 3 vagy 4 szótag áll."

Források[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Kalevala témában.


Ez a lap sajnos még nagyon rövid („csonk”). Segíts te is, hogy igazi gyűjtemény lehessen belőle!