Kazinczy Ferenc

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Morelli Gusztáv metszete

Kazinczy Ferenc, kazinczi és alsóregmeczi (Érsemjén, 1759. október 27. – Széphalom, 1831. augusztus 23.) magyar író, költő; a nyelvújítás vezéralakja.


Tekintetes Úr!
Hogy veszedelmes nyavalyájából, hív barátjának keze után, tökélletesen helyreállott, azon tiszta szívemből örvendezek; hanem, hogy azolta személyes tiszteletemhez szerencsém nem adódhatott, igen nagyon sajnálom. Tartsák meg az Egek a Tekintetes Urat, kedvesinek, hazájának és a szép mesterségeknek díszére!
...
a Tekintetes Úrnak alázatos szolgája Csokonai Mihály m. k.
Debrecenben, 1804. Febr. 14. napján

Verseiből[szerkesztés]

Az Ő képe[szerkesztés]

Midőn a hajnal elveri álmomat,
S a fény csak lopva csúsz még rejtekembe,
Imádott kedves kép! te tűnsz szemembe,
S ah, gyúladni érzem régi lángomat.

(1811)

Fény és homály[szerkesztés]

    Cserey Miklóshoz
Miklós, Erdélynek lelkes nagy polgára!
Hazád isméri szent hűségedet,
S tölgyággal koszorúzza tettedet.

Szemem vakítja fényed nagy sugára.
Nem fénylek én, s azt én nem fájlalom -
Fény s nagyvilág énnékem Széphalom.

(1811)

Prof. Sípos Pálhoz[szerkesztés]

Két, két isten van; és bizony nem egy!
Szelíd az egyik s jóltevő; szeret
Segélni a jámbor botlón, s tévedésit
Megszánva nézi, s jobb ösvényre vonzza,
Gyakorta még ha rugdalózik is.
Kaján a másik, és bukásnak örvend;
Fénybe öltözik, hogy csalhasson, különben
Sötét alakban kullogván, ha hol
Prédát találhat, mely cselébe hulljon.
S e kettő verseng s harcol szüntelen,
S rabolja a másikának híveit.
Amannak sergét ész és fény vezérlik:
Ezért test, ördög és a fényes délben
Pusztitó döghalál dandárja küzd.
Csudáljam-e, hogy most ez, majd amaz győz?

(1812)

Vajda-Hunyad[szerkesztés]

Szirt! rendíthetetlen, mint karja és keble rakódnak,
     Nagy mint ő, nagy mint társai, mint fia nagy!
Hol van urad? hol van Mátyás? hová leve László?
     Hol van az egykori fény? hol van az egykori zaj?
"Nincsenek!" így dörmög falaidnak kriptai csende.

(1821)


Fogságom naplója[szerkesztés]

MÁJUS 20-DIKÁN – Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba. Tudakozám tőle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelőtt annyi ember gyűlt vala össze.
   – Us su precs, - mondá a katona. (Már oda vannak.) - Kik?
   – Az az öt.
   – Micsoda öt?
   – A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf. – A pap alatt Martinovicsot értette; a viceispán alatt Hajnóczit, ki viceispán vala Szerém vármegyében; a kapitány alatt Laczkovics Jánost; a szép ifjú alatt a szálas, súgárnövésű, szőke, s liliomfejérségű, rózsapirosságú, délceg járású Szentmarjayt, kinél Pesten és Budán nem igen volt szebb ifjú, és a vak gróf alatt Zsigrait, kinek arcát és egyik szemét a himlő elrontotta. (…)
   Zsigray annyira el vala gyengülve, hogy katonák emelték le a grádicson, s fel a szekérre.
   Szentmarjay hangosan fütyölé el a Marseillei marsot s annyiszor, amennyi strófája az éneknek volt.
   Laczkovics nem akara gyónni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyermekeit megláthatja, s hagyománya az ő rendelése alatt fog kiosztatni. – Elfelejtém a gyónás ceremóniáit, tehát kérdjen atyaságod – mondá. Egyik vétkének azt vallotta, hogy papnak hitt.
   Belépe a tiszt, jelentvén, hogy várja a szekér. Laczkovics paszományos világoskék nadrágba öltözve, kalapja után nyúlt, de a tiszt jelentette, hogy arra nem lesz szükség. (…)
   Hajnóczy, mint pszichológus, utolsó három napja alatt limonádéval hűtögette vérét. Nyugalommal lépe a szekérhez. Fellépvén a hágóra, egy közember segíteni akart neki. Visszatekinte a katonára:
   – Ne fárassza kend magát; én saját erőmmel is fellépek. (…)

   A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Plecz mellé (így beszélé ezt nekem maga Plecz), ájúlva dőlt el, s Plecz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarák vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljanak. Maga vetette le kabátját. Akkor megölelé Molnárt. Leült a székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midőn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midőn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé.
   Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendő végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendő, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát [kegyelmet] reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedő tetőkre. Senki sem tudja, hol fekszenek.
   Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban.[1]
     (28-31. oldal)

Az én életem[szerkesztés]

Első könyv, 1779 júliusáig:

Engedek végre barátim unszolásaiknak s okaiknak, s hozzáfogok nevezetes életem leírásához, mely, minekutánna én Rádayn [2], kezdve a most még csak tizenöt esztendös Kelemenig [3] csaknem minden iróinkkal vagy személyes ismeeretségben vagy csak levelezésben állottam, s literatúránknak hajnallását s felderülését láttam, minekutánna nyelvünk nekem vagy jót, vagy rosszat elég számban köszönhet, nem lehet nem nevezetes. Máshol és más korban erre nem kellett volna hosszas elenkezés; az olvasó tisztelni fogta volna okaimat, s szavaimat nem magyarázta volna szerénytelenségre, mely most zivatarral jöhet reám. De én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A jók szeretni fognak merésemért a maradék köszönni fogja azt, s én örvendek, hogy barátimnak kedveket tölthetém.

. . .

Pályám emlékezete[szerkesztés]

(Először 1828-ban jelent meg.[4])

  • A sánták szeretik nevetni a félszeműt.
    (Első könyv, második szak 18. rész; 36. oldal.)
  • A régiek és mostaniak közt azt a nevezetes különbséget leljük, hogy azok durvábbak voltak, mint símák. De a nagy símaság, úgy mondja Montesquieu, rab lelkek elsősége; a durvább kor jobb volt. Kor és kor hasonlítanak egymáshoz, s az emberi dolgok karikaként fordúlnak elő, bár jobb változásokkal, s nincs okunk elveszteni hitünket az emberiséghez.
    (Második könyv, második szak, 74. oldal.)
  • Akkor, midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót s minél lehet jobban, hogy követésre méltó példát adjon mind a teremtésben, mind a szólásban, s a kettő által az ízlést nemesítse; de aki mindég fordít, és csak fordít, a szerint jár, mint aki mindég mankón jár; elveszti saját erejét.
(…)
A sokszínűségre kell tehát törekedni, nem amit mások óhajtának, az egyszínűségre, s a fordítás erre a legszerencsésebb szer. De nem a mi nyelvünket kell idegenné tenni igyekeznünk, hanem az idegent tenni mienkké;...
(Második könyv, hatodik szak, 105. oldal. Az 1791. évről írta.)
  • …a nyelvet nem a grammatikus, nem a lexikografus viszi előre, hanem az író; (…) Nincs filozófusabb nyelv, mint a miénk! – ezt kiáltozza [a grammatikus] kevélyen és örvendezve. E dicsőségen én legalább nem igen kapok. Azt óhajtom inkább, hogy az minél szebbé váljon s alkalmatosabbá a lélek gondolatait s érzéseit minden különbözéseikben festeni, s minél elébb.
    (Harmadik könyv, első szak 2. rész; 115. oldal.)
  • Boldogságimat nevelék távoly lakó barátim levelei... Felejtve a világtól, s felejtve a világot, én ezek társaságában élék. Teljesedve látám, amit legkevélyebb reményeim óhajtottak, s midőn fejeink felett szikrázott és csattogott az ég, s Austerlitznél három nagy ország sorsa forgott kockán, én csendesen élék a szerelem s barátság védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám sorsa, melynek saját vesztemmel is, örök állást óhajtottam.
    (Negyedik könyv, második szak 29. rész; 161. oldal. A könyv befejező sorai.)

Ortológusok és neológusok nálunk és más nemzeteknél[szerkesztés]

(Tanulmány, 1819)[5]

  • Szabad emberek közt zajosabbak a tanácskozások, mint ahol a rabcsoport felett pattog az ostor, mint ahol a lánc csörgése még a jókat is elnémítja.
    (814. oldal.)
  • A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője. Érzi ezt mind az egyik fél, mind a másik, s szereti a nyelvet szent hazafisággal; abban hasonlanak meg, hogy míg az egyik azt elváltozásától s elkorcsosodásától félti, a másik annak elváltozását, azaz haladását még óhajtja is; s ő is retteg ugyan elkorcsosodásától, de a mások szép és hasznot neki is igérő példájoknak követését, ha az nem egyéb, mint saját erejének kifejtése és gazdagítása, elkorcsosodásnak nem tekinti. Egyedül a pók az, ami mindent magából szed, fon és szőv: az embernek az az elsőség juta, hogy egy ponton veszteg ne álljon, hanem tehetségeit használván, s mások találmányaikat eszmélettel követvén, a tökéletesedés útján előbbre haladhasson. Valamivé ő lesz, e két szernek egyesítése által lesz.
    (816. oldal.)
  • …de intették a haladókat, hogy késve siessenek, mászva szaladjanak, félve merjenek – bölcsen talán, s talán nem is. A jó ügy akkor halad igazán, ha némelyek késve, más némelyek nem késve sietnek; s midőn a követő panaszra kél vezére ellen, hogy az sebesebben megyen, mint kellene, még kérdést szenved, nem ő megyen-e lomhábban, mint kellene. Olykor nemcsak sebesen futni, de szökni is szükség.
    (819. oldal.)
  • …nem azt kívánja, hogy mások aszerint szóljanak, ahogy ő akarja, hanem hogy ő szólhasson nem aszerint, ahogy mások akarnák.
    (822. oldal.)
  • Eszerint itt nem az lesz a kérdés, ha merni szabad-e, hanem hogy merni mit szabad; s ez annak meghatározását kívánja tőlünk, mégpedig minél lehet szorosb vonásokkal, hogy az ortológus és neológus közt a különbséget mi tészi.
A neológus a nyelvet szűknek s céljaira el nem készültnek találván, nem elégszik meg a szokottal, hanem mindazt, ami a beszédnek erőt s szépséget adhat, keresi s elfogadja. (…) Szokásban nem forgó szókkal s szólásokkal él; szókat csinál, a készeket, de rútakat szebbekké teszi, a kiholtakat sírjaikból előhozza, a nemtelen s nem kedvetlen hangzású környékieket a nemzetnek visszaadja;...
(823. oldal.)
  • S mit akar viszont az ortológus? Neki az a jó, amit a szokás és a grammatika enged. (…) Neki nem kell új szó s új szólás, mert az író nem ura, hanem őrje, sőt szolgája a nyelvnek. Neki nem kell régi szó, mert felejtett szó; (…) Neki a környéki szó nem jó szó; mert magyar szó ugyan, de már most csak némely megyéinké, s azért is egyszersmind, mert Baróti fel nem jegyzé megbecsülhetetlen szótárjában, melyiket melyik megyéből vette. (…) Neki a merés tilalmas, mert aki törött úttól eltávozik, könnyen megtéved; a régi, a kijelölt a célhoz igazán is, hamar is elvezet, az új út csinálása sok munkába s költségbe kerül, s az a más birtokában nem is szabados.
    (825-826. oldal.)
  • A nyelv olyan, mint az ég íve a maga egymásbafutó színeinek gyönyörű játékával. Elbontja a szép játékot, aki a színeket a magok nemeire akarja osztani. Hadd játsszák játékokat itt is a törvény, szokás, analógia, eufónia, ízlés, régiség, újság, magyarság, idegenség, hideg józanság s poétai szállongás, s hagyjuk a cirkalmat és lineát máshová.
(…)
Jól és szépen az ír, aki tüzes ortológus és tüzes neológus egyszersmind, s egyességben és ellenkezésben van önmagával. Hamisan lépni a táncban csak annak szabad, aki táncolni igen jól tud, és akit a grácia látatlanul lebeg körül. S mi szabad az írónak ezen iskola értelme szerint? A fentebb nemben mindaz, amit a minden nyelvek ideálja megkíván, a magyar nyelv természete (örök szokása s törvénye) világosan nem tilt, a régi és újabb klasszikusok által nevelt ízlés még javasol is, s a szükség múlhatatlanul parancsol.
(832. oldal.)

Leveleiből[szerkesztés]

(A Kazinczy Ferenc utazásai című kötetből[6])

  • …mert arra, hogy a könyvek lelkét megkapjuk, a természettől kell felavatva lennünk, különben minden dolgunk lélektelen majmozás és nevetséges bábjáték.
    (110. oldal.)
  • Őszülő fej érdemet senkinek nem ád, sőt világos jele a test gyengülésének, mely többére a lélekét is magával hozza. És mégis Rómában, úgy beszéli Juvenál, az ifjabb le nem mere ülni a négy esztendővel idősb előtt.
    (355. oldal.)
  • Körünkben fonák pártoskodások űzik dulongásaikat. (…) Nem hon és mesterség szeretete az, ami embereinket a dulásokra ragadozza, hanem szilaj tűz, neveletlenség, éretlen gőg. Ha a vázakat döntik, azzal nem gondolok; még örvendek neki; de azt tenni méltósággal illik, nem vadsággal. Hol a Kritikai Lapokban legkisebb nyoma a szív meleg érzéseinek? Pedig a kritika ki nem zárja a szívet…
    (356. oldal.)
  • Most feltüne előttem Visegrád, szomorú romjaival. Királyok lakja egykor, most baglyoké!
    (358. oldal.)
  • Szelíd bánás mindig javít, durva bánás mindig ront; s mi szükség ott keménységre, hol célhoz vezet a szelídség.
    (363. oldal.)
  • Én honi palánt vagyok; elsorvadnék idegen ég alatt.
    (368. oldal.)


Kazinczyról írták[szerkesztés]

Petőfi Sándor: Széphalom[szerkesztés]

         … mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szívá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlas az eget,
A nemzetiségnek ügyét.

Kosztolányi Dezső:[szerkesztés]

Mindenki, aki magyarul ír, adós neki.
   (Kazinczy halálának centenáriumán, 1931-ben írta)[7]

Schöpflin Aladár[szerkesztés]

Kazinczy született esztéta volt és minden törekvése arra irányult, hogy az esztétikai szépséget meghonosítsa Magyarországon. Egész élete egy esztétikai programm megvalósításáért folyó küzdelem. A magyar gondolkodás reformátora akart lenni, belevinni egy addig hiányzó elemet, a szépség kultuszát. Ebben első volt, akik előtte jártak, magyar írók, azoknak csak mintaképeik voltak és iskolai szabályaik, de nem volt programmjuk, az egy Kármánt kivéve, aki azonban sokkal hamarabb meghalt, semhogy programmját kifejthette és megvalósíthatta volna. Rendszeresen a maga programmját Kazinczy sem fejtette ki, de benne van az irodalomról való nyilatkozataiban, egyes irodalmi művekről való ítéleteiben és írói gyakorlatában. Bízvást el lehet mondani, hogy benne jutott először teljes öntudatra a magyar irodalmi gondolat.[8]

Nemes Nagy Ágnes:[szerkesztés]

Nos, tisztelt olvasó, aki nagyra becsülöd a magyar klasszikusokat, aki műveltségedet kívánod gyarapítani Kazinczy által, inkább ne vedd kezedbe a Fogságom naplójá-t. Ha viszont valami izgalmasra vágyol, ami minden ízedet megmozgatja, valami átmenetre a krimi és a tragédia, a történelmi filmsor és a fénylő magasirodalom között, akkor csak olvasd, olvasd a Fogságom naplójá-t. (…) Hét teljes éven át tartó feszültség a könyv, különös kanyarulatokkal, állandó drámai várakozást keltő. Hogy ezt milyen módon csinálja Kazinczy, hogy miképpen lehet cselekménnyé tenni hét esztendő várfogságot, arról nehéz volna számot adni. (…) Úgy ahogy van, valószínűtlen karcsúságában és éppoly valószínűtlen nagyságában a magyar XVIII. századvég remeke, történelmi híradófilmje és legmagánemberibb összefoglalója.[9]


Források[szerkesztés]

  1. Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója Osiris Kiadó, Budapest, 2000 ISBN 9633798078
    Az utószót írta Fenyő István. A jegyzeteket írta Szilágyi Márton.
  2. id. Rádai Gedeon 713-179
  3. Kelemen Lajos, Döbrentei Gábor tanítványa, már tizenévesen verseket író és publikáló erdélyi ifjú
  4. Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete Magyar Hírlap–Maecenas Kiadó Budapest, 1993 ISBN 9638164166
  5. In: Kazinczy Ferenc művei I. Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. (A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Szauder Mária [=Szauder Józsefné] munkája.) Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar Remekírók. 813–834. oldal. Budapest, 1979; ISBN 9631514099 I. kötet.
  6. Kazinczy Ferenc utazásai Válogatta, szerkesztette, jegyzetelte: dr. Busa Margit. Széphalom Könyvműhely-Felsőmagyarország Kiadó, Budapest-Miskolc, 1995 ISBN 963-8277-59-9
  7. Idézi Szilágyi Ferenc bevezető tanulmányában, 28. oldal. In: Kazinczy Ferenc: Sophie (Szerk. Szilágyi Ferenc) Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest, 1984 ISBN 9631526666
  8. Schöpflin Aladár: Kazinczy emléke Nyugat, 1931. 17. szám
  9. Nemes Nagy Ágnes: Film, a 18. századból – Kazinczyról


Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak