Rab Zsuzsa

A Wikidézetből, a szabad idézetgyűjteményből.
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 5.) költő, műfordító.

Műfordításaiból[szerkesztés]

Alekszandr Puskin: Ősz

VI.
Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint – tán másoknak is – egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hívja már a síri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám;
Arcának még tünő, eleven pírja gyúl,
Ma él, itt van velünk – holnapra sírba hull.

VII.
Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasukban a szél suhogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos haju tél közelgő mormolása.


Afanaszij Fet: Ó, meddig

Ó, meddig kell nekem némán vergődni érted,
idézni szép szemed, mely rám csak néha tévedt
s ujjamtól zizzenő hajad hűs erdejét;
emléked híva, majd rebbentve szerteszét.


Afanaszij Fet: Esti sztyepp

Fellegek fúlnak vörös fény-folyóba,
harmatot áhít sóváran a fű.
A hágón túl eltűnt a posta-trojka,
leszállt a por, elhalt a csengetyű.

Körül nem látni pusztai tanyákat,
nem pillog fény, nem zümmög esti dal.
Csak sztyepp, csak síkság. Parttalanul árad
a rozsföld, habzó hullámaival.


Afanaszij Fet: Ne kérdezd, kedvesem

A fecsketorkokon elhalt a csepp harang,
aznap szitakötők ragyogva nem cikáztak,
borzongva üldögélt a sok begyesgalamb,
s a víg madárzsivajt felitták mind a hársak.


Afanaszij Fet: Holdfénybe fúlt a kert

Holdfénybe fúlt a kert. A lámpátlan szalonban
kékes sugár simult lábunk elé puhán.
A nyitott zongora húrjai zsongva, hosszan
tovább remegtek, mint szívünk dalod után.
(…)
Évek vonultak el, kopott, siralmas évek.
Rég elszállt hangodat hallom, felém repül,
és azt súgja megint a sóhaj-szavú ének,
hogy élet, szerelem – te voltál egyedül.


Valerij Brjuszov: Este, úton

Rigó fütyül; hajlik, remeg
a szamóca fehér virága.
Nyírfák futnak, fehér sereg,
mint hosszú sor viháncoló leányka.

Egyre mélyül a kocsinyom;
csuhás fenyőfa áll sötéten…
A köd áttetsző, lágy-finom
lepel a kékhomályú messzeségben.


Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.


Szergej Jeszenyin: Folyóparton tűz lobog

Folyóparton tűz lobog,
moha füstöl, ág ropog.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.


Szergej Jeszenyin: Dűlők álmodnak

Dűlők álmodnak piros alkonyokról,
bokrok tövén kék kutat ás a köd.
Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol,
tűnődve rágja ajka, a küszöb.

Az őszi fagy szelid még és szemérmes,
szérűskert alján lopva lépeget.
Kéklő ablakból szöghajú legény les
surrogva szálló seregélyeket.


Szergej Jeszenyin: Ülj le mellém

Ülj le mellém, kedves, ülj le,
hogy szelíd szemedbe zárva
hadd figyeljek elmerülve
szívem förgeteg-szavára.

Ez az őszi arany-áldás,
fürtöd hamvas dér-fehére
úgy hullott, mint a megváltás
a mihaszna lókötőre.


Szergej Jeszenyin: Ifjúságod széthordta más

Ifjúságod széthordta más.
De megmaradt, nekem maradt meg
hajadban a füstszín varázs,
s őszi fénye fáradt szemednek.


Szergej Jeszenyin: Aranylik, őszül

Nem sajnálok sok szertegurult évet,
se lelkem habzó virágfürtjeit.
Kint őszi berkenyék máglyái égnek,
de fáradt lángjuk senkit sem hevít.

Lobog a bokrok piros bóbitája,
csak sárgulnak, de élnek a füvek.
Mint vetkező fa lombjait dobálja,
bágyadt szavakat ejtek-pergetek.


Szergej Jeszenyin: Én vagyok

Én vagyok a falu utolsó
költője; híd dalom.
A nyírfák tömjénfüstöt ontó
búcsúmiséjét hallgatom.


Marina Cvetajeva: Versek Blokhoz

1.
(...)
Neved - tudod mi nekem?
Neved csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
(...)
3.
(...)
És neveden se szólogatlak,
és nem nyújtom feléd kezem.
Viaszos, szent orcád előtt csak
távolról hajtom meg fejem.


Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.


Bella Ahmadulina: Némaság

Egy erős, ravasz lény hirtelen
torkomból kilopta énekem,
nem tör ki hang, elsiratni sem,
torkomon, a fekete seben.


Bella Ahmadulina: Egy kihalt téli üdülőben

Kihalt vidék. Magányom elmerül
tetőig érő nagy hó rejtekében.
Élek magam, és mégsem egyedül:
tüdőm két szárnya repked, döng a vérem,

mosolygok néha, aztán pulzusom
vergődik pilleként, markomba zártan...
De jó, hogy él valaki - suttogom -
A néptelen, halotti csöndű házban!


Andrej Voznyeszenszkij: A Kercs-félszigeti kőbánya balladája

A zongorát a bánya-mélybe
vonszolták, hogy majd tűzifát
hasogatnak végül belőle.
Ott hevert, s a fejszére várt.

Lábatlan, nagy, fekete láda,
zsongott soká. Hasmánt feküdt.
Az ősgyík hevert így, zihálva,
az ősember-barlang előtt.

Források[szerkesztés]

Wikipedia-logo-v2.svg
A Wikipédiában további adatok találhatóak
Rab Zsuzsa témában.
  • Klasszikus orosz költők Európa Könyvkiadó, Budapest, 1966.
(Néhány vers forrását lásd a költők önálló lapján)