Marina Ivanovna Cvetajeva

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Marina Ivanovna Cvetajeva (Мари́на Ива́новна Цвета́ева; Moszkva, 1892. szeptember 26., Gergely-naptár szerint: október 8. – Jelabuga, 1941. augusztus 31.) orosz költő és író, az orosz modernizmus egyik legnagyobb alakja.

Marina Cvetajeva arcképe

Tőle[szerkesztés]

Idézetek verseiből[szerkesztés]

Párizsban
(részlet)

Az esti bulvár csupa lárma,
kihunyt az esthajnal-sugár,
párok, párok csak, egyre-másra,
kihív a szem és ráng a száj.
     (N.Kiss Zsuzsa)

Rovod utadat egyre, másom...
(részlet)

Szár után gázolj a gyomba,
szüreteld le a bogyót -
a temetői szamóca
legédesebb, legnagyobb.
      (N.Kiss Zsuzsa)

Versek Blokhoz
(részletek)

1.
(...)
Neved - tudod mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
(...)
3.
(...)
És neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.
(...)
6.
(...)
Ő élte alkonyán
napszentületről dalt dalolt.
Leng három gyertyaláng,
és babonás-kék füstöt ont.

Áraszt fénysugárt,
húrt zengetett forralt havon.
A három gyertyaláng
égett, akár a napkorong.
(...)

    (Rab Zsuzsa)
9.
Mint fénysugár gyehennaárnyakon
hatolt a hangod át a robbanásokon.
(...)
10.
Nézd! - megunt idegenből visszatér,
had nélküli vezér.

Markát a menny vizébe merítő
hazátlan herceg ő.

     (Baka István)

Róla[szerkesztés]

Ariadna Efron[szerkesztés]

Anyám, Marina Ivanovna Cvetajeva alacsony termetű volt – 163 cm –, alakja egy egyiptomi fiúé: széles vállú, keskeny csípejű, karcsú derekú... Bokája, csuklója vékony, járása könnyed és gyors, mozdulatai könnyedek és erőteljesek, de nem hevesek. Ha érezte, hogy nézik, sőt megnézik, visszafogta, lelassította őket… Tartása szigorú volt és szabályos: még az íróasztal fölé is acélgerinccel hajolt. Aranyos-gesztenyebarna haja fiatal korában göndör volt és puha, de korán őszülni kezdett, s ezt a benyomást csak erősítette a barnás-sápadt, matt színű arcából sugárzó fény; szeme világos volt és ragyogó – szőlőzöld –, barna szemhéjjal szegett. Arcvonásai és -kontúrjai pontosak: semmi elmosódott, semmi, amit a mester végig ne gondolt volna, semmi, amit vésővel be ne járt, semmi, amit le ne csiszolt volna – keskeny nyergű orra egy kissé meghajlott, és nem hegyben, hanem megrövidülve, sima lapocskában végződött, melytől mozgékony cimpák indultak szárnyasan, puhának tetsző száját pedig láthatatlan, de szigorú vonal határolta... A zárkózottságig, a mozdulatlanságig befejezettnek rémlő arca állandó belső mozgásban volt, tele rejtett kifejezéssel, változékony és árnyakkal átitatott, mint az ég és a víz. De olvasni kevesen tudtak benne. Keze erős volt, tevékeny, dolgos. A két ezüstgyűrű (a pecsét vésete hajót ábrázolt, az agátkövesé Hermészt sima foglalatban, apjától kapta ajándékba) és a jegygyűrű, amiket sosem vett le, nem terelte a figyelmet a kezére, nem díszítette és nem béklyózta, természetes módon alkotott vele kerek egészet. Hangja kislányosan magas volt, csengő, hajlékony... Tudott hallgatni; nem hengerelte le beszélgetőpartnerét, de vitában félelmetes volt: a jeges udvariasság határai között maradva, villámokat szórva esett neki ellenfelének. Csodálatos mesélő volt… Idegenekkel elnéző, de a hozzá közel állóktól – barátoktól, gyerekeitől – azt követelte, amit magától: mindent... Szabadban jól tájékozódott, de a városban minden irányérzékét elvesztette, kétségbeesetten kóválygott még az ismerős helyeken is. Tériszonya volt, rettegett a sokemeletes házaktól, a tömegtől (a tolongástól), az autóktól, a mozgólépcsőktől, a liftektől. A tömegközlekedési eszközök közül csak a villamost és a földalattit volt hajlandó igénybe venni. Ahol ilyen nem volt, ott gyalogolt… A festmények nem érdekelték, inkább csak a grafikák, metszetek (szerette Dürert, Dorét)… Minden szerénysége ellenére tisztában volt az értékével.[1]

Anna Ahmatova[szerkesztés]

Marina az értelmen túli tartományba távozott. Szűkek lettek neki a Költészet keretei. Dolphinlike – ahogy Shakespeare-nél Kleopátra mondja Antoniusról. Kevés lett neki egyetlen őselem, eltávolodott egy másikba, vagy többe is.[2]

Vladimir Nabokov[szerkesztés]

Sok orosz emigráns szerzővel találkoztam… Találkoztam a roskatag Kuprinnal… Marina Cvetajevával, egy kettős ügynök feleségével, aki zseniális költő volt, és a harmincas évek végén visszatért Oroszországba, majd ott eltűnt.[3]

Borisz Paszternak[szerkesztés]

Remegő hangon olvastam fel a Maga fivérének – »Szürkületen halok én meg, igaz! Melyiken…« – és a torkomat zokogás fojtogatta, s amikor rátértem »A nagy csalást most elmondom neked«-re, Maga ugyanígy elbűvölt, és éppen ez történt a »Szikkadt barna kenyér, és verszta verszta után« olvasásakor is… Maga nem gyermek, kedvesem, maga nagyszerű költő…[4]

Joszif Brodszkij[szerkesztés]

  • Brodszkij: Abban az időben [1965 előtt] én Cvetajevát természetesen nem könyvekben, hanem kizárólag szamizdatos gépelt lapokon olvashattam. Már nem emlékszem, ki adta a kezembe, de amikor először olvastam A hegy költeményé-t, minden a helyére került bennem. És semmi, amit azóta oroszul olvastam, nem hatott rám akkora erővel, mint amilyennel Marina.[5]
  • Volkov: Amióta hallottam az ön előadásait, olvastam az esszéit, egészen másként gondolkodom Cvetajeváról... Korábban többre tartottam Ahmatovát, ő pedig többször is leszögezte, hogy a 20. század legnagyobb költője Oszip Mandelstam. Egyetért ön ezzel?
  • Brodszkij: Ha mindenáron muszáj effélékbe belemennünk, nem, nem értek egyet. Véleményem szerint a 20. század legnagyobb költője Cvetajeva. Természetesen Cvetajeva.[6]

Robert Rozsgyesztvenszkij[szerkesztés]

  • Könnyedén venni Marina Cvetajevát nem lehet. Áthatóbb, mélyebb, tragikusabb költő ő annál, hogysem könnyedén vegyük. Elfelejteni pedig lehetetlen… A felszínes-kellemkedő költőnő meghatározás éppen nem illik rá. Ezt a szót nem rá, nem róla találták ki. Költészetében kezdettől érvényesült az érzések és erkölcsi mércék maximalizmusa. És kezdettől megvolt benne a fenséges hősmondai jelleg is, a tágasság, a forrásvíz fogpezsdítő frissessége.[7]

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. Gy. Horváth, Mert megőrizni nem tudott hazám, 1364-65. o.
  2. ford. Kónya Lilla. A „dolphinlike magyarázata a következő Shakespeare-részlet: Nagy szívében sosem volt tél, csak ősz, / mely gazdagabb lett minden aratástól; / gyönyörein, akár delfineken / nyargalt: így elemükből felmagaslott. (Vas István fordítása)
  3. Sablon:Cite book
  4. Gy. Horváth, Marina Cvetajeva versei, Jegyzetek, 232. o.
  5. http://lib.web-malina.com/getbook.php?bid=1277&page=1
  6. http://lib.web-malina.com/getbook.php?bid=1277&page=1
  7. Sablon:Cite book

Felhasznált forrás[szerkesztés]

  • Marina Cvetajeva versei. Lyra Mundi sorozat. Európa Könyvkiadó, 2007.

Külső hivatkozások[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak