Kalevala

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.

A Kalevala finn nemzeti eposz: Elias Lönnrot állította össze a finn népköltészet hősi és epikus énekeiből. Az eposz, a Lönnrot által gyűjtött folklóranyag egymáshoz kapcsolható dalaiból áll. A Kalevala cselekménye a világ teremtésével kezdõdik, és a kereszténység finnországi elterjedésével ér véget.

Első változata 1833-ban jelent meg. A teljes eposz 50 éneket és 22 795 verssort tartalmaz.

Magyarra először Vikár Béla fordította le. 1909-ben az Akadémia gondozásában, majd 1935-ben La Fontaine Társaság díszkiadásában jelent meg.

J. R. R. Tolkien (1892—1973) szorgalmasan tanulmányozta a finn nyelvet. A gyűrűk urának történetét részben a Kalevala ihlette, a szilmarilok tündenyelve pedig finn alapokra épül.

Idézetek[szerkesztés]

A világ kezdete és Vejnemöjnen születése (az első énekből)[szerkesztés]

Egymaga ér az éjjel hozzánk,
A nap egymaga köszönt ránk,
Egymaga termett Vejnemöjnen,
Nőtt a nótafa oly fönnen,
Kave asszony kebeléből,
Ilmatár anya öléből.

(ford.: Vikár Béla)

Ősi monda úgy meséli, úgy regéli régi énëk: ëgymagában jő az este, hajnal jötte is magános: így születëtt Väinämöinen, mindën énëkësëk éke Kisboldogasszony-anyátul, istenáldott Ilmatartul.

(ford. Szente Imre)

Így tanúltam, így hallottam, én is így mondom a mondát:
magától száll ránk az éjjel, magától virrad a nappal,
magától született Vejnő, dicső dalos mindörökké,
áldott Ilmatár anyától, levegőég leányától.

(ford. Rácz István)

Vejnemöjnen elvarázsolja Joukahajnent (a harmadik énekből)[szerkesztés]

Vejnemöjnen megharagszik, szívét mardossa a szégyen:
Most már maga kezd dalolni, szavait mind sorra szedni.
Nem volt az kis kölyök verse, nevető némber nótája,
hanem szakállas hős szava, mit nem ért a gyatra gyermek,
sem a serdülők serege, kérők közül is kevesen
ez esendő esztendőkben, e veszendő végidőkben.

Vejnemöjnen dalba kezdett: roppant a föld, a tó rengett,
reszkettek mind a rézhegyek, dombok döngtek, dübörögtek,
kősziklák kettészakadtak, parton a kövek pattogtak!
Varázsolja Joukahajnent: szánrúdját szederbokorrá,
jármát rekettyévé rontja, szánja talpát fűzfa tönkké,
szépen fonott szánkosarát lápi lonccá varázsolja,
gyönyörű gyöngyös ostorát vízi sássá változtatja,
keselylábú kis kancáját zúgó közepébe kővé.

Aranyszeggel kivert kardját veti villámul az égre,
íja cicomás ívéből szivárványt von víz fölébe,
tarka tollas nyilaiból sebes sólymokat varázsol,
hargasállú hű kutyáját barna sziklává bűvöli.

Fejéről a fülessapkát fehér felhővé dalolja,
kényes kezéről a kesztyűt váltja víznek virágjává,
kékkel írott könnyű ingét fent kószáló égi köddé,
derekának díszes övét sziporkázó szép csillaggá.
Magamagát Joukahajnent derékig dágványba dugja,
mellig mocsárba meríti, hónaljig homokba nyomja.

Joukahajnen, a lapp legény, maga kárán megtanúlta:
kínok ösvényére kerűlt, fájdalmak földjére tévedt,
mikor vén Vejnővel kezdett varázslásban vetélkedni.
Mozgatná merevült lábát: meg sem bírja moccantani!
Másodszor is megkísérli: lábát kőbocskor kötözi!

Joukahajnen, a lapp legény, búsan látja: bajba jutott!
Szabát szelídebbre fogja, emígyen kezd könyörögni:
„Jaj, világbölcs Vejnemöjnen, örök titkoknak tudója!
Vonjad vissza szent szavaid, bontsad bűvölőigéid!
Szabadíts meg szükségembőlm végy ki e vészes veremből!
Árát adom, megígérem, magam kincsekkel kiváltom!”

(ford. Rácz István)

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Kalevala témában.


Ez a lap sajnos még nagyon rövid („csonk”). Segíts te is, hogy igazi gyűjtemény lehessen belőle!